HAMLET

Bertóti Johanna

GYULAI ELŐADÁSGÖRBE

Jelentés az ötödik Shakespeare Fesztiválról

[2009. Jul. 26.]

Workshop, előadások, sokarcú Shakespeare, színész és néző közötti távolság, idegen nyelv a színpadon, felirattal vagy anélkül. [műhely]

A fesztivál hetedik napján érkeztünk Gyulára. Kiszámítottam – mert oly jól esik néha kevéske matek a humán beállítottságú fejnek –, hogy a napok számát figyelembe véve a fesztivál 57 százalékán vettünk részt (hozzávetőlegesen persze, a filológus fej nem bocsátkozik ismétlődő szakaszos tizedes törtek tárgyalásába). Ám míg ott voltunk, azt hiszem legtöbbször (közel) 100 százalékos volt a jelenlétünk (erről később). A többesszám rólunk, nyolc kolozsvári teatrológia szakos hallgatóról, köztük egy végzősről szól (utóbbi én volnék). Persze elsősorban a magam nevében írhatok, de fontos megjegyeznem, hogy együtt fesztiváloztunk.

Gyulához fogható nincs. A most következő néhány sor kissé olyan lesz, mintha egy turisztikai ajánlóból idéznék, pedig nem, csupán érzékeltetni szeretném, hogy milyen nagyszerű a fesztivál színhelye. Gyula kellemes, rendezett, nyugodt, barátságos kisváros. A környezet szinte felszólítja a rohanáshoz szokott embert arra, hogy egy fokkal lassabban haladjon (főleg, ha tudja: éppen a Csiga úton vagy a Csiga-kertben van), hogy több útvonalat kipróbáljon, hogy nézelődjön vagy éppen kiüljön egy teraszra.

A Várkert csodaszép, a gótikus téglavár udvarán színpad és nézőtér, a vár mellett tó, a tó végében tószínpad. Filmforgatás helyszíneként is kitűnő lenne ez a tér. Sajnos a tószínpad nézőterét nem volt alkalmunk „belakni” a fesztivál ideje alatt (azonban volt úgy, hogy a kacsák magánszámokkal örvendeztettek meg a tó területén).

Jelenet a workshop-előadásból

A Várszínpadot annál inkább „elfoglaltuk”, öt napon keresztül napi több órát töltöttünk ott. Ugyanis résztvettünk a London Metropolitan University workshopján, noha ezt egyáltalán nem terveztük. A tény, hogy elméleti képzésben részesülő hallgatókként színiseknek szóló workshopon veszünk részt eléggé meglepett, és jóformán akkor tudatosult bennünk, amikor szembe találtuk magunkat a workshop irányítóival: a londoni egyetem egyik tanárával, és hét ott végzett színésszel.

A 8+8-as létszám aztán nem bővült. Persze nem is csökkent, eszünk ágában sem volt lemondani erről a lehetőségről. Van úgy, hogy a dramaturg-, kritikusjelöltek is szeretnek szerepelni (lásd alulírott), emellett jó a gyakorlatban megtapasztalni azt, amivel főleg elméleti szinten foglalkoznak a magunkfajták. De abban, hogy nem fintorogtunk a workshop miatt (kivéve, ha egy-egy karakter megformálása úgy kívánta), talán az volt a döntő, hogy nagyon jól összebarátkoztunk az angol csapattal, a workshopon kívül is sok időt töltöttünk együtt. Nekem különösen az tetszett a vitathatatlan igényességük mellett, hogy sosem tévesztették szem elől az egészséges hozzáállás egyik lehetséges jelszavát: „to have fun”.

Négy nap munka után minibemutatóval jelentkeztünk. Néhány bemelegítő gyakorlattal indítottunk, majd részleteket adtunk elő a Szentivánéji álomból, illetve manókként rövid koreográfiát is. Nos, többek között a fentiek miatt írtam 100 százalékos jelenlétről. Nemcsak előadásokat néztünk, de workshopon is résztvettünk, és a többi kísérőprogramot is látogattuk.

#i#A makrancos hölgy#/i#, rendező: Szímon Kaczmarek Mégis elsősorban előadásokat néztünk, ahogy az színházfesztiválon illik. Minden napra jutott egy előadás, míg ott voltunk. A műsorra tűzött darabok, művek jól érzékeltették Shakespeare sokarcúságát, hiszen tragédia, vígjáték, királydráma, sőt szonett-füzér (Peter Brook rendezésében) egyaránt megelevenedett a színpadon a fesztivál két hete alatt. Az előadások formanyelve is változatos volt. Időrendi sorrendben láttam táncban megfogalmazott Othello-t (javarészt) élőzenével, szürrealisztikus képi világba ágyazva (Othello kommentárok, rendező: Debreczeni Márton, Kompánia Színházi Társulat), csoportképszerű beállításokkal teli, deklamáló Macbeth-et (rendező: Armen Khandikyan, Jereváni Drámai Színház), A velencei kalmárt, amelyben nem annyira a játékon, mint inkább a szereplők állapotán, a köztük levő viszonyokon, egyén és nyilvánosság kapcsolatán volt a hangsúly (rendező Zsótér Sándor, Egri Gárdonyi Géza Színház), a Wybrzeze Theatre Gdansk humoros, felszabadult A makrancos hölgyét (rendező Szimon Kaczmarek) játékos karakterekkel, bizonyos szövegrészeket helyettesítő némajelenetekkel, II. Richárdot (rendező: Almási-Tóth András, Budapesti Kamaraszínház) szinte végig a közönség felé forduló, olykor mikrofonba beszélő színészekkel, feminista rezonanciájú előadást lakodalmi díszletben Shakespeare-drámákból létrehozott kollázs-szövegből (More than a woman, rendező: Victoria Sandars, London Metropolitan University), a „hősszerelmes romantikától” letisztított, gegekkel tarkított Rómeó és Júliát Oskaras Korsunovas rendezésében (OKT/Vilnius City Theatre) pontos színészi játékkal, sok liszttel, látványos díszlettel, s végül szabadtéri, Lír címet viselő Lear királyt (Zsótér Sándor, a Színház- és Színművészeti Egyetem végzős osztálya).

#i#Romeo és Júlia#/i#, rendező: Oskaras Korsunovas

Felrajzoltam magamnak egy befogadás-görbét, amelyen a tetszett/nem tetszett kritérium alapján tűntettem fel az előadásokat, és egy fel-leívelő (máskülönben szép, szabályos) vonal lett az eredmény. Másként fogalmazva: nem nevezhető egyenletesnek a különböző estéken felmutatott teljesítmény. A grafikonom legmagasabb csúcsán Korsunovas Rómeó és Júliája jelenik meg azzal a megjegyzéssel, hogy Peter Brook előadását (William Shakespeare szonettjei, Théatre des Bouffes du Nord) és az Ahogy tetsziket Vidnyánszky Attila rendezésében (Gyulai Várszínház – Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház) nem láttam.

Nem áll módomban részletesen írni minden előadásról, ehelyett két szempontot szeretnék bővebben kifejteni. Az egyik szempont színész és néző közötti távolság, a másik az idegen nyelv kérdése a színpadon. A kettő összefügg, hiszen ha az előadás nyelve ismeretlen a befogadó számára, a szöveg jelentésének szintjén távolság keletkezik színész és néző között. Ezt a távolságot igyekszik felszámolni a feliratos rendszer, amely, bár lefordítja az idegen nyelvű szöveget, újabb akadályt jelent, hiszen elvonja a figyelmet a játékról, a látványról stb.

#i#A velencei kalmár#/i#, rendező: Zsótér Sándor

A távolság kérdése a fesztivál ideje alatt akkor kezdett el foglalkoztatni, mikor először ültem be a Művelődési Házba az örmény Macbethre, és azt tapasztaltam, hogy az első jónéhány sort lezárták. Jóformán mindenki arra kényszerült, hogy távol üljön a színpadtól (állítólag a feliratot nem lehetett volna jól látni), s ez a távolság még hangsúlyosabbá vált azáltal, hogy az első sor üres volt, így aztán a játéktér és a nézők között űr tátongott. Arra is gondoltam kezdetben, hogy emiatt nem jut el hozzám az előadás, de sajnos rá kellett jönnöm, hogy nem igazán volt, ami eljusson…

Érdekes módon két nap múlva, mikor nagyjából ugyanonnan néztem a lengyel előadást, A makrancos hölgyet, a távolságot alig érzékeltem. A szereplők közel kerültek a nézőkhöz: térben is, mivel a keretszereplők beültek az első sorba betöltve valamennyire az űrt, illetve voltak kiszólások a nézők felé, de közel kerültek átvitt értelemben is, hiszen szerethető, kedves, játékos, „trendi” karakterek elevenedtek meg a színpadon. Egyik színész elmondott egy magyar mondatot is, a közönség ezt tapssal honorálta. Összegzésképp: közönség és előadás barátságot kötött azon az estén.

#i#Macbeth#/i#, rendező: Armen Khandikyan

Mint ahogy fesztivál utolsóelőtti napján Korsunovas Rómeó és Júliáján is. Az üres sorokat ezúttal az alkotók kérésére felszámolták. Kaptam az alkalmon, és egészen közel ültem a színpadhoz. Igazi csoda volt csupán néhány méter távolságból figyelni a hihetetlenül pontos, kidolgozott színészi munkát, az aprólékos díszletet, a lisztfinom árnyalatokat (a liszt motívuma végigvonult az előadáson).

A másik csoda a litván nyelvvel függött össze, amely nem csengett idegenül (holott egy szót sem tudok litvánul). Ez nem pusztán a feliratozás érdeme, és nemcsak annak eredménye, hogy a Rómeó és Júlia egyik legismertebb Shakespeare-dráma, hanem elsősorban arról van szó, hogy a színészek emberi nyelven szólaltak meg, érzéseket, gondolatokat képeztek, nemcsak hangokat, minden porcikájukkal közvetítették a mondatokat, a szöveg idegenszerűségét háttérbe tudta szorítani a hiteles szerepformálásból való megszólalás, a tudatos beszéd.

Kedves volt az a fajta játékosság, amellyel a színészek a nyelvi különbséget kezelték. Többször rájátszottak arra, hogy felirat fut a díszlet felett, „kinéztek” az előadásból, arra lettek figyelmesek, hogy a nézők oda-odapillantanak a feliratot futtató felületre, egy adott ponton az egyik figura onnan „olvasta” a szövegét.

#i#Othello kommentárok#/i#, rendező: Debreczeni Márton

Egy másik olyan élményem, amikor az idegen nyelv hátrányát feledtetni tudta az előadás, a londoni csoport More than a woman című produkciójához fűződik. A Shakespeare-i nyelv az angol anyanyelvűek számára is sokszor nehézséget jelent, így azt hiszem kevesen büszkélkedhettek azzal, hogy az előadás szövegének minden egyes sorát értették. Így inkább az az állítás igaz, hogy nem az elmondott szöveg értelme jutott el a nézőhöz, hanem a beszéd maga, az a belső feszültség, érzelem, a többi beszélőhöz való viszony, amiből megszületett egy-egy mondat.

Sajnos a külföldi meghívottak nemigen részesülhettek ugyanabban az élményben a magyar előadások megtekintésekor, mint a magyar ajkú nézők a fent leírt esetekben. Nem is az kifogásolandó, hogy nem volt számukra fordítás, hanem sokkal inkább az előadások kifejező ereje hagyott kívánnivalót maga után (elsősorban a II. Richárdra és a Lírre gondolok), magyar ajkú néző is nyugodt lelkiismerettel belealudhatott (bele is aludt olykor) ezekbe az előadásokba, elringatta a szövegmondás monotonitása; a szöveg értelme nem feltétlenül jutott el hozzá a tudatos beszéd hiánya miatt. Az Othello kommentárok esetében nem állt fenn az idegen nyelv problémája. Táncelőadásról lévén szó, az emberiség közös nyelve: a test került a figyelem középpontjába.

#i#Lír#/i#, rendező: Zsótér Sándor (c) Fotó: Solymossy Attila

Az előadásokról szóló beszámoló után következzék kísérőszöveg a kísérőprogramokról. A két etnojazz koncerten kívül (Angara együttes, David Yengibarjan), amelyeket nem tudtam Shakespeare-hez kötni, a programok más-más irányból közelítettek az angol drámaíró munkásságához, világához. A tudományos megközelítés jegyében Shakespeare és Kelet-Európa címmel szakmai konferenciára került sor. Egy másik irány a zene volt. Kónya István lantkoncertjén, amely idegnyugtatóként is nagyszerűen működött, Shakespeare-művekből származó népdalbetétek is elhangoztak. A Kamaraterem fotókiállításnak adott helyet. Shakespeare-előadásokból láthattak képeket a nézelődők. És mozgóképeket is ugyanitt. Azaz Shakespeare-hez valamilyen módon kötődő filmeket és előadásfelvételeket.

A záróprogram keretén belül Elek Tibor Szőcs Gézával beszélgetett többek között a fesztiválról, a meghívott Shakespeare-hez való viszonyáról, Szőcs Rómeó és Júlia drámájáról, amely egy szerzői utasítás kivételével Shakespeare műveinek soraiból áll össze. Megismerkedhettünk tehát Szőcs Géza sajátos Shakespeare-képével, a fesztivál egésze pedig minden bizonnyal a saját, „belső Shakespeare-ünk” formálásához is hozzájárult.

(Fotók: Kiss Zoltán/ shakespearefesztival.hu)

kapcsolódó írások

A MEG NEM TÖRTÉNT CSODA MESE A TŰ FOKÁN RÍKAT, NEVETTET ADD NEKEM A LELKEDET!

» Korábbi cikkek