HAMLET

* **

POSZT szakmai beszélgetés: Visky András Hosszú péntek című darabjáról

poszt.hu, 2007-06-13

•
Visky András: Hosszú péntek

Állandó résztvevő: Csáki Judit színikritikus, Karsai György egyetemi tanár, Simon Balázs rendező valamint Székely Gábor végzős színházrendező hallgatói: Funk Iván, Göttinger Pál, Molnár Keresztény Gabriella, Tóth András.

Galambos Péter: Először tegnapi a kolozsvári előadásról fogunk beszélni. Állandó opponenseink, illetve változó opponenseink vannak, Csák Judit kritikus és Karsai György kritikus tanár, valamint Simon Balázs, és Molnár Keresztény Gabriella végzett rendező hallgató székely osztály. Akkor a Karsai Gyurinak adom a szót.

Karsai György egyetemi tanár: Elnézést kérek elsősorban a kolozsváriaktól, meg magunktól hogy ilyen körülmények között indítjuk ezt a mai szakmai beszélgetést, hiszen mindenképpen rá fogja nyomni a bélyegét, az én megszólalásomra biztosan. Mert nehéz visszatérni egy színházi előadás elemzéséhez, éppen akkor, amikor azon kéne gondolkodnunk, hogy egyáltalán ilyen színházi előadások létrejöjjenek. Szóval, Hosszú péntek Visky András drámája, mely Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért c. regénye alapján készült. Tompa Gábor rendezte, és azt gondolom, hogy az egyik legnagyobb élmény volt számomra legalábbis az idei fesztiválon. Mindenféle részletében, a szöveg, a mozgás, a zene, és a díszlet, a jelmez szempontjából, külön-külön hosszan lehetne elemezni. Én az első körben csak néhány elemet szeretnék kiragadni. Legelőször is a díszletet, vagy a teret. Egyébként nagyon nem szeretem ezeket a plexi kockákat, a kockákkal való ide-oda látványt, nagyon átlátszó, hogy a szó szerinti, és a szó átvitt értelmében is érteni lehessen. Hogy ezekkel nyilván olyan fajta játékok lesznek, hogy felemelik, arrébb teszik, ilyen-olyan alakzatokat képeznek belőle, beletesznek, kivesznek, nem tudom, mit csinálnak vele. Ennek ellenére itt minden elrendezésnek és minden megjelenésének szerepe, jelentése volt. Kezdve a nyitó képpel, ahol az üres kockákon és előtt tárgyak voltak elhelyezve, amelyek már eleve sugallták azt a szívszorító hangulatot, mely végig az előadáson tapasztalható volt. Egészen addig a csúcspontig, amikor is a színpad, ha egyáltalán volt színpad, majd erről mindjárt mondok néhány szót, a színpad bal hátsó részén olyan alakzattá álltak össze, amelyben kinek-kinek fantáziája szerint megfejthetően ember fejek, ember sorsok, ember alakok jelentek meg, teljesen beszorult, illetve és az lesz a kulcsszó, az előadás értelmezéséhez számomra, teljesen kiszolgáltatott helyzetben. Tudniillik a színpadkép eleve azt sugallta, hogy itt egy minden oldalról nyitott térben, abból kihasított területen tartózkodunk, amely tér ebből következően, hogy minden oldala nyitott, rögtön végtelenné is válik. Ide minden oldalról bele lehet törni, és ez természetesen meg is történik, mint ahogy az utolsó képben, ami nekem több mint fájdalmas volt, a zuhanyrózsák működésbe lépése, amely mintegy lezárta azt a kérdéssort, amelyet az előadás szövege felvetett, ugyanis a Kertész regényben, és számomra az előadás során teljesen érthetően és követhetően nem a zsidóság sorsa volt a kérdés, hanem hogy van-e élet Auschwitz után? Kertész Imre magánéleti kérdése, hogy lehet-e, szabad-e gyereket világra hozni Auschwitz után? Az ő válasza tudjuk, egyértelmű volt, egy egyértelmű nem. Ezt a kérdést járja körül, ez a fontos, és nem a pusztítás különböző módozatainak megjelenítése, hanem a gondolat. Mit kezdünk egy olyan kataklizmával, egy olyan világtörténeti pillanattal, amely mindent megváltoztat. De tovább a színpadképre, gondolom erről majd még úgyis lesz bőven szó. A hátsó fal, amely számomra egy egykor volt polgári szoba belső, faragott szépen kidolgozott intarziás és berakott fa felület volt, amely nosztalgikusan idézte meg azt a kort, ami persze örökre elmúlt, és amely előttünk, csak mint távoli, homályosan kivehető múlt béli kép jelenik meg, amelyen egy-egy tárgy utalt erre a nosztalgiára, a fellógatott hangsúlyosan fehér, szóval más színű ruhákra, amiket soha nem fognak használni. Ezek a ruhák egyrészt olyan magasan vannak elhelyezve, amiről már remélni sem lehet, hogy valaki funkcionálisan használja őket, ide nincs is visszatérés, onnan nem fog senki előlépni. Ezt mi tudjuk, hogy van, valahol létezett, ezt megőrizhetjük, de semmi közünk, ezzel már nem tudunk mit kezdeni. Relikviák az előadásban. Kicsit ugrálok. Tudom, és ezt egy jó barátom el is mondta, hogy ez természetesen egy olyan kiszámítható megoldás volt, a fentről leereszkedő zsák, amely persze mindig titkot jelent egy színpadi megvalósításban, a kinyitható, amit ki lehet nyitni, azt idővel mindig is ki fogják nyitni, hogy mi van ebben a zsákban ezt tudni lehet természetesen, hogy ebben cipők, egy nép sorsának relikviái vannak, amelyeket apránként azonosítani lehet, és egyenként emlékezni lehet ezek ürügyén olyan emberekre, akik már nincsenek. Természetesen még egyszer mondom, ez kiszámítható és tudható és mégis azt gondolom, hogy egyik legszebb színpadi, színházi megoldása volt. Annak ellenére, hogy tudom és várom, nekem szívbe markolóan hatott. Egy-két szót még, bár sok mindent lehetne mondani még erről a hátsó falról és ahol ezek a koponyák vannak elhelyezve, amelyeket a szereplők adott pillanatban magukra öltenek. Ezek nem igazán koponyák, illetve pontosabban is, ezek maszkok, melyek egyszerre idéznek, világtörténelmet, színháztörténetet és történelmet. A padló sem új és először látott ötlet, de számomra itt is működik az írás, ami az írásból épül. Ezen járnak, ha tetszik, ebben gyökereznek, és talán az írástudás felelőssége is benne van. A középre elhelyezett fülke - hát, kinek mit mond: hangsúlyosan nem egy számítógép vagy valami, hanem ez egy író pult, ahova az író magányába bevonul, millió jelentése van. Én most abbahagyom, hogy ne legyek túl hosszú, de mindenféleképpen szeretnék még a színházi játékokról beszélni.

Csáki Judit kritikus: A legegyszerűbb lenne itt folytatni és menni a színészekre, hiszen nagyon fontos alkotó elemei ők ennek, ugyanúgy mint a látvány, a szöveg , a zene, sőt a dikció. De mégis egy picit visszábbról kezdem. Ugye nagyon kézenfekvő azt mondani, hogy milyen baromi nehéz egy regényt színpadra tenni, különösen egy ilyen "tézisregényt", mint a Kertész Imre Kaddisa. Mégis, mivel ennek a regénynek már a címe is jelöl egy műfajt, aminek több köze van a színházhoz, mint az epikához, a Kaddisnak magának, ezért ez, hogy úgy mondjam kínálja magát. Magyarul: úgy gondoltam, hogy ennek az egész tegnapi estének a műfaja a Kaddis. A Kaddis az a zsidó ima, amihez kell egyrészt tíz férfi, de ugye ez egy színház, itt bárkiről elhiszem a jelenlévők közül, hogy férfi, ha azt játszik. Ennek az estének olyan volt a kompozíciója, mint a Kaddisak. Még a Diménynek az intonációjában is volt valami, tehát ebben a szűkre szabott és viszont teátrális értelemben már szervtelennek ható dikcióban, amit ugye aztán a feleség is nagyon szépen követ. Az egymásra beszélésben is követnek. Ez mind ennek az imamondó rituálénak a sajátja. Mi történik itt? Kertész regényében, biztos mindannyian ismerjük, az írást, és az írással kibélelt teret is ez Kertész regényében valójában a túlélés egyetlen eszköze.

Ha profánabbul akarok fogalmazni akkor az öngyilkosságnak az egyetlen elkerülési formája a zsidóság, az Auschwitz, a túlélés, a gyerekre adott szigorúan teoretikus, vagy intellektuális alapozottságú válasz. Tehát, hogy nem érzelmi kérdés, olyannyira nem, hogy a Kertésznek a "nem"-jébe a regényben és a darabban is adott "nem"-jébe belefért volna egy tényleges gyerek, ha most nagyon közönségesen lefordítjuk a való életre, ha a Kertésszel együtt élő nő egyszerűen fogja magát és szül egy gyereket. Ez nem sértette volna a Kertész állításának az integritását. Tehát a "nem". Visky András tulajdonképpen azokat emelte ki a regényből, azokat tette az előadás pilléreivé, vagy az ima egyes szakaszaivá, azokat a válaszokat, amelyekből ez a "nem" összeadódik. Itt most egy pillanatra szubjektív leszek, nagyon érdekes, hogy az ehhez tárgyszerűen nem kapcsolódó, valamint az előadásban nem is a B. által elmondott szöveg volt rám a legnagyobb hatással, amikor azt mondja az apa, hogy most szállunk le, mert én visszafelé nem megyek. Azért nem megyünk el a következő megállóig, mert onnan visszafelé kell jönni. Ezt egyfajta emblémájának érzem az előadásnak, méghozzá komplementer módon, tehát kiegészíti konkrétan a gyerekdologra vonatkozó állításokat. Amiben sokféle van, nem akarom, hogy a gyerekem akarata ellenére zsidó legyen. Egyszerűen nem akarom ebbe a helyzetbe hozni. Nem akarom folytathatóvá tenni annak a lehetőségét, hogy ezt lehessen csinálni. Van ebben egy nemcsak individuális önpusztító effekt, hanem ha tetszik egy faj-önpusztító effekt is. Tehát legyen ez úgy megismételhetetlen, hogy nincs kivel megcsinálni tovább. Nagyon fontosnak érzem azt is, hogy mi van az előadás az intonációjában. És itt Dimény Áron vezetésével mindenkit kivétel nélkül köszönet illet. Ami valójában a Kertész -féle - a Sorstalanságban is érzékelhető - nem is szenvtelenség, hanem eggyel felé emelkedettség. Nem annak, amit mondok, mert az ettől higgadt, hanem amiről beszélek, afölé vagyok emelkedve. Ennek nagyon megrendítő része a színházban a tegnapi előadásban az a jelent, amikor ezt valójában megbeszélik. A feleség nem mást mond ki, mint azt hogy, "és akkor én most elhagylak téged, mert egész egyszerűen gyereket akarok, mindent megpróbáltam", ez visszafelé hangzik el. Ami a Kertész regényt olvasva intellektuálisan kiváltja a megrendülést, annak színpadon érzéki megfelelői vannak. Ilyen a Gyuri által említett leszakadó zsák. Ilyen ugye az írópult maga, és még gondolkodom, hogy hogyan viszonyul bennem a három zárlat egymáshoz. Egyrészt a nagyon hangsúlyos nem, - ámen, ami szövegszinten van. Én a nemre emlékeztem a regényből is mint utolsó szóra, amit sok mindenre adott, nemcsak egy gyerekre, vagy nemcsak a gyerekre- Az írópultban a tinta, ami ugyan kék, de hát hiszen úgy folyik, mint sok minden más. Valószínű egy igazi írónak kék a vére, már nem azért mert, hanem azért mert. És erre jön rá ez a bizonyos zuhanyrózsa, és ezek a zárlatok erősítik egymást. Lehet, még nem tudom, hogy nekem nem lett volna-e elég a zuhanyrózsa látványa. Tehát kell-e hogy abból meginduljon. És akkor ez a por micsoda? Ez a porrá váltak, ez a por a béke poraira? Ez a Kaddis vége? Mert egyébként az ima vége nyilvánvalóan. Köszönöm szépen, kezdetnek ennyi.

Simon Balázs rendező: Kutyául bánom, hogy nem olvastam ezt a regényt, mert nagyon sok mindent most kezdek megérteni, amit mondtok. De éppen ezért azt hiszem, hogy ezért nem is másznék bele, hogy ebből én mit értettem, hanem én beszélnék az előadásról, hogy milyen hatást tett rám. Rendkívül magas színvonalú színházat láttam, rendkívül magas színvonalú közösségi színházat, ahol gyakorlatilag látható, hogy az előadás egy közös alkotói folyamat eredménye. Szerintem nyilvánvaló, hogy nagyon erős, rendkívül aprólékos és nagyon precíz rendezői vezetéssel, aki a közös folyamat eredményeit azonnal le tudja rögzíteni és nagyon pontos formába tudja rakni, és nagyon szépen tudja ezt a dolgot folyamatosan a közös munkába párhuzamosan komponálni. Ez egy nagyon nagy és nagyon magas színvonalú dolog, ami színházban történhet, talán szerintem a legmagasabb színvonalú. Ugyanakkor van egy nagyon nagy kérdés, hogy ez az egész, mint évfordulós művészet, holokauszt színház, hogy az ember nagyon gyanakvó, amikor elkezdi nézni ezt az előadást, mert hát ugye minden közhely. Óhatatlanul minden, ahogy a Gyuri mondja, a plexi dobozok, a plexi fülke, már látom hogy az író bele fog menni és abba fogja eltemetni bánatát, már látom hogy zuhanyrózsák is vannak, és kalapok vannak, és halálfejek vannak, és ezek a fehér böllérköpenyek. És minden lesz itt, ami ennek a felfoghatatlan és megemészthetetlen dolognak a siralmas kíséretéhez egy kellék, hogy akkor most közösen újra kudarcot vallunk abban, hogy ezt a dolgot megértsük? És akkor jön valami, ami ezt a dolgot áthágja és itt jön egy színészi közösség, akik valóban képessé válnak bizonyos pillanatokban arra, hogy egymásra figyelve, a teljes és szerény jelenlét nagyon nagy erejével egyszer csak átvigyenek, akár ha úgy tetszik egy ima formájában. Amikor megérkezik a tizedik szereplő, és egyszer csak valami történik, amitől ebből a kínos dologból ez a dolog elmozdul, hogy felém forduljanak és azt mondják "Auschwitz". Ha groteszkül mondják, akkor is kínosan érzem magam, ha szárazul mondják akkor is kínosan érzem magam, és még akkor is kínosan érzem magam, ha utána azt mondják, hogy Recsk, és utána még ha franciául mondják akkor is azt mondom, hogy kerültem a színházba? De egyszer csak, amikor két ember sorsa valamilyen módon valóságossá válik, mint ahogy a Hilda és az Áron esetében történik, amikor egyszer csak egy házasság valósága lesz az, hogy valakiben van egy őrületesen erős intellektuális kontroll. És hát hirtelen itt gondolok akár a saját apámra, vagy akár azokra az emberekre, akik nagyon közel voltak hozzám, és ugyanezzel az élet végéig megoldhatatlan konfliktussal szórják körül és szórják szét a saját családjukat. És aztán hirtelen látom azt a macit, aki egy mástól megszületett gyerek talán, és akkor hirtelen talán annyira erős a fájdalma, hogy még ez sem tudja megérinteni. Valahogy akkor egyszer csak megint elkezd megérinteni. Nagyon intellektuális a szándéka az előadásnak, nagyon kevés az a jelenet, amit igazán megértek, szöveg szintjén megértek. Illetőleg nagyon érdeke ez a villamos utazás, meg a házassági vita. Nagyon-nagyon tetszett a legkatartikusabb nagy jelenet, egy gyerekkori történet a kollégiumban. Nagyon erősek itt ezek a dolgok, és a fő történetet, hogy mi történik ezzel a férfival, meg evvel a nővel, meg hogy hol vagyunk? Honnan nézzük ezt a dolgot? Ki meséli el? Honnan meséli el ezt a dolgot? Az nagyon intellektuális, kicsit olyan nem törődöm módon van kezelve, ami alap attitűd, nem egy számon kérhető dolog, mert ez egy rendezői alapállás, ő így szeret színházat csinálni vagy őneki ez az intellektuális nívó, ahonnan mesélnie kell. Én jobban szeretnék egy olyat, amikor egy picit valami jobban lejön hozzánk, pl. én intellektus vagyok, gondolom én, vagy legalábbis remélem, és mégis ez a dolog kimaradt nekem, és kívül maradok egy dolognak a 60%-n, mert valakik nem teszik meg azt az erőfeszítést, hogy közelebb kerüljek. Gondolom én, ez ezeknek a beszélgetéseknek állandó témája. Gondolom, tegnap is egy picit belekapcsolódtam, tegnap is valami hasonlóról volt szó. Tényleg a zenék egészen különlegesek, és mégis van valami ami a közhelyei a dolognak. És ez valójában szerintem picit szándékos, abban is van szándékos, hogy Tompa Gábor a saját színházi eszköztárának a közhelyeit használja, hiszen nagyon sok minden ezekből a tárgyakból és ezekből a kellékekből visszaköszön, és hát nyilván valóan ebben van valami nagyon elegáns megúszása valaminek, hogy úgysem tudok többet hozzátenni ahhoz, mint amit eddig hozzátettek rajtam kívül. Menjen tovább.

Molnár Keresztény Gabriella végzős rendező szakos hallgató: Én sem tudnék újat mondani, mint hogy iszonyatosan erős közösségi színház, ami azért nagyon jó, mert ismerjük a kolozsvári társulat nagyágyúit. Hihetetlenül jó látni, hogy ekkora alázattal tudnak együtt dolgozni, a legkisebb rezdülés is fontos a színpadon, meg hát teljesen olvasható a történet. De ha itt a szerző és volt kedves beülni a körbe, akkor inkább tovább adom a mikrofont. Judit úgyis folytatni akarta a beszélgetést és inkább a szerző mondja, amit elkezdett a Judit, hogy regényt asszociatívan, asszociatív képekkel színházzá alakítani, mert nyilván a folyamatban aktívan részt vett.

Visky András a darab írója: Azzal a közhellyel kezdem, hogy tulajdonképpen a színház történetet adaptáció történetként is leolvashatjuk, vagy értelmezhetjük. Az én szempontomból ennek a munkának egy mérhetetlenül izgalmas eleme volt az, hogy van egy regényforma, amely egy rendezői utasítással kezdődik, azzal a szóval, hogy Kaddis. Ez a szó attól kezdve nem fordul elő a regényben, de az egész kompozíció valamilyen értelemben felidézi az ezzel a formával való elmélyült párbeszédet. Mi a Kaddis. Hát mindenek előtt, ha a színház felől határozom meg, akkor a hangzó térben, esetleg egy visszhangzó térben hangos szóval elmondott kötött szöveg. Nemcsak a hallottakért. A Kaddisnak öt formáját ismerjük: a halottakért elmondott Kaddisnak a rituális minimuma, a feltétele a tíz személy a minján, de pl. az írástudók esetében, ez nem feltétel, az írástudók Kaddisát naponta el lehet mondani mindazokért, akik a Tóra tanulmányozására adták rá az életüket. Ezért hoztam létre két változatban ezt a darabot, hosszú évekkel ezelőtt egyébiránt, és teljes anonimitásban. Erről Tompa Gábor sem tudott, a társulatom sem tudott, kizárólag a regény szerzője tudott. Létrehoztam az írástudó kaddisa formáját, amit a Kulka János előadásában hallhattunk, láthattunk és létrehoztam ezt a tíz szereplős változatot. Két teljesen külön álló és különböző színház, de ebbe most nem szeretnék mélyebben belemenni. A feladat az, hogy az a kérdésfeltevés, ami a Kaddis regénynek a kérdésfeltevése - ami az enyém is személyesen -, hogy egy visszhangos univerzumban élünk-e vagy sem? Ha elhangzik egy kaddis, akár egy "nem" elhangzik, a "nem" formájaként hangzik el a kaddis, akkor erre van-e valamiféle visszhangja az univerzumnak vagy nincsen? Ez a Kertészi életműnek a problematikája azt hiszem, egészen sommásan fogalmazva. Ebből fakad az a fajta megszólalás, ami a színházi beszédmódnak sokszor elfelejtett, vagy a színházi létmódból, életformából kihulló megszólalás, ez pedig az eksztatikus megszólalás. Nagyon boldoggá tettek a kommentárok, amelyek azt bizonyítják, hogy ez visszajött, lejött és meg szeretném itt jegyezni, hogy ennek az előadásnak ez is a banánhéja. Nagyon érdekes azt látni, hogy vannak előadások, melyek nem jönnek létre, mert nem találják meg azt a hangot. Én nagyon szeretem azokat a színházi előadásokat, ahol a bukás veszélye nagy. Mert akkor az színház számomra. Ha nem sikerül eltalálni ezt a hangot, és itt Dimény Áronnak az első megszólalásáról van szó, ahol lehet hallani, hogy elindult ezen a Kierkegaard-i extázis úton és érdekes, hogy az eksztatikus megszólalás nem patetikus megszólalás, hanem tárgyilagos megszólalás. És a színész kollégák nyilván tudják azt, hogy milyen elképesztően bonyolult ezt a hangot megtalálni. Hiszen mindig vagy a melodrámába tud belecsúszni, vagy a pátoszba tud belecsúszni, ami a teljes bukása az előadásnak, mint megszólalásnak. A másik, amit ezzel kapcsolatosan mondanék, hogy a Judit említi a kart, ugye itt egy görög probléma is felvetődik a kar ottlétében. A kar egy kicsikét mindig aszexuális. Ha belépek a karba, akkor már nem számít, hogy nő vagy férfi, nem is kell eljátszani. Ha kilépek a karból, akkor meg arcom lesz, belépek a figurába, kilépek a maszk mögül, ami különösképpen feladat volt itt. Feladat volt itt a társulatunk számára olyan elemeknek a képi felidézése, mint az eklogáknak a felidézése, mint a tagolatlan kosárember: íme az idő szótalan. Ezeknek a felidézése, ami nem baj, ha nem jön le, de ott bent meg kell történnie, és megadhatja a megszólalásnak ezt a sűrűségét és eseményszerűségét. Amit még megemlítenék, ezt talán már a végére, és visszatérek a Kaddishoz. Itt reflektálok röviden a felvetett közhely kérdésre. Egy szertartásban minden közhelyes. Mert minden ismétlődik benne, van egy repetitív elem. Mikor nem közhelyes egy szertartás? Mikor ezek a közhelyek belső eseményekké válnak. Abban a reményben dolgozom színházban, vagy csinálok színházat, hogy minden színházi nyelv közhelyes, ha nem eseményszerű. Nincs olyan rendezői színházi nyelv, amely ne csúszna bele, vagy ne lépne vissza a maga egyszerűségébe, eseményszerűségébe. Ennek a színházi formának ez kifejezetten valóban célja is, hogy miközben létrejön egy strukturált nyelv, aminek reményeink szerint minden eleme mérlegre kerül és nagyon súlyosan mérlegre kerül, azon közben kitesszük magunkat annak, amit te itt elmondtál, hogy azonnal közhelyszerűvé válik ha nem sikerül a jelenlevő közönséget a lehető legmagasabb fokon a játék részévé tenni. Ezért jutottunk el a sötétség pillanatig, és a gyertyák meggyújthatatlanságának az eseményéig, miközben megpróbáltam eltörölni mindenféle különbségtételt. Számomra ez alapvetően a Kaddis esemény, mert minden kaddis szövegnek - annak az ötféle szövegnek, nagyjából 2000 éves szövegről van szó - van egy közös eleme. Ez pedig a várakozás. A Messiás kényszerítése a visszaérkezésre. Itt nem egyszerűen pusztán arról van szó, hogy nem akarok gyermeket, hanem arról hogy meg kell állítani az időt. Tovább mehet-e az idő egy olyan esemény után, amely tulajdonképpen feldolgozhatatlan eseményként van benne a kultúrában, és amely kultúra önreflexióját radikálisan rajzolta át az európai civilizáció. Az időnek megállítása alapvetően színházi probléma, az egy Beckett-i probléma a Beckett színházának a problémája, és a Kertészi életmű egy nagyon mély és nagyon finom dialógus a Beckett-i problémával. Ezt megtaláljuk a Gályanaplóban, és ahogyan visszatér ezekhez a repetitív Beckett-mondatokhoz Kertész, az valóban inspiratív színházi nézőpontból.

Csáki Judit: Szerintem a Kertész-féle egész gondolkodásmód nem egyszerűen ateista, hanem hihetetlen istentelen, már a szónak abban az értelmében, hogy isten nélküli, ha tetszik, akkor az ő kaddisának a meg nem születhető gyermekéért, az intellektuálisan tilos megszületni gyermekemért - inkább egy istennel vagy Messiással perlekedő eleme van a tekintetben, hogy megölöm a fajt. Hogy legyen vége, ne folytatódjon! Tehát, hogy éppen ennek a rituálénak, és akkor mi történik? Van benne egy erőteljes férfi tehetetlenség, ami abban a szétesettségben nyilvánul meg a te előadásodban is, ahogy reagál arra, hogy egy nő elmegy és majd egy nem zsidóval gyerekeket fog csinálni.

Visky András: Szívesen folytatnám veled ezt a vitát, de nyilván ezt a vitát nem tudjuk lefolytatni. Én azt akarom csak hozzátenni ehhez, hogy van egy nagyon súlyos érv, és ez a regény anyagában lévő érv, hogy nem a faj megszüntetésének és elpusztításának a regénye, mert azt mondja a regényben, hogy akkor én a diktátornak a pozícióját veszem fel. Ugyanabba a pozícióba lépek be. Azt gondolom, hogy amennyiben a kaddist, nem kaddisként és nem szakrálisan értelmezzük, akkor magát a kaddis ügyet kerüljük meg. Azt mondod, hogy istentelenség - ez pontosan így van, de ez egy negatív teológiai probléma. Egy negatív teológiai megközelítése ugyanennek a kérdésnek. Tessék megnézni Derridának a Párbeszédben megírt szövegét Angelius Silisiusról és a negatív teológiai problémáról és a kaddis problémát, a Kertészi problémát látjuk benne.

Galambos Péter: Az előadásra térjünk vissza, ha lehet.

Karsai György: Címszavakban. Azt hiszem, hangozzék el Vava Stefanescu neve, a koreográfia kidolgozójáé, hiszen András is mondta, hogy egy kar megjelenéséről van szó, amelynek az előadáson végigvonuló mozgása egy külön elemzés tárgya lehetne. Valóban úgy indul az előadás, mintha egy tánc színház, mozgás színházi előadás lenne, az egy külön meglepetés lesz a be nem avatott nézőnek hogy mi fog ebből kijönni. De hogy milyen hangulatot tud teremteni ez az egynemű kar! Vitatkoznék, hogy ez a kar mennyire lehet egynemű, mármint a görögöknél, vagy nemtelen, de ez megint egy másik kérdés. Hogy milyen hangulatot tud teremteni az előadás? Arra számomra és ez személyes vallomás, a legtisztább bizonyíték az volt, hogy ami eszembe jut az előadás közben, azt én szeretem rögtön papírra vetni. Én firkálok, amíg előadás tart. Na, ennél az előadásnál én nem mertem egyszerűen elővenni a papíromat, a mellettem ülő igen kedves hölgy, amikor egyszerűen csak a műanyag vizes flaskámat vettem elő és elcsavartam a kupakját, ami igazán nem adott nagy hangot, hát én rögtön elszégyelltem magam, hogy úristen, mit csinálok én itt. Megbontok egy rítust, és utána már egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy a tollamat elővegyem. Ez azt hiszem, mindennél többet elmond az előadás minőségéről. Az utolsó, amit én szeretnék mondani, az ez az előadásnak a mindenen átütő humora volt. Egy iszonyatosan erős humora volt az előadásnak. Természetesen szörnyűségekkel foglalkozó humor volt, ez a verseny, hogy ki tud borzalmasabb történelmi pillanatot megnevezni az életben, és járják körbe a teret, és nekünk az arcunkba mondják Recsket és az egyéb állomásokat, és amikor elhangzik Auschwitz neve, akkor vége van és ezzel a borzasztó poénnal zárul, hogy Auschwitz űberolhatatlan. Ami hát egyszerűen borzasztó. Természetesen mindenkinek, azt gondolom, hogy ennek a fragmentált dramaturgiának az egyik kulcsmozzanata az is, hogy mindenkinek megvan a saját mondata egy ilyen előadás után. Gondolom én, hogy mindenkiben ott rezonál, az enyém az volt, amikor azt mondja Áron, hogy a zsidóság semmi, a zsidó tapasztalat - minden.

Stuber Andrea kritikus: Arra szeretném kérni a Galamb moderátor urat, hogy engedje, hogy beszéljünk még erről az előadásról, hogy ha van az embereknek mit mondaniuk. Én úgy éreztem, hogy a dikció annyira idegen attól, amit a Dimény Áron csinált, az volt benne a csodálatos számomra, hogy az első megszólalástól úgy éreztem, hogy itt egy nagyon-nagyon erős koherens belső monológ van, aminek bizonyos pontjain kihangosítódik ez, és akkor mi ebbe becsatlakozhatunk. Ez a színészi alakítás nekem nagyon élményszerű volt. A másik, egy pillanatra engem zavarba ejtett, nem tudom, hogy jól láttam-e, de többen - a tíz emberből - nem megfelelő irányban olvasták az imakönyvet. Lehet, hogy én ezt jól láttam? Ezt akartam kérdezni, hogy ez véletlen? Vagy szándékos? Vagy egy elhanyagolható részlet, amin én fennakadtam?

Dolmár Katalin: Különböző nyelveken mondták és olvasták. Csak azért tudom, mert másodszor láttam.

Szűcs Katalin Ágnes kritikus: Én a pesti vendégjátékot láttam. Borzasztóan érdekes számomra, amit mondtok, mert én nem így éltem meg ezt a dolgot. Talán kicsit a Balázshoz kapcsolódva, azért gondoltam, hogy megosztom veletek, mert én magam is családilag érintett vagyok a problémában, azt gondolom, hogy talán a téma rám érzelmileg biztos hogy hat. Még akkor is, ha intellektuálisan nem ad lehetőséget a matéria erre. Az a döbbenetes helyzet állt elő, hogy érzelmileg sem hatott rám ez az előadás. Az ember ilyenkor próbálja megfejteni, hogy miért? Én a legnagyobb problémának azt az intonációt éreztem, amit mások meg dicsérnek. Engem ez a fajta monotónia éppen, hogy nem juttatott el egyetlen gondolathoz sem. Borzasztó hamar elveszített engem az Áron. Azért egy picit szomorú voltam, amikor András arról beszélt, hogy annak a kockázata milyen fontos, hogy előadás bukhat is. Sajnos, amikor én első felindulásomat Pesten az előadás után megosztottam a társulat egy tagjával, hogy erős problémákat érzek, azért kiderült, hogy itt egy igen rövid próba idő volt. Nekem az volt az Áron szövegmondásával a bajom, hogy nem éreztem, hogy ezek a mondatok végig vannak gondolva, gyúrva, hogy megvan csócsálva minden. Egyszerűen a kidolgozottságát nem éreztem. Borzasztóan furcsa volt, hogy abban a pillanatban, amikor a Bogdán megszólal, akkor rögtön helyzetbe kerültem, majd ez megint elmúlt. Iszonyatosan nagy mennyiségű szöveg ez, bizony ez is egy furcsa ellentmondás. Maga a szertartás és az intellektuális érintettség, hogy hogy is viszonyul ez egymáshoz? Mert a szertartás kizárja bizonyos fokig, hogy én intellektuálisan kezdjek el akár polemizálni azzal a dologgal, ami történik a szertartáson belül. De summa-summárum nekem ez volt a legmarkánsabb érzeményem, hogy nem fedése-e ez valaminek? És itt egyetértek a Balázzsal, azzal hogy itt ezek a mondatok nem eléggé az Ároné még. Amikor én láttam, így volt. Lehet hogy azóta jobban az övé lett.

Simon Balázs: Ezt akartam mondani, hogy ez a tegnapi egy különösen ihletett előadás volt. Azt láttam, hogy mindenki rendkívül igazi figyelemmel kezdett ennek a dolognak neki. Én azt láttam és érzékeltem, amit mondasz, hogy ez az Áron saját színészi problémája, az Áron nem tesz pontot, egyetlen egyet sem, ami ehhez a gyönyörű kaddis szerű intonációhoz vezet. Ez egy színészi hiba, ami itt egyébként lehet, hogy valakit erősít és azt mondja, jó most akkor ezen ne változtass. És az is egy színészi típus, akinek van egyfajta nagyon erős hatása, de ez közben segít abban, hogy ezzel az emberrel menni tudjak, ezzel az őrült erős töréssel, ami ebben az emberben van. Hogy van egy belső világ, egy értés, és kifele pedig valahogy a dolgokban nem egy megformált dolog jön elő. Ha ez történik, akkor ez bár annak ellenére, hogy a szöveget nem értem, annak ellenére lehet, hogy nincsen. Ha meg megtörténik nyilván rettentően zavaró. Titokzatos dolog.

Csáki Judit: Amikor azt mondja, hogy belső monológ, olyannyira belső monológ szerintem, hogy ez az ember valószínűleg más sem mond, vagy más sem történik vele, mint hogy ezt mondja. Ez aztán már nagyon érdekesen korrelál azzal, hogy mi az ő intellektuális meggyőződése gyerek ügyben, mert hisz nagyon profánul lefordítva érkezése lenne rá, ez az ember, vörkoholik, munkakényszeres és valóban mást sem mond, ezért már ugye a felesége is mondja az ő mondatait, ez viszont nagyon érdekes eleme az előadásnak. Azt is értem, amit a Balázs a Tompa Gábor közhelyeiről mond. Igen, ez a Tompa jó formája most, a Tompának van rossz formája is.

Simon Balázs: Jó közösségbe került, és ezáltal szabadon tudott dolgozni.

Karsai György: Katinak: a tegnap esti előadás azokra a kérdésekre vagy gondokra, amik nyilván léteztek a hónapokkal ezelőtti budapesti előadásoknál, ezek műhely titkok, amikhez nekem mint nézőnek nincsen közöm. Én tegnap este ott ültem, és én nem éreztem egyetlen pillanatra sem, hogy ne lennének kidolgozva. Ahogy Judit is mondta, Tompa Gábor legjobb formáját futja című előadás lehetett volna.

Csáki Judit: A Visky András dramaturgiája nem a Kertészé. Egyrészt Auschwitz sokféle van, ez mondjuk Kertészből is következik, de az igazi Auschwitznak nagyon sok aspektusa van, de az igazi Auschwitzra a hívó szavak elegek ebben. Itt az érintettek a színházi nézők, ezt nagyon fontosnak tartottam és nagyon jónak. Tudom, hogy a regényben nem így van, a regénynek ez egy eleme sok egyebek mellett, ami esetleg ebben az előadásban elő sem került.

Visky András: Pillanatra visszatérnék ahhoz, hogy én alapvetően másként gondolom ezt a begyakoroltságot, kipróbáltságot, és a bukásnak az ügyét. Én azt hiszem, hogy ez a fajta színházi forma magán viseli mindig - függetlenül attól, hogy milyen próbaszakasznak van kitéve a társulat, - hogy az előadásban nemcsak egy próbafolyamat, hanem ívek hosszú sora van, egy nyelv kialakításának a társulatszerű munkája. Azt hiszem, hogy az a fajta színház, amiben szeretném, ha gondolkodnánk, vagy legalábbis mi, annak igenis napi problémája ez, hogy létrejön-e a megszólalásnak az a belső telítettsége, amitől előadás van, vagy nem. Itt két előadást játszottunk, és az első előadás után el kellett mondani a társulatnak, hogy feledhető előadás volt. A második előadáson, mindannyiunk örömére és meglepetésére létrejött az előadás. Ugyanez történt Kolozsváron, hogy vannak teljesen üresen hangzó, és közben mérhetetlenül pontosan lejátszott előadások, de valahogy nem jelenik meg benne a saját problematikája a színésznek. A személyessége nem jelenik meg. Én ezt egy nagyon érdekes problémának tartom, igazi színházi kérdésnek tartom és keresem és kutatom ebben. Még egy fél mondat, arról, hogy kínos, meg nem kínos. Nem baj, ha kínos a kérdésfeltevés, nem baj, ha a néző azt is megéli, hogy kínos ezt így szóba hozni, vagy egyáltalán szóba hozni. Látjuk, hogy igenis nagyon sokszor megéljük azt, hogy feszengünk ettől a kérdéskörtől, és akkor hogyan szólalunk meg benne? Ez a kérdés benne van az előadásban, és az előadás nem is akarja elfedni ezt a kérdést semmiképpen.

Hosszú péntek

kapcsolódó írások

Auschwitz. Überolhatatlan