HAMLET

* **

A másság diabolizálása ellen

Mihai Măniuţiu rendezővel Prezsmer Boglárka és Czegő Csongor beszélget

Háromszék, 2005-01-29

Négyszeres UNITER-díjas rendező, akinek előadásait Szöultól Londonig világszerte nagy sikerrel játsszák, novellák, esszék, színházelméleti és színész-pedagógiai kötetek szerzője, egyetemi tanár, a román színház egyik legkiemelkedőbb rendező-egyénisége, Mihai Maniuţiu Sepsiszentgyörgyön Euripidész Médeiá-ját rendezi.

Hogyan kerül Mihai Măniuţiu Sepsiszentgyörgyre, hogyan jött létre az együttműködés ön és egy olyan színház között, mely vidékisége mellett ráadásul olyan nyelven is játszik, mely az Ön számára nem ismert?

Nem hiszem, hogy bármilyen különbség lenne vidéki és fővárosi színházak között, különbséget csak szakmai szempontból színvonalas és szakmaiatlan színház között látok. Sepsiszentgyörgyön kiváló társulatot találtam, egy nagyon felkészült, kiválóan képzett csapatot. Úgy érzem, tehát, hogy olyan helyre kerültem, ahol lehetőség van arra, hogy a vidék színházi szempontból centrummá váljon. Hiszek a vidéki színházban: pontosabban színházi vidékek létezésében hiszek. Egy olyan helységet, ahol a színház munkája nyomán érték jön létre, színházi vidékként határozhatunk meg, s így beszélhetünk a színházművészet szempontjából fontos vidékekről: Sepsiszentgyörgy, Kolozsvár, Nagyvárad, Szeben (és néha Bukarest is) olyan értékes színházi vidékek, mely számomra nagy vonzerőt jelentenek.

Ami a nyelvet illeti, a kihívás így még nagyobb, mert számomra új helyzet jön létre ezáltal. Dolgoztam, és a jövőben is fogok dolgozni számomra idegen nyelvet beszélő társulattal, de ennek ellenére más, számomra ismeretlen nyelven elhangzó szöveggel dolgozni változatlanul nagy szakmai kihívást jelent; próbára tesz engem és a társulatot egyaránt. Színházi szempontból egyetlen nyelv, a színházi mesterség nyelvének létezésében hiszeks ahol ezt a nyelvet magas színvonalon művelik, ott szükségszerűen jó színháznak is kell születnie.

Miért választotta Euripidész Médeiá-ját Sepsiszentgyörgyi rendezéséhez? Mi az, ami miatt a mítoszt, Médeia történetét érdemes a mai közönségnek újra-mesélni?

Euripidész Médeiá-ja az én olvasatomban az idegenség története. Példázat az idegen diabolizálásáról, a másik ember és a másság diabolizálásáról, vagyis egy olyan világról, melyben a másik, a tőlünk különböző embert ellenségként, veszélyforrásként éljük meg.

A darab egy olyan világot tár elénk, amelyből a szeretet és a bizalom eltűnt – nemcsak a mai Romániát jellemzi ez, hanem minden országot. Mai valóságunk fájdalmas tapasztalata ez: a másik ember fokozatosan ellenséggé válik, s a tőlünk különböző embert veszélyesként, ellenségként fogjuk fel. Az a világ azonban, olyan világ, mely a másságot ellenségességnek éli meg, olyan világ, mely önmagát számolja fel, hiszen egyetlen túlélési lehetőségünk az egymás mellett élés és a szeretet.

Médeia számomra az abszolút idegenség megtestesítője, az idegen, akit mássága miatt diabolizál az a közösség, melyben bolyongásai során egy időre menedéket talál. A másság problémája által a darab nagyon is kortársi felhangokat kap.

Sok ógörög darabot rendez, az elmúlt évadokban több Aiszkhülosz-, Szophoklész- és Euripidész-rendezését mutatták be. Mi az, ami miatt ezekhez a szövegekhez vonzódik?

Tömörségük, és az, hogy lényegbevágó problémákat vetnek fel sarkított, egyszerű formában, s ez a szemlélet nagyon közel áll ahhoz, ahogyan én a színházról gondolkodom, s ahogy színházat csinálok.

Milyennek élte meg a találkozást a sepsiszentgyörgyi magyar társulattal?

Nagyszerű volt ezzel a társulattal találkozni. Nagyon nagy szakmai tudással bíró, felkészült és jól összeszokott társulatot találtam itt, olyan tettrekész, és a színház iránt elkötelezett embereket, akik miatt nagyon könnyen sikerült túltennem magam a nyelvi különbségek okozta kommunikációs problémákon.

Ebben a próbafolyamatban állandó és fontos munkatársa volt Vava Ştefănescu koreográfus. Miért fontos a rendező számára a koreográfussal való szoros együttműködés?

Az utóbbi időben itthon, de a világon mindenütt, hihetetlen méártékben felgyorsult a színházi munka ritmusa. A régi, négy-öt hónapos próbaidőszakokhoz képest ez egy merőben új munkaritmust jelent, s a rendezőnek egy nagyon jól működő csapatra van szüksége ahhoz, hogy ki tudja bírni a próbaidőszak egy-másfél hónapos felfokozott tempóját. A Tamási Áron Színházhoz egy már jól bejáratott csapattal érkeztem, olyan emberekkel, akikkel már több alkalommal is dolgozom együtt, s akikkel eredményes csapatot alkotunk. Számomra a csapat, az alkotóközösség a fontos, azért dolgozom együtt már többedszerre Cristian Rusu díszlettervezővel, Iuliana Vîlsan jelmeztervezővel, velük a Médeia ötödik vagy hatodik közös munkánk. Vava Ştefănescu koreográfussal tulajdonképpen kiegészítjük egymást, hiszen ő az, aki a legpontosabban érti és érzi azt a színpadi struktúrát, amiben én gondolkodom, s így alkotói energiáim gyakorlatilag megkettőződnek, ami ebben a szűkreszabott munkafolyamatoban elmondhatatlanul fontos. Munkamódszerünk intenzitása által az előadás létrehozásához rendelkezésedre álló nagyon rövid időt próbálja kárpótolni. A megfeszített és intenzív próba-hangulat által próbáljuk megteremteni a színházi műhelymunka, a laboratórium munka feltételeit, azt, amit valójában mindannyian keresünk: hogy munkánk olykor –olykor újító legyen.
A legnagyobb nyereségnek azt tartom, hogy sikerült erre az időszakra egyetlen csapatot, egy egyszeri alkotóközösséget létrehozni munkatársaimmal és a színház színészeivel. A bemutató napjához közeledve elmondhatom, hogy jelenleg már nem kettő vagy három csapat dolgozik az előadás létrehozásán, hanem egyetlenegy.

Médeia