HAMLET

* **

Szakmai beszélgetés a POSZT-on a Kolozsvári Állami Magyar Színház Woyzeck című előadásáról

http://www.poszt.com, 2006-06-10

A beszélgetést vezeti: Galambos Péter műsorvezető
Állandó résztvevő: Márton András színművész, a versenyprogram válogatója

Felkért hozzászólók:
Csáki Judit kritikus
Bánki György pszichiáter

Csáki Judit:
Mire kíváncsiak előbb egy szakvéleményre, vagy egy laikuséra? Azzal kezdeném, hogy ilyenkor mindig vonzó az a lehetőség, hogy az ember, a saját véleménye mellett, vagy ahelyett megpróbáljon valami olyan beszélgetést provokálni, vagy arra késztetni a jelenlévőket, amellyel mélyebbre jutunk mint egy formidabilis, szóban elmondott kritikával. Ráadásul én úgy jöttem ki a tegnapi előadásról, itt ugye többen már másodszor láthattuk ezt az előadást, mert a Nemzeti Színházban Budapesten is játszották, hogy ugyanúgy elkapott a dolog. Viszont nagy élvezettel és nagy érdeklődéssel hallgattam azon barátaim és ismerőseim véleményét, akiknek különböző hiányérzeteik, fenntartásaik voltak az előadással kapcsolatban. A végén úgy éreztem magam, mint a rabbi segédje, hogy „neked is igazad van fiam”. Tényleg mindenkinek igaza van. Ez a Woyzeck nem az a Woyzeck. Nem tudjuk, hogy Büchner Woyzeck c. drámája - ami nem létezik - , milyen Woyzeck, mert minden Woyzeck egy Woyzeck. Olyan darab, mint a Godot-ra várva, hogy egész szép tábora van azoknak már, akiknek a hátán feláll a szőr tőle, és soha többet egy Woyzecket nem akarnak már látni. Ennek is megvan a maga oka. Mégiscsak ez is egy tézisdráma. Tapadnak hozzá bizonyos értelmezési klisék. Szerintem a kolozsváriak előadása többek közt azzal villant egy nagyot, hogy ezeket az értelmezési kliséket eldobja. A végletesen szétalázott embert, a szerencsétlen nyomoroncot, a véglényt, aki már nem is ember, aki már csak a kísérletek gépei által működtetett automata, ezt eldobja. Bogdán Woyzeckje nem ilyen, már az elején nem ilyen, tehát amikor mi bemegyünk a nézőtérre, és ő egyfolytában, mint egy automata mozog, és borsót zabál, akkor is érezhető, hogy ő itt egy teátrális nyelven beszél hozzánk, tehát valamit közvetít, ez egyértelműen színház: a földön ott van a Woyzeck felirat, tehát egy picikét sincs megengedve az, hogy elfelejtsük, hogy színházban vagyunk. Stilizáció része ő, nem is próbálja a valóságosság látszatát kelteni. A szöveg még a Büchner szövegtöredékeihez képest is töredékesebb, alig néhány mondat hangzik el belőle, igaz ugyan, hogy ezek a mondatok néhány fontos gondolat köré csoportosíthatók. Elhangzik ugyan néhány mondat, ami a késsel, szúrással, öléssel kapcsolatos, ebből szerintem még több is, mint az eredetiben van. Többször is refrénszerűen visszajön ez, szöveg szintjén tapad ahhoz a stilizációhoz, hogy mindenki értse a nézőtéren, hogy itt szúrva lesz a végén. Ennek a színházi nyelvnek egy másik lényeges eleme a tér. Ami az első látásra ugyan üresnek látszik, de már a másodikra nem. A bakok, amik először csak a kör alakú teret határolják, később nagyon változatos formában képesek játszani, nagyon variábilisnak tűnnek, a vetítővászon hátul szintén nagyon fontos pillanatokban összesen négyszer játszik, de az mind a négy kiemelt pillanat, nagyjából egyenlő időtávolságra egymástól. A fent lógó bábúknak nem kell alászállniuk ahhoz, hogy észrevegyünk, hogy ott vannak, és senki nem fogja azt hinni, hogy ezek egy másik előadás díszletéhez tartoznak. Majd amikor alászállnak, ráerősítenek erre a színházi stilizációra. Ami azért kicsit bonyolultabb annál, minthogy bábúk lennénk a saját életünkben. Ennek a világnak fontos eleme még a zene, amire - nem vagyok nagyon művelt zeneileg, ezért több barát segítségével – volt, hogy ráismertem, volt, amire nem, tehát ismert, közismert motívumok, populáris darabok is elhangzanak érzelmi aláfestésként. Egyéb olyan zenék is, nagyon fontos pontokon, ahol kerekké teszik ezt a színházi nyelvet. Van, amikor elhallgatnak, pl. akkor, mikor Marie azt mondja, hogy „hallom a zenét”. Akkor nincs zene, akkor csend van. Ennek a nyelvnek negyedik, ötödik fontos eleme a mozgás. Tizennégy színész van a színpadon, ebből kettőnek az arca látszik igazán élesen, ők ketten teljes figurák, és még néhány - mondjuk négy - akiknek a körvonalai látszanak és felismerhetők, a többi pedig tömeg. Nem statiszták természetesen, szándékoltan és nagyon ügyesen nincsen nekik arcuk, ők azok, akik nézik, tanúi ennek a történetnek, nem semleges tanúi persze, hiszen abban a folyamatban, amelyiknek mondjuk az egyik pólusán Woyzeck áll abban a folyamatban mind állnak valahol. Erre utalnak szintén egyértelmű teátrális jelek, a gatyaletologatások, az egymáshoz csapódások, amikor a karám szorosra zárja őket, ők tömegként vannak jelen, nagyon fontosak. Ez egyébként fontos dramaturgiai változtatás, hogy ennek a szöveg töredékhalmaznak bizonyos közismert refrénszerű elemei hiányoznak - a borotválás -, bizonyos dialógusok, ismert mondatok és tulajdonképpen, ami megmarad, csak ezekkel a nem verbális színházi elemekkel működik. Woyzeck nem egy szétalázott nyomoronc, hanem egy olyan ember, akinek kompakt világa van, ebbe belefér a doktor és a kapitány dresszúrája, kísérletezése. Zárójelben jegyzem meg, bár nagyon fontosnak tartom, hogy az ő világuk itt egy: tehát ez egy páros, és nem két külön világ. Ebbe ez belefér, már interiorizálta ezt a dresszúrát, ez a túlmozgásos létezés, ami egyébként mindenkinek sajátja ebben a játéktérben, ez már az ő sajátja. Erről bővebbet a Bánki Gyuri fog mondani, hogy ez mi mindennek a tünete, hogy függ ez össze mindazon diagnózisokkal melyek ottan peregnek az orvos szájából. Azt tartom fontosnak, hogy ez a világ kerek, ezzel lehet létezni. Bogdán Zsolt ezt játssza el fantasztikusan, hogy nem üres a tekintete, megtalál minket ez a tekintet, ez néz, ennek a figurának kapcsolatai, kapcsolódásai vannak a világgal, a legintenzívebb természetesen Marieval, ez az ő egyetlen sebezhető pontja. Ez az a pont, ami mindent kikezd, az Istennel, a szabályokkal való együtt létezését mind felborítja az, hogyha Marien keresztül valami ezt a világot megzavarja. Nagyon érdekes ebből a szempontból az orosz rulett jelenet, ami tulajdonképpen nem igazán orosz rulett, hiszen azt nehezen lehet annak nevezni, amikor egyik tekeri azt a bigyót, a másik pedig lő, lövi a saját fejét célozza. Itt ebből a kölcsönösség teljesen hiányzik, márpedig itt efelé tart, az elején nem. Ez is belefér, minden olyan belefér, amit kívülről hideg fejjel, azt mondanánk, hogy ennyire egy embert nem lehet megalázni. Nem - ennek az embernek a világa ezzel együtt még kerek. Mivel nem kerek? Azzal válik nem kerekké, azzal borul fel, hogyha úgy gondolja, hogy Marienak a világa, a tartóoszlopa, a hozzá tartozó másik fél, az őt kiegészítő elem a világon, akivel együtt ő teljes tud lenni, hogyha úgy érzi, hogy ez megbomlik. Nagyon jó, hogy az előadásban a másik igazán kiemelkedő játék, éppen valami hihetetlen alázattal Kézdi Imoláé, aki picikét tükrözi Woyzecket, nemcsak a kézmozdulatokkal, nemcsak a tornagyakorlatokkal. Mi az, amin nem akad meg ez a lány? Azon, hogy ez a pasi ilyen fura. Mi az, amire azt mondja, hogy meg fog őrülni? Arra mondja azt, mikor vele kezd konfliktusa támadni Woyzecknek. Egészen addig az összes úgymond furaságot, őrültséget nem veszi fel, hiszen ő ezzel él együtt. Nagyon szépen és tudatosan, teátrálisan van egymáshoz rendelve ez a két alakítás. Nagyon tetszett nekem, még amit a Hatházi játszott. Szándékosan nem mondom azt, hogy a bolond, vagy az ezreddobos. Nagy kérdés az, hogy itt mi történik? Itt szerepösszevonás történik, tehát ugyanaz a színész játssza a bolondot, mint aki az ezreddobost? Nem, hanem itt az történik, hogy van a bolond, aki az ezreddobost játssza. A bolond az, aki a maga hagyományos együgyűségével és ezzel a nagyon elrajzolt színpadi jelenléttel, beszéddel, történeteivel együtt valójában a bolondsors ennek a két embernek az életében, ezreddobosként is, az sem véletlen, hogy itt összekopírozódik Marie világában a vurslival, a majommal, egy másik figura képében megkísérti és aztán Marie végül is ennek a másik figurának a képében, a majom képében lesz az övé. Szerintem ez így kerek, a bolond az egy szerep valójában, csak a bolond olykor ezreddobost játszik. Ki az a figura, aki az egész történetben a legközelebb áll a mi világunkhoz? Ez szerintem a rendezés másik nagy találmánya, ez Andres, aki valahol a határon billeg. Lehetne mediátor, lehetne közvetítő meg is próbál az lenni - de ő gyenge. És akkor mi történik a végére? Ez végül is elég jó slusszpoén, és szerintem a főbekólintások nagy részét ez okozza, amikor azt látjuk, hogy mindkét ember meghalt, Andres lép a helyükre és ő lesz Woyzeck. Még elmondanám, hogy szükségképpen redukált játék, noha nagyon intenzív a Bács-Bíró páros, nekem nagyon tetszett. Mindazonáltal megértem azokat a fenntartásokat, akik azt mondják, hogy ez az egész egységesítő vursli világban ez túlzottan egy bohócpáros, tehát kevésbé fenyegető, mint amilyennek kéne lennie. Lehet, hogy ebben van valami, én itt azt éreztem fontosnak, hogy ők valójában a háttér, egy háromszintű képen a második sorban álló háttérfigurák közé tartoznak és így értelmeztem a valóban stilizált, karikírozott, szürreál játékukat. Tehát nekem ez is nagyon tetszett.

Bánki György pszichiáter:
Ambivalens érzéseim voltak a Woyzeckkel, lehet, hogy az is maradtam, de ez az előadás nagyon tetszett. Azért voltam ambivalens, amit a Csáki Judit az elején is mondott, mert a Woyzeck mint mű, mindig nagyon távoltartott azzal az irritálóan szerencsétlen, és már elnyomorodott és már nem emberi, működésekre nem képes véglény figurával, aki igazságtalanul elpusztít egy nőt. Most nem ez történt velem. Azért volt ez nagyon fontos, merthogy közöm lett Woyzeckhez, a tekintetéhez, a lényéhez, a szerethetőségéhez, és mindehhez, ami körülvette, tehát a világához: a személyes identitás megőrzése egy totális helyzetben, és hogyan lehet megőrizni közben a kontrollt. A Woyzecknek ez a borsózabálási mozgásai, az iszonyatosan fegyelmezett kéztartása, amikor a kitörni készülő agresszió csak annyiban látszik, hogy a jobb keze remeg a teste mellett, vagy hogy tapsol egyet, az hogy a kontrollt úgy próbálja megőrizni, hogy mindenféle módon aláveti magát mert ez a túlélésnek az egyik technikája. Ezzel ő megőrzi, Marie elvesztéséig, hogy ő kicsoda. Már fogyott belőle sok, mert az ürességről beszél az elején, amit a világban érzékel, kezdenek elfogyni ezek az energiák, amik őt egyben tartják, de még megvannak. Egy totális kontroll alatt úgy lehet tartani embereket, hogy ha annak, aki fent van, az agresszió és a szexualitás engedélyezett, és annak aki lent van, annak tilos, vagy kontrollált. Ebben az előadásban ennek nagyon sok apró ábrázolása van. A Woyzeck már ott tart, hogy neki sem agressziója, sem szexualitása. Az utóbbi miatt veszíti el a Mariet. Ő már örömre nem képes, iszonyatosan fegyelmezett, egyben tartja magát, kontrollálja magát, de örömet okozni nőnek már nem tud. Itt a bukta. Közben pedig egy olyan világot látunk körülötte, ami tele van iszonyatos, brutális szexualitással és perverzióval, és erőszakossággal. A kontroll abban is megnyilvánul szerintem, hogy van kiélési formája ezeknek a dolgoknak, de az rituális és közösségi. Amikor maszturbálnak a pasik, vagy amikor összegyűlnek a videó kivetítő előtt, azt együtt csinálják, nincs személyes létezésük, ez is a totális helyzethez kapcsolódó mozzanat. A kontrollt valahogy meg kell tartani, ennek nem sok eszköze marad. A totális elnyomásban a következő lépés az, hogy nemcsak a személyes szexualitásba, agresszióba, hanem az emberi kapcsolatokba is behatol, és amikor itt a darabban ez megtörténik, akkor kiutat kell találni. Ez a Woyzeck személyének a szemszögéből a halál, ami végigvonul ezen a történeten. Büchner ezt beleírta-e vagy nem, ezen lehet, vitatkozni. Ő az első verzióba írt gyilkosságot, az hogy a Woyzeck meghal az nincs benne. Ugyanakkor kikövetkeztethető egy dologból, mert az Andres-szel van egy jelenete a Woyzecknek, amikor elbúcsúzik és átadja a személyes dolgait: a húga medálját, meg egyéb dolgokat, ami egy élettől való elbúcsúzás, teljesen függetlenül attól, hogy fizikailag elpusztul-e vagy nem. De itt elpusztul, és azt gondolom, hogy a kontroll és ennek a sors kötöttségnek a kiszabadulási lehetősége, egyetlen egy marad, és ez a halál. Ebben az előadásban én Woyzecket nem gyilkosnak láttam, hanem olyan valakinek, aki kimenekíti Mariet ebből a helyzetből és aztán ő maga is kimenekül, és a halálban találkoznak. Nekem a bent ülés során a legcsúcsabb pillanat az volt, amikor a haldokló Woyzeck megcsókolja a halott Mariet és akkor újra együtt vannak. Ez egy több Woyzeckes előadás, merthogy a Marie is Woyzeck, és az Andres is Woyzeckké válik. A Marienak ez a vonása, ugyanaz a kétségbeesett, súlyzógyakorlat a kisbabával, mindenféle rituális és egyéb dolgok, amivel küszködik, ugyanúgy Woyzecknek lehet látni őt. Amikor bejött a harmadik Woyzeck, ugye a végén az Andrest látjuk, ahogy ugyanazokat a kényszeredett tornagyakorlatokat és mozgásokat végzi. Amit láttunk, az arról szól, hogy mi is Woyzeckké váltunk közben. Tulajdonképpen nem a történetet láttuk, vagy az eredetileg talán megírt művet, hanem Woyzeck saját belső pszichés univerzuma felől láttuk a történetet. Ezt a következők miatt gondolom: minden, ami a Woyzeck körül megjelenik, az valamilyen olyan módon vonatkozik rá, ahogyan neki köze van hozzá. Ez az iszonyatosan felfokozott erőszak, szexualitás, az ösztönöknek ez a tombolása, amire ő nem képes, amit neki nem szabad, ez annyira végzetes, hogy ez olyan, mintha ő képzelné ilyennek. Azt nem állítanám, hogy az eredeti Woyzeckben a Kapitány és Doktor szerethető, de vannak olyan pillanataik. Itt ez kevésbé merül fel. Itt van valami olyan a Woyzeck világában, ami nekem arra utal, hogy minden az ő fejében történik, és hogy mi az ő fejében járunk. Ilyen a kivetítő is, amikor egy rituális maszturbáció keretében csúcsra jut a hintalovon a Marie, azt mindenki látja, nyilván egy realista történetben nincsen, de a Woyzeck fejében ez van. A nő elvesztésének a folyamata, és az egésznek a brutalitása ez sokkal érhetőbb úgy, ha a Woyzeck fejéből látjuk ezt a dolgot. Valószínűleg azért is volt szerethetőbb nekem ez a Woyzeck, mert ha én kívülről látom ezt a Woyzecket és csak a hideg világot és ezt a penge komor közeget látom, akkor a Woyzecken kívül maradok, mármint a személyén. Akkor csak azt látom, hogy szenved, hogy öl, így viszont hogy benne voltam, hogy az ő világa rátágult a nézőtérre, olyan eszközökkel is, mint nagyon erős hangok, zenék egyebek. Ezzel tulajdonképpen benne voltam a fejében. Két szó még az ösztönökről: itt nagyon erősen megjelenik egy ösztön-világ ami nagyon szélsőséges, a szexualitás, ami a fajfenntartásról szól, az agresszió, ami az énnek az erejét adja, egy ilyen ék alakban, ami az én fennmaradását szolgálja, ez az, ami Woyzecknek nincs, meg már a szex is kihullott. Én-megtartó erők nélkül nem nagyon lehet élni, de aztán mégiscsak van benne agresszió, mert csak gyűjti, gyűjti, gyűjti. Tulajdonképpen, hogy ezt Marie felé éli ki, az ebben az előadásban sorszerű: a sors arra vezeti, merthogy a Marie, aki a Woyzecknél egészségesebb ember, ő élvezni akar, nagyon erős érzelmi szálak kötik ehhez a Woyzeckhez, de hát élvezni akarja az életet, akármilyen is. Sokkal több szállal kötődik az élethez. Egy férfi és egy nő sorsáról is szól, hogy ez a férfi ezt a nőt nem tudja boldoggá tenni. Ez a nő ez nem örömében kefél félre, hanem szeretné megélni magát, mint nőt. Ez nagyon esendő, nagyon átélhető női szerep.

Csáki Judit: Amit mondasz, annak alapján úgy tűnik, hogy nem is a külvilág robbantja szét ennek a két embernek a valamennyire mégiscsak egységes világát, hanem a kettejük különbözősége, ami nagyjából ez, amit mondtál, hogy a Woyzeck nem képes az örömre, le is számolt vele, kiiktatta a világából, és a diszharmóniát az okozza, hogy a Marie ugyanezt nem tette meg. Ezzel a félrekeféléssel az a probléma, már színházilag, hogy ez erősen a szürreálban zajlik, minden módon. Akár történhet a Woyzeck képzeletében, mint annyi minden. Nem is kell ennek reálisan megtörténnie, hiszen az egész dolog onnan kezdve nem értelmezhető a realitás nyelvén, hogy a Bolond az, aki teszi, vagy játssza ezt a csábítót. Nagyon kerek lesz ez az értelmezés, hogy a két ember között, belül okozza a feszültséget. Ez olyan rendetlen elemet hagy a Woyzeck világában, amit nem tud tolerálni, lehet így nézni? És akkor valójában nincs félrekefélés, akkor ezt mind a Woyzeck gondolja és cselekszik ekként, hogy kimenti a Mariet ebből a rémes világból.

Bánki György: Nincs ez eldöntve, a darab szerint megtörténnek dolgok, én ezt tudomásul veszem, hajlandó vagyok elfogadni Büchnertől, aztán az is van, hogy a gyilkosság csak az első verzióban van, aztán írt kettőt vagy hármat, és aztán beemelték a gyilkosságot, de az első verzióban nincs benne az ezreddobos, a kapitány meg a doktor, vannak bonyodalmak, amikhez nem értek annyira.

Galambos Péter: Ez a Marie és ez a Woyzeck mikor és milyen körülmények közt jött össze? Illetve, hogyan juthatott el Marie mellett idáig Woyzeck? Hogy törhetett ő bele ebbe a világba?

Bánki György: Nagyon egyoldalú lenne, ha azt mondanánk, hogy szegény Woyzeck nagyon sérülékeny ember, nagyon sérülékenyen éli át, miközben áldozatává válik egy totális elnyomásnak, valószínűleg a kettő egyszerre igaz. És vannak körülötte mások, akik valahogy ha nem is szimpatikusak, de valamilyen életösztöntől vezérelve életben vannak, utána jön az Andres, de a Woyzeck az egy gyenge pont.

Galambos Péter: Ahhoz hogy ő megkaphassa Mariet a legerősebbnek kellett lennie! Hogy lett őbelőle a leggyengébb?

Bánki György: Nem tudjuk, hogy ez kellett-e. Ez a két ember összesodródott, lett egy gyerekük, nem is házasodtak össze és a Woyzeck nem ott tartott, amikor együtt voltak, amikor ez megtörtént, mint ahol most a történet elkezdődik. Tehát a Woyzeck nem tud örömöt adni, miközben a Marie még várja tőle, számtalan olyan szituáció van, amikor a Marie nyitott rá és hívja, és szeretné is marasztalni, és a Franz nem marad, lerakja a pénzt, beszél a vízióiról és elszelel.

Galambos Péter: Voltak-e fenntartások? Hiányérzet, vagy meg nem érintettség?

Kuncz Zsuzsa, Klubrádió:
Az én nézetemben egyáltalán nincs jelentősége, hogy mikor és hol jöttek össze? Ugyanis pont az az érdekes, amitől látjuk az eseményeket, és belehelyezhetem a saját életemtől kezdve bármelyikünk életét, mert ez bárhol megtörténhet, bárkivel. És talán azért kezdődik itt a történet. Az előadás nekem fantasztikus volt, gratulálok a kolozsváriaknak, ilyen gyönyörűt és ilyen megrázót nem nagyon láttam, fantasztikus.

Galambos Péter: Hiányérzet?

Csáki Judit: Mondok én egy hiányérzetet. Teljesen értelmes és értelmezhető kívánalom lenne, hogy aki életében először látta a Woyzeck c. darabot, hogy az értse ezt a történetet. Ez annyira alul-verbalizált, hogy elég nehezen rakható össze, hogy ki ez a két őrült, aki nem is tudom miket csinál és miért engedi a Wojczek. Kétségtelen, hogy a Măniuţiu egyrészt egyértelműen épít arra, vagy nem törődik vele - ez a rosszabbik eset. De épít arra, hogy mindenki hallott már harangozni róla, és nem teszi meg azt a szívességet hogy ezt összerakja nekünk. Egy másik lehetséges fenntartás, és ennek is van alapja, hogy egy olyan színházi nyelvet épít ki, amit -köszönjük szépen- ismerünk. Amikor van az atelié és a normális közönség. Ha bemegy egy ilyen rontott közönség, és ránéz a színpadra, és körülnéz, és még nem történt semmi, csak azt a figurát ott látja, akkor köszönöm már tudom. Értem, igen, tudom, majd jön. Az első perc végére már látom fent, amire esetleg te fel sem néztél még. Ez tulajdonképpen egy beszélt színházi nyelv, ha a másik oldalról mondom, akkor egy közhely szótár, ami nagyon gyorsan válik transzparenssé, pillanatok alatt átlátok a kódrendszerén, ettől persze még hat, de ugye ismerem, tudom.

Galambos Péter: Ebben a formában összerakva már ismered?

Csáki Judit: Persze. Már Woyzeckben is láttam, és nem kell itt feltétlenül a Fodor Tamáséhoz visszamenni, ami ötezer éve volt, valamikor. De végül is erre a színházi nyelvre épül Schillingék Woyzeckje is, amit bizonyára sokan láttak. Woyczekben ki vagyunk művelve, ez egy transzparens színházi nyelv. Működik? Működik. Mi minősíti? Szerintem ez, és nem az, hogy ismert.

Bánki György: Ennek az előadásnak a befogadását két dolog nehezíthette. A nulla Woyzeckes látásmód, meg a nagyon sok Woyczekes, a már kialakult látásmód. Ez a két nehézség lehet.

Nánay István kritikus: Kétszer láttam az előadást, a két előadás között fantasztikus különbség van. Meg tudom fogalmazni a kifogásaimat is. Amikor én ezt először láttam, akkor olyan térben láttam, ami egy hagyományos nagyszínházi tér, a nyíregyházi színház. Fent volt a színpadon az előadás, mi lent ültünk, az utolsó sorba kaptam a jegyet. Ennek következtében hozzám semmi nem jutott el az előadásból, csak a manírjai. Tehát idegesített az, amiről a Judit az előbb beszélt, hogy tele van ismert elemekkel, tehát ahogy használja a zenét, hogy rögtön tudtam, mi lesz a felfüggesztett bábukkal, és minden idegesített, hiszen mindent ismertem. Másodszor a saját szűk közegében láttam, amikor majdhogynem stúdiószínházi közegbe kerültem, innentől kezdve, egy egészen másfajta hatás működik. Méghozzá ami a színészekből jön. Az előző formában a színészeknek a minimális ereje jutott el hozzám, holott ez egy iszonyatos erős előadás, én abból semmit nem éreztem. Arra szeretnék rámutatni, hogy vannak előadások, melyek egyszerűen hely-függőek. Nem olyan értelemben hely-függőek, hogy csak és kizárólag a saját helyükön lehet eljátszani, de abból az értelemből mindenképpen hely-függőek, hogy van egyfajta viszony, ami a néző és a játékos között meg kell, hogy legyen. Itt szűk ez a távolság. Fogalmam sincs, hogy itt ez az előadás hogy zajlott le, fent, vagy lent ültetek a színpadon? Lent? Tehát szűkben. Akkor ez azt jelenti, hogy itt a Bogdánnak nemcsak a kivetítőn lehetett látni az arcát, hanem együtt lehetett látni a kettőt. Így felmerül az, hogy itt egy kettős szint van, megtörténik az esemény, de el vagyok bizonytalanítva avval, hogy valóban az esemény történik-e meg, vagy pedig a képzeletem dolgozik. Valaminek a reflexióját látom, vagy a valóságát látom. Ettől lesz borzalmasan izgalmas a dolog. Ebben a konstellációban más a Schillingéké, még akkor is ha egy sereg elemről kiderül, hogy azonos a gyökerük. A Fodorékéhoz nem is lehet hasonlítani.

Csáki Judit: Azt mondom, hogy a színházi nyelv elemei ismerősek, tehát nem új. Hadd kérdezzek vissza Pista: ott fent volt a játék a színpadon, ti meg lent, tehát nagyszínházi előadás volt?

Nánay István: Igen, és képzeld el, ha én az utolsó sorban ülök, ott semmi mást nem lehetett látni, csak a nagy totálokat.

Bánki György:
Engem menet közben nem érintett meg annyira. Amikor kijöttem a végén, azt éreztem a színház előtt, hogy egyrészt nem lehet világos egy ilyen előadás után, másrészt pedig hogy tűnjön el a fejem tetejéről az ezer lovas huszár. Hogy valami iszonyú alattomos módon ért el valamiféle hihetetlen nyomasztó hatást. Annak ellenére, hogy voltak megrázó pillanatok számomra, mégsem éreztem azt, hogy valaki belemart a lelkembe és megtekerte, hanem csak ráültek a fejemre.

Ez is azt támasztja alá, amit gondolok, hogy benne voltunk a Woyczek fejében. A 80-as évek elején, mikor bejött a videotechnika, és a horror-, akciófilmek és pornófilmek világát megjelenítette, megnéztem egy horrorfilmet, és olyan hatással volt rám, hogy már azt éreztem, hogy soha semmi nem lesz olyan, mint előtte. Kimentem az utcára, és mindennek megvolt az alapszíne, de fakóbb volt, nem olyan volt, minden más volt. Tegnap is ez volt, hogy kijöttünk az előadásról és mocsok éjfekete égnek kellett volna lenni, és sütött a nap szinte, ez annyira érhetetlen volt… azt gondolom, hogy akkor ez mégiscsak hatott.

Galambos Péter: Hiányérzet még? Márton Andrástól szeretném megkérdezni, de idéznék, azzal a néhány sorral, ahogyan indokoltad, hogy miért válogattad be ezt az előadást: ”a színészek jól képzettek és nagyon magas erkölcsi színvonalon állnak.” Én ezt nem értem. Elmagyaráznád?

Márton András, a versenyprogram válogatója: Hogy az ember létrehozzon egy ilyen előadást, nem elég, hogy fegyelmezetten minden szakmai tudást odaadva működnek. Ezt láttuk tegnap, ez az alap. Ezen felül olyan személyiségeket kell hozni, akik érdekelnek is engem. Elhangzott itt a tömeg, amikor futnak előre az emberek. Sokszor láttunk már statisztákat, de itt az utolsó embernek is emlékszem a szemére. Ez egy erkölcsi kérdés. Tudjuk, mit jelent az, hogy szolgálni egy színdarabban. Ennek az előadásnak, ennek a társulatnak az erejét az a mélységes morális összetartozás adja, amely az első pillanattól az utolsóig egy másodpercig sem hagy abban a kételyben, hogy mit fog csinálni, már unom a dolgot. Ez egy morális kérdés, amely a szemünk láttára egy művészi minőséggé alakul.

Hizsnyan Géza kritikus: Galambos Péter provokálta az ellenvéleményeket, nincs ellenvéleményem. Egy apró kicsi maszat volt nekem az előadásban, és ezt kérdezem mindenkitől, akit velem együtt felkavart, hogy őket nem zavarták-e ezek a villogó gépek. Ez annyira nem illett az egésznek a stílusegységébe, tisztaságába, annyira nem tett hozzá nekem semmit. Nekem egy maszat volt a nagyon tiszta és gyönyörű szép képben.

Bánki György: Az egész vurslis, cirkuszi. A doktor is olyan, maga a kapitány is, ló is, meg nyerít is, meg nyal is, meg a másik seggében turkál, minden így történik, van kikiáltó, majom, vannak fények, nekem beleillett, nem volt maszat.

Hizsnyan Géza: Mindent tökéletesen eljátszanak, gyakorlatilag minimális eszközökkel, ez meg két otromba valami, amit kétszer behúznak, villog, és nem tesz hozzá semmit.

Szilágyi Tibor színész: Nekem azt teszi hozzá, hogy minden különösebb megerőltetés nélkül egy mai technikát hoz be a képernyőtől kezdve mindent, és ez azért elég árulkodó jel. Nem azt mondja, hogy ezt valamikor láttuk, hanem ez egy mai történet. Számomra lenyűgöző volt. Még egy alap megjegyzésem volna: az általam látott jelentősebb előadások sorában is kiemelkedő, hogy a Woyzecket alakító színész a legtisztább tekintetű, legjobb alkatú ember a színpadon. Ezeket általában elrajzolt karakterű, kiváló színészek játszották, eleve beskatulyázva abba a primitív közegbe, amivel mindaz a brutalitás, amiről szó van, ez megcsinálható. Ezáltal számomra azt is jelenti, hogy a legkiválóbb képességű, alkatú, agyi berendezésű entellektüellel is megtörténhet mindez. Ez egy nagyon fontos eleme ennek a dolognak. Egyébként az nem egy orosz rulett, mert nem volt forgó pisztoly.

Csáki Judit: Az asztalon forgó pisztoly volt. Két pisztoly volt.

Szilágyi Tibor: Elnézést, ahol én ültem, onnan ezt nem láttam. Még egy nagyon fontos elem, hogy valami olyan militarizált közegben játszódik, ami játszódhat a fejemben, hogy itt mindenki kiszolgáltatott, az Orvostól a Kapitányig. Ő ugyanolyan woyzecki láncszem, porszem az egész történetben, csak nincs olyan erkölcsi ereje, és valahol felmentem ezt az embert, ami soha nem jutott volna eszembe.

Bánki György: Megjelenik az is, ami nekem eddig benne volt az eddigi Woyzeck előadásokban is, hogy egyrészt van egy romlottság, meg egy tartás egyszerre, és hogy a Kapitánynak van egy erotikus viszonya a Woyzeckhez. Merthogy a Szász filmben folyamatosan üldözi a hangjával a sínpályán, hogy gondolkodik a Woyzeckről, az Orvos is gondolkodik a Woyzeckről. Bele vannak bonyolódva egymás sorsába. Folyamatosan viszonyban vannak egymással, és hogy van egy kifejezetten szexuális viszony is. Az eredeti borotválós részben is megvan, itt is lezajlik a borotválás, bár borotva nélkül, és ott elélvez a Kapitány, aztán meg tekergeti a Woyzeck fenekén azt a farszerkentyűt.

Galambos Péter: Még felmerült az is, hogy az Andresből lesz a Woyczek, tehát hogy lecserélődnek az előadás végétől. Akkor ugyanezt a viszonyt szépen lassan ki tudja alakítani a kapitány az Andres-szal is? Teljes mértékben át tudja venni a szerepet? És csak ő változik?

Csáki Judit: Nem tudjuk. De a Kapitány itt ebben a pillanatban nem érdekes. Az az érdekes, hogy itt nem marad luk, ahol a Woyzeck volt, hanem ott odalép valaki.

Galambos Péter: Számít-e ez, hogy ez egy kolozsvári előadás?

Csáki Judit: Kicsit több volt benne a nagyon jó színész. Amit a morális dologról mondott a Márton András ezzel ugyan egyetértek, bár nem tartom annyira lényegesnek, de tekintsük morális szakmának ezt. Ez evidensen mindenütt és mindenkiben minimum elvárás. A statisztával eljátszható szerepeket nem statiszták játszották és ez rendezői kérdés.

Szilágyi Tibor: Ez - feltételezve az alkotók alapképességeit - nemcsak hit kérdése, hanem nagy bizalom kérdése az iránt, akivel dolgozol. Ez azért a magyar szakmában is elő szokott fordulni. Egy értelmetlen, diktatórikus színházban a „jól kell viselkedni, mert különben kirúgnak” dologgal ellentétben hiszek abban, akivel dolgozom. Az egyáltalán nem fárasztó, hogy némán kell ülni, vagy feküdni, vagy valamit csinálni és ez a hit sugárzik ebből. Ezt azért ne felejtsük el, ez nem egy különválasztható morális kérdés, hanem a tehetségnek és az alkotói tehetségnek is a néma szerepben való maximális azonosulása azzal a közösséggel és azzal a mesterrel, akiben rettenetesen hiszek, és ez egy nagyon fontos dolog.

Csáki Judit: Itt a „kolozsvári” nem azt jelentette, hogy határon túli, nem úgy számít, hanem a kolozsvárit itt helyettesítsük be azzal, hogy Katona. A Katona József Színház Térey-bemutatóján, ahol 40 ember biztosan van a színpadon, nincs statiszta. Erről van szó. Ebből a szempontból számít az, hogy „kolozsvári”, és akik itt régóta nem gondolkodnak határ innen., határ túlban, azok pontosan ezt értik rajta.

Galambos Péter: Akkor másképp kérdezem. Számít-e szerinted a te általad némiképp bírált formanyelv szempontjából, az előadás egységét tekintve, az hogy ez egy kolozsvári előadás?

Csáki Judit: Nem. Ott lenne ilyen a formanyelv?

Galambos Péter: Nem akarok direkt lenni és politikát mondani, vagy jelenlegi társadalmi helyzetet, hogy ez onnan jön, amit láttál már Magyarországon, Budapesten?

Csáki Judit....Nem, nem számít.

Galambos Péter: Miért nem?

Csáki Judit: Mert nem. Te most valamire rákérdezel, hogy kvázi a diktatúra megjelenítésében az ember romboló hatásában számít-e az, hogy abban az országban még egy kicsit később is élt a diktatúra mint nálunk. Nem, nem számít. Lehet, hogy ebben tévedek, én azt gondolom, hogy nem. Ez éppúgy szólhat bármelyikről, ha éppen bármelyikhez hozzá akarod kötni. Nincs egy ilyen legyökereztetése valamiben. Egyébként érdekes, hogyha netán van, attól még igaz lehet, hogy nem számít. És a jó színházat ez teszi. Lehet, hogy van. Kit érdekel?

Nánay István: Igen, számít, de nem úgy, ahogy te kérdezed. Hanem úgy, ahogy egy román rendező rendezi. S a színház vezetője egy olyan magyar rendező, aki a román iskolán nőtt fel, aki Európa sok országában megfordul, magyarán egy nagyon nyitott műhelyről van szó. És ehhez kell felnőnie a színésznek, ebből a szempontból nagyon számít, hogy ez Kolozsvár. Lehet más is, de ez lényeges, mert ilyen műhelyek Magyarországon nagyon kevés van. Kevés az a műhely, ahol az ott dolgozó embereknek ez a fajta nyitottsága meglenne, ezért nagyon számít, hogy Kolozsvár, meg a kétnyelvűség miatt.

Galambos Péter: Ezt meg tudnátok nézni ma még egyszer?

Csáki Judit: Nekem ez benne van a pakliban, bármikor.

Bánki György: Meg tudnám, de elrontanám azt, amit láttam.

Woyzeck

kapcsolódó írások

Jelenetek egy szenvedéstörténetből KISVÁRDAI LAPOK UNITER-JELÖLÉSEK