szerkeszti: 
Karácsonyi Zsolt
A kettősség játékai
Világszínház 2004/3-4. szám, 2004-00-00
A Kolozsvári Állami Magyar Színházban két olyan darabot tűztek műsorra (a már megszokott, színpadon felépített stúdiótérben), amely több okból is érdeklődésre tarthat számot. A vadkacsa Keresztes Attila rendezésében a szöveg ismertsége miatt érdekes, azaz, hogy a rendező milyen új jelentéstartalmakat fedez fel benne, milyen értelmezést kínál, a Bocsárdi László által rendezett Öltöztessük fel a mezteleneket című Pirandello-darab pedig éppen azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy a magyar színpadokon szinte sohasem játszott műről van szó.
Az Öltöztessük fel a mezteleneket jellegzetesen pirandellói szöveg, amelyben egy szenvedő nőalak, egy aggályos íróember, különböző ki- és befele forduló figurák jelennek meg egy mindennapjainkra emlékeztető világban – legalábbis Bocsárdi értelmezése szerint. Az előadás a regényíró (Bogdán Zsolt) dolgozószobájában játszódik, amelynek falai újságpapírral vannak kitapétázva. Az újság mint hírhordozó, mint tapintható, fizikailag létező, vagy éppen pusztítható, téphető anyag a rendezés egyik legfontosabb motívuma, jelképe és díszleteleme (Bartha József munkája). Bizonyos értelemben az újság az előadás kulcsa, hiszen az egész történet az újságban kezdődik és ott is ér véget (az előadás műsorfüzetének formája is megegyezik a színpadon megjelenő újságokéval): a darabot az indítja el, hogy megjelenik egy újságcikk egy lányról, aki öngyilkos akart lenni, és az előadást az a tabló zárja, hogy az újságíró (Bíró József) beállítja a szereplőket egy záróképbe, és ő maga is odaáll a többiek közé: mintha mindannyian pózolnának a hírlapnak. Az újság mint tapéta: külvilágtól elválasztó fal. Az újság mint hírhordozó: a kapcsolattartás és kommunikálás eszköze. Az újságtapéta mögött, mint az előadás során kiderül, üvegfalak vannak, de az ablakokon nem lehet keresztüllátni: sötét falként, tükröződő, az ént önmagába záró és azt reflektáló héjként működnek.
Az író ebbe, az újságok által lezárt térbe hozza be a női főszereplőt, Ersilia Dreit (M. Kántor Melinda), akinek öngyilkossági kísérletéről egy napilapból szerez tudomást.
A zárkózott, szobatudósszerű író – aki Ersiliát a kórházból magához véve próbál kapcsolatba lépni az „igazi” élettel, és abból akar ihletet meríteni – lassan rájön, hogy tökéletesen zárt, bábszerű kívülállót hozott magával és próbált az életéhez kötni.
M. Kántor Melinda „tágra zárt szemekkel” jár, lépked, szalad, s még lágyabb mozdulataiban, gesztusaiban is érződik, hogy örökre zárt, változhatatlan, befejezett személyiség. Ezzel a lénnyel szemben az író újra és újra megtorpan, és kapcsolatépítő szándékában elbizonytalanodik: Bogdán Zsolt befejezetlen gesztusai, kézmozdulatai jelzik habozását, tétovaságát. (A be nem fejezett gesztusok fontos szerepet játszanak A vadkacsában is, amelyben Boér Ferenc Werle nagykereskedője él velük, azzal a különbséggel, hogy az írónál a bátortalanságot, a nagykereskedőnél pedig a visszafogott indulatokat hivatottak érzékeltetni.)
Ersilia tulajdonképpen nem él, csak egy megírandó dráma vagy regény főhősének előképeként visszatér az életbe. Számtalan arcát mutatja a többi szereplő felé, mindenki másnak látja őt. Ersilia nem több, mint maszk – vagy maszkok sorozata –, elhagyott álarc, amelybe néha mégis visszatér a hajdani emberi arc. Ersiliát az író érzelmi felindultsága éppúgy hidegen hagyja, mint a házvezetőnő (Varga Csilla) gonoszkodó, a pletykás kíváncsiság által motivált segítőkészsége, vagy az újságíró kötekedő fontoskodása. Az első emberi szavakat a sorhajóhadnagynak (Molnár Levente) mondja, később a konzulnak (Szabó Tibor m. v.), két olyan szereplőnek, aki korábbi életéből érkezett és ezáltal képes előhozni Ersiliából a még valóban élő hangját.
A pirandellói arc és álarc kettőssége tisztán érzékelhető valamennyi szereplő megformálásában. Molnár Levente érzékeny vőlegényt alakít sorhajóhadnagyként, de az érzéketlen és felelőtlen tengerésztiszt attitűdje is fel-felvillan az előadás során. Szabó Tibor konzuljának méltóságteljes viselkedése mögött perverz és uralkodni vágyó hím lakik. Az újságíró kemény és határozott, de úgy falja fel az asztalon maradt süteményt, mint egy éhenkórász. A házvezetőnőt alakító Varga Csilla átváltozások sorozatán megy keresztül: eleinte a háza jó hírét féltve őrző asszonyként jelenik meg, hogy aztán a pletykás vénasszony típusától kezdve, az óvó anya alakján át a kegyetlen dada figurájáig jusson el.
A szereplőkön belül, illetve a szereplők között érzékelhető, konfliktusokkal telített helyzetek és felfokozott indulatok feszes, pergő ritmusú előadást eredményeznek, azonban akadnak jelenetek, amelyek nem egyértelműek. Az előadás végén megnyíló falak apokaliptikus víziója például erejét veszti, amikor a hatalmas pusztulási jelenet után a szereplők másodszor is meghalnak: megjelenik a teraszról leesett kislány – a korábban nevelőnőként dolgozó Ersilia drámájának, öngyilkossági kísérletének fő motívuma –, a kislány egy labdával megdobja a szereplőket, amitől mindannyian összeesnek. A másodszori halál hatástalan.
A valóság és az igazság közötti eltéréseket, az ebből következő konfliktusokat mutatja meg Keresztes Attila Ibsen-rendezése, A vadkacsa is. De míg a Pirandello-előadásban egyértelmű, hogy a szereplők tudatában vannak a bennük rejlő kettősségeknek, itt nem minden szereplőről mondható el, hogy tudatosan folytat kettős játékot. A konfliktus alapja azonban itt is a múlt és a jelen között feszül: az Öltöztessük fel a mezteleneketben Ersilia öngyilkossága révén kívánja lezárni a múltat, A vadkacsában pedig Gregers az, aki túláradó idealizmusától vezetve mindenképpen ki akarja mondani, felszínre akarja hozni az igazságot, azaz a múltat.
Ezt már az előadás nyitóképe is jelzi: az estélyen Gregers (Bogdán Zsolt) szándékosan borít fel egy pohár bort, ráadásul annál az asztalnál, amely körül tizenhárman ülnek. Mintha ő lenne az, aki nem bírja tovább a terhet, és feláll a helyéről. Ezzel a gesztusával megszakítja a többiek könnyed társalgását, a társaság el is távolodik, átlép egy másik, a néző számára láthatatlan helyiségbe, ahol bizonyára folytatódik az igazi polgári csevegés.
A díszlet (Carmencita Brojboiu munkája) egyik eleme az ünnepi asztal mögötti, a tér közepén húzódó átlátszó fal, amely segít a nézőnek az előadás pontosabb értelmezésében: ez a fal elválaszt, megkülönböztet, de látni is enged. Összeköt, érzékelteti a szereplők közötti viszonyokat, a „mögöttest”, egyszerre el- és kitakarja a mélyebben izzó indulatokat. Gregers kilép a jótékony, mégis láthatóvá tevő takarásból a játéktér előterébe, hogy valljon, s ezzel „napvilágra” kényszeríti apját, Werle nagykereskedőt (Boér Ferenc) is. Az apa és fiú közötti dialógusban az előbbi a megbékélés, az utóbbi a szakításhoz szükséges erőgyűjtés miatt fékezi magát. A kemény üzletember apa békülni akar, a fiú azonban nemcsak az ő békülékeny hangját nem veszi tudomásul, de azt sem, hogy az apa jelzi: egyre közelebb van a teljes vaksághoz.
A vakság motívuma kétféleképpen jelenik meg a drámában: egyrészt a konkrétumok szintjén (a nagykereskedő és a kislány, Hedvig közelgő megvakulásaként), másrészt mint lelki és tudati folyamat (Gregers és Hjalmar képtelen belátni, hogy a drámai helyzet kialakulásában ők a hibásak). Bogdán Zsolt Gregerse értelmiségi idealista, akit visszavonultságában is a változtatás lehetősége és bizonyossága foglalkoztat, Hjalmar (Hatházi András) épp ellenkezőleg: nem képes, nem is akar változtatni, ő csupán átveszi a nagyúri társaság gesztusait, fordulatait. Magának való személyiség, aki a hamarosan megvakuló lánya elől is megeszi a süteményt, s csak a külsőségek szintjén próbál változtatni, azt is olyankor, ha nagyobb társaság van jelen.
Az előadás aktualitása abban rejlik, hogy a szereplők – eltérő megoldási lehetőségeket és utakat mutatva fel – különböző módon viszonyulnak a társadalmi élethez, illetve a családhoz mint a társadalom alapegységéhez. Werle nagykereskedő és környezete elsősorban a társadalmi konvenciókba kapaszkodva őrzi a belső rendet, Ekdalék a belenyugvó szeretet vagy éppen a humor által kívánják megtartani a békéhez és boldogsághoz szükséges egyensúlyt. Az Ekdal családot nem Hjalmar tartja össze, hanem Gina (Varga Csilla), a szinte mindent eltűrő feleség és a részeges, de Hjalmar nagyúri gesztusain nagyon is átlátó, finom humorral megformált öreg Ekdal (Csíky András), valamint Hedvig, a kislány (Pethő Anikó f. h.), aki valóban gyermeki jókedvvel viszonyul a felpörgő eseményekhez, és vidámságával, ártatlanságával sokat segít abban, hogy a család hajója ne szenvedjen hajótörést. (A hajó motívuma egyébként a díszletbe is bele van csempészve: a lakás egyik falán a hajóablak a korábbi lakót, a hajóskapitányt idézi.) Gregersnek a kislányt is meg kell „mérgeznie” ahhoz, hogy a tragédia bekövetkezzék. Gregers, aki kezdetben vidám felnőtthöz illően viccelődik a kislánnyal, végül majdhogynem Hedvig kezébe adja a fegyvert, amely végül halálát okozza.
Gregers folyamatosan ingadozik, hol ártó, hol rontó szellem: baráti gesztusai minduntalan átváltanak az utópisztikus igazságkeresés őrjöngésébe és rombolásába. Képtelen kordában tartani pusztító ösztöneit, ellentétben apjával, aki utolsó békülési kísérlete után is majdnem megüti Gregerst, de mozdulata ezúttal is félben marad.
A tragédia motorja Gregers, ő az, aki következetes marad – véghez is viszi tervét, szemben az őrjöngő Hjalmarral és az Ekdalékat féltő Relling doktorral (Bíró József), akik – szimbolikusan – nem fejezik be mozdulataikat: Relling ugyan nehezen türtőzteti magát, de végül mégsem vágja Gregers fejéhez a felragadott szódavizes üveget. Gregers ugyan az egyetlen, aki beteljesíti szándékát, de a kudarc súlya is az ő vállait nyomja. Az előadás végén, a kislány halálát követően a halvány, zöldes fényben ülő Hjalmar nem sír, nem zokog. Eszik. Egyszerű ember, aki fájdalmát úgy gyűri le, mint egy nagyobb falatot. Lemegy a függöny, aztán egy pillanatra újra felvillannak a reflektorok, mintha újabb felvonás következne. De az előadásnak vége, csupán a rendező jelzi finoman: az élet megy tovább.
