HAMLET

Karácsonyi Zsolt

Kisvárda XVII. – Színházi ritmusok

Irodalmi Jelen, 2005-08-00

Több mint seregszemle
A kisvárdai fesztivál több mint seregszemle, és más mint egy fesztivál, nem csak azért mondható ez el, mert valamiféle jellegzetes hangulat uralja, de olyas okokból is, hogy itt határon túliak lépnek fel, olyan színházak, olyan színészek, akik más-más határokat figyelnek, néha teljesen különböző játékstílust, játékmodort képviselnek, és ez – rányomja bélyegét a fesztivál egészére. Konkrétabban fogalmazva: ha mindannyian egy adott nyelven játsszák is az előadásokat, az előadás maga, mely jóval több, mint egy adott szöveg elmondása, hiszen képben, hangban, színben, térben, stílben, gesztusrendszerben is meghatározódik – egyszóval az előadás, az adott, a pillanatnyi, nagyonis különböző nyelveken szólal meg. Ráadásul ez a fesztivál olyan hely, ahol évfolyam-találkozókat „szerveznek”, ahol már érződik a nyár másfajta lendülete, miközben az évad tulajdonképpen még véget sem ért. Seregszemle is a kisvárdai másfél hét, színészek, rendezők jönnek-mennek, nézik, figyelik egymást, vagy az újvidéki, kolozsvári és marosvásárhelyi színinövendékeket – ki lesz a következő Szűcs Nelli, ki lesz a következő Bogdán Zsolt. Egyszóval bárki megfigyelheti, milyen irányba is indul, indulhat a továbbiakban a (határon túli) magyar színház, magyar színjátszás.

Talán az se véletlen, hogy az idei kisvárdai fesztivál majdnem egy időben zajlott a legjobb magyarországi előadásokat felvonultató pécsi fesztivállal (melyre az utóbbi időben már egy-két határon túli előadást is meghívnak). Bizonyos értelemben e két fesztiválon megtörtént előadásokat egybevetve derülhet ki igazán, mi is az a cél, amit a mai magyar színházi terekben fellépő társulatok célul tűztek ki maguk elé. Az egyidejűség miatt természetesen egységes és egyértelmű képet nem alkothat csak az, aki mindkét fesztiválon részt vett, de lapunk olvasói ezt mégis megtehetik, egybevetve a két fesztiválról szóló írást. No de lássuk a tényeket.

Közönség és kritika
Fesztiválozósabb hangnemben szólván: Kisvárda egy jó hely, mert itt valóban színháziasan alakul minden: változik az időjárás, az időpontok, sőt a helyszín is. Tudomásom szerint először fordult elő, hogy egy, a versenyprogramban is részt vevő produkciót nem a fesztivál helyszínén adtak elő (ez történt a kolozsvári társulat Woyczekje esetében). Ráadásul olyan előadások váltják egymást, amelyek egyértelműen különböző közönségrétegeknek szólnak. És itt az sem mérvadó, hogy stúdió-, avagy nagyszínpadi előadásáról van szó, hiszen például különböző irányokba mozdul el a sepsiszentgyörgyiek Othellója és például a Kassai Thália Színház A tündérlaki lányokja. Csehov neve sem biztosíték arra, hogy egy hagyományosabb játékstílusban lejátszott előadással lesz dolgunk, ahogy ezt a Figura Stúdió Színház előadása is bizonyította. Sőt Kisvárdán még az is megtörténhet, hogy a kritikusok és a közönség ugyanazt az előadást tartják a legtöbbre – a beregszászi társulat az Illyés Alapítvány díja mellett a közönségdíjat is hazavihette.

Ahogy ez már lenni szokott, aki egyszer már megfordult Kisvárdán, mindig összeveti, ki milyen volt, amikor legutóbb látta, milyen most. Ezért is érdekelt annyira a Szloboda Tibor által a Szabadkai Kosztolányi Dezső Színháznál rendezett Tragoedia magyar nyelven..., hiszen nem is olyan rég egy izgalmas Macbeth rendezését volt alkalmam megtekinteni. Ez az előadás (az első, amit a fesztiválon részt vevő produkciók közül láthattam) azonban enyhe csalódást okoz, valami hiba van a gépezetben, a rendezői ötletek éle (talán mert a rendező túl élesre fente őket) rendre kicsorbul. Paraszti környezetben játszódik az előadás, Electra (Sz. Budanov Márta), sőt Clitemnestra (Jónás Gabriella) is kukoricát morzsol, ennek ellenére sem érthető a kukoricaháncsból megformázott Krisztus szerepe. Ez akkor válik igazán értelmezhetetlenné, amikor az előadás végén Orestes (Csernik Árpád) és Aegistus (Katkó Ferenc) összecsapásakor mindketten a kukorica-Krisztusba vágják kaszáikat. Aegistus talicska általi halála pedig fanyar mosolyt csal a néző arcára. Gond az is, hogy a színészek nagyon távolságtartóan nyúlnak a szerephez: Csernik Árpád Orestese blazírt világfi inkább, mint tragikus hős, bosszújának így nincs igazi tétje. Electra sikolyai, Clitemnestra halálrángásai inkább csak jelzik – nem pedig kifejtik az elvileg meglevő belső feszültséget.

Kés, körök, lakodalom
Szerencsére a másik szabadkai társulat, a Szabadkai Népszínház előadása (David Harrover: Kés a tyúkban, rendező: Fekete Péter m.v.) már sokkal egységesebb és kiegyensúlyozottabb, nem a színészi teljesítmények billegnek, csupán az a deszkapalló, amely Csikós William (Csernik Árpád) és Gilbert Horn (Katkó Ferenc) világát elválasztja. Ez is „falusi”, de inkább időn kívüli történet, ahol a bűn és bűntelenség, tudás és tudatlanság közötti feszültség teremti meg az előadás folyamatosan izzó, de közben végletekig „megfontolt” hangulatát. Ugyanis itt minden mozdulat pontos, kimért, már-már automatikus, a néző érzi, hogy paradox módon egy téren és időn kívüli világba nyerhet bepillantást, ahol talán évszázadok óta változatlan minden. A két férfi és a Nő (Vicei Natália) gesztusai, hanghordozása valami ősi ritmusra rímel, olyan ritmusra, amelyet csak kivételes előadásokban érezhetünk.

Míg a szabadkai Tragoedia magyar nyelven...-ben a kukoricamorzsoló kerekének forgása áttételesen jelzi a sors megváltoztathatatlanságát, addig a Tompa Gábor által rendezett Médeia-körökben (Újvidéki Színház) már szinte azonnal rájövünk: a szereplők nem menekülhetnek, nem léphetnek ki az előre megszabott sors-pályáról. Ezért van az, hogy az Euripidész szövegből szinte csak az ógörög erdetiben szereplő felkiáltások, jajszavak maradnak meg. Ezek a felkiáltások (eii, oii, moii, meii, fiioo) ritmizálják az előadás eseményeit, hosszabb vagy rövidebb tartamuk nem csupán lassítja, vagy gyorsítja a jeleneteket, de intenzitásuk, erejük a különböző érzelmeket is kifejezi. Csupán ezekkel a szavakkal és magával a színészi testtel érzékeltetni a szereplő belső történéseit, nem hétköznapi feladat. E hangok, és nem szavak általi beszéd Médeia (Buza Tímea m.v.) és Aigeusz dialógusaiban éri el legmagasabb intenzitását, amikor a hangok áramlása valóban létrehoz egy olyan másfajta dimenziót, amelyben nem a szó, de a puszta hang színháza kerül előtérbe. A néző azonban csak ritkán tud ráhangolódni az előadásra, annak ívét mindegyre megtöri Kronosz, az Idő. Az a furcsa érzésünk támad, hogy a szereplők igazi tragédiája az, hogy hiába próbálnak a még folyamatos uranoszi időben élni, ezt mindannyiszor megtöri a behatároló és szétdarabolt kronoszi idő-sarló.

Miközben komoly koreográfusi munka nélküli előadás már egyre ritkább, a Kassai Thália Színház előadása (Heltai Jenő: Tündérlaki lányok) teljesen híjával találtatott ennek, sőt a rendező még a szövegből sem tudott valami érdemlegeset kicsavarni, a jólmegírt szövegből inkább csak szövegmondás lett, a díszlet esetlegessége pedig citrom-díj után kiáltott. Egészen más volt a helyzet a Figura Stúdiószínház előadásában (Csehov: Lakodalom). Itt minden a mozgásra épült, mozogtak a háttérfalat képező stilizált fák, az asztalok, és természetesen a színészek, akik az előadás kései időpontja ellenére – szórakoztató, szovjet néptáncversenyeket idéző táncbetéteket roptak végig hihetetlen energiával. Az egyetlen „zavaró” tényező csak az volt, hogy Barabás Árpád mozgástechnikája magasabb szintje okán kirítt a többiek közül. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a mozgássorok közötti különbségeknek jóval nagyobb szerepük volt a sepsiszentgyörgyi Othellóban, Váta Lóránd Jágójának töredezett gesztusai egy külön cikket érdemelnének.)

Fotó: Ilovszky Béla

És itt értem el a fesztivál fődíjas előadásához, ahol tánc és szöveg, zene és díszlet egésze egy vérbő és mégis zord komédiával örvendeztette meg a közönséget. Nyikolaj Koljada Murlin Murlo című darabját a Szabadkai Népszínház adta elő Hernyák György rendezésében.

Az előadás szövege sodró és magával ragadó, tömve trágár, otromba poénokkal, de ez annyira illik az alagsori, agyonzsúfolt lakás hangulatához, amelyben minden az alkohol és az alapösztönök körül forog, hogy szinte fel se tűnik. Már egészen másra figyelünk: Mihail (Mezei Zoltán) őrjöngő, mámoros táncára, Olga (Pesitz Mónika) mindegyre félbehagyott, befelé forduló gesztusaira, Irina (Vicei Natália) lassan „darabokra hulló” arcára, Aljosa (Kálló Béla) alakjára, aki egyre gyorsuló léptekkel halad a teljes romlás felé; no meg a szomszédokra, akiknek csak a lábszárát látjuk, a néma szereplő anyára, aki legyeket öldös, egy olyan Kusturica-filmbe illő kavalkádra, amelyből nincs kilépés. A közönség nevet, tapsol, de a felfokozott ritmusú, pergő előadás még ott dobol, valahol mélyen: vannak dolgok, amik nevetve érnek véget: akár egy előadás, vagy egy fesztivál. A különbség csak az, hogy a Murlin Murlo világa már több mint színház, és csak azért nem realitás, mert két óra után véget ér.

A fesztivál díjazottjai:

NKÖM Életmű-díjban részesült: Csíky András (a Kolozsvári Állami Magyar Színház Jászai Mari-díjas színművésze) és Hajdú Géza (a Nagyváradi Állami Színház Szigligeti Társulatának színművésze).

Az NKÖM fődíját a Szabadkai Népszínház társulata nyerte el Nyikolaj Koljada: Murlin Murlo című darabjának Hernyák György rendezte előadásáért.

Az Illyés Közalapítvány díját megosztva a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház társulata Örkény István Tóték című komédiájának, Vidnyánszky Attila rendezte előadásáért, és a Kolozsvári Állami Magyar Színház Társulata Georg Büchner: Woyczek című drámájának Mihai Măniutiu rendezte előadásáért nyerte el.

Szabolcs-Szatmár-Bereg megye díját a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata nyerte el Janusz Glowaczki: Negyedik nővér című darabjának Alexandre Colpacci rendezte előadásáért.

Kisvárda város díját a Temesvári Csiky Gergely Színház társulata nyerte el Parti Nagy Lajos Ibusár című huszerettjének Kövesdy István rendezte előadásáért.

Kisvárda város Közönségdíját a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház Társulata nyerte el Örkény István Tóték című komédiájának Vidnyánszky Attila rendezte előadásáért.

A Magyar Hivatalos Közlönykiadó díját Pesitz Mónika és Viczei Natália, a Szabadkai Népszínház színművésznői nyerték el Nyikolaj Koljada: Murlin Murlo című drámájában nyújtott alakításukért.

A legígéretesebb fiatal színész számára alapított, Teplánszky-díjat Bodolai Balázs, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának színművésze nyerte el Janusz Glowaczki: Negyedik nővér című drámájában nyújtott alakításáért.

A Kisvárdai Várszínház és Művészetek Háza díjait Darabont Mikold, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának színművésznője vehette át, Janusz Glowaczki: Negyedik nővér című drámájában nyújtott alakításáért, valamint Tokai Andrea, a Temesvári Csiky Gergely Színház színművésznője, Parti Nagy Lajos: Ibusár című huszerettjében nyújtott alakításáért, illetve Trill Zsolt, a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház színművésze, Örkény István Tóték című komédiájában nyújtott alakításáért.

Kisvárda város polgármestere, Dr. Oláh Albert különdíját Bogdán Zsolt, a Kolozsvári Állami Magyar Színház Jászai Mari-díjas színművésze nyerte el Georgh Büchner: Woyczek című drámájában nyújtott alakításáért.

Kisvárda város alpolgármestere, Dr. Nagy Szilárd különdíját a szakmai zsűri döntése alapján Balázs Attila, a Temesvári Csiky Gergely Színház Jászai Mari-díjas színművésze nyerte el Parti Nagy Lajos: Ibusár című huszerettjében nyújtott alakításáért.

Különdíjat vehetett át a Gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház társulata a Lakodalom című, Csehov műve nyomán készült előadásban nyújtott kiemelkedő csapatmunkáért; Szűcs Nelli, a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház színművésznője, Örkény István: Tóték című komédiájának előadásában nyújtott alakításáért.

A Kisvárdai Várszínház és Művészetek Háza különdíját a Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház William Shakespeare Szeget szeggel című előadásaiért kapta.

A legjobb díszletért járó különdíjat a Szabadkai Népszínház művésze, Szilágyi Nándor nyerte el, Murlin Murlo című előadás díszletéért.

A versenyen kívüli előadások legkiemelkedőbb színészi teljesítményéért járó különdíjat Szoták Andrea és Szvrcsek Anita színművésznők nyerték el, a Komáromi Jókai Színház Nyikolaj Koljada: Mese a halott cárkisasszonyról című drámájának Czajlik József rendezte előadásában nyújtott alakításukért.

A Kisvárdai Lapok díját Tokai Andrea, a Temesvári Csiky Gergely Színház színművésze kapta.