HAMLET

Demény Péter

Jutalomjáték

Krónika, 2002-03-15

Nehéz szabadulni attól az érzéstől, hogy Marie Jones darabja, a Kövekkel a zsebében óriási sikerének egy részét ugyanannak köszönheti, mint a fikció szerint egy írországi falucskában forgatott Csendes völgy című amerikai film. Bár a színpadi mű más közhelyeket „hoz játékba”, mint a mozgókép, végső soron ezek is csak közhelyek, és ugyanolyan elkoptatottak immár, mint a rendezők, forgatókönyvírók, vezető asszisztensek örök álma, a happy end, vagy örök, megalázó formulái, hogy ti. az ír paraszt (egyáltalán, a paraszt mint olyan) kizárólag romlatlan és egészséges lehet.
Persze nemigen lehet mást ajánlani: világunk egyik tragédiája, mint azt Beckett vagy Ionesco delejes erővel felmutatta, éppen az, hogy közhelyekből élünk, közhelyeket mondunk és érzünk, és ezért még saját sorsunkat is csak félelmetes hazugságok árán tudjuk tragédiának érezni – akkor, amikor már régen nem az.
Úgy látom, a Kövekkel a zsebében egyik titka az, hogy minduntalan elforgatja a dolgokat. Egyetlen közhely sem válik fárasztóvá: az író éppen annyit facsar ki belőlük, amennyit lehet és szabad. Mikor már ízléstelenné válna valami, a szereplők pillanatok alatt váltanak – már nem azt játszák, ami az előbb még a giccs szélén imbolygott. Jones zseniális fogása, hogy az egész forgatást és mindent, ami körülötte történik, két statisztával játszat el. Két szerencsétlen alakkal, akinek megannyi megvalósulatlan és megvalósíthatatlan álma után már csak ez maradt: eljátszani a forgatást, a filmesek ürességét és cinizmusát, a parasztok füvezését és piálását, a díva nimfomániáját és a többit. (Érdekes, hogy azt a történetet, amely a darab, illetve a fiktív forgatókönyv címét adja, a narkós srác öngyilkosságát csak mesélik, látni nem látjuk.)
A két statisztát két fantasztikus színész játsza: Bíró József és Hatházi András. Nem lehet eléggé ékes szavakat találni kettejük játékára. Iszonyatos önkontrollal és átváltozóképességgel jelenítik meg azt a tizenhárom embert, aki „szerepel” a történetben. A néző megdöbben, hogy mi mindenre képes két ilyen kaliberű tehetség. Itt van előttünk a forgatás, a dadogós vezető asszisztenssel, a nyafka másodasszisztenssel, az álmodozó, olykor lázadozó parasztokkal, a vén iszákossal, aki megdöbben, mikor meghallja, hogy a temetés józan lesz, az üvöltöző narkóssal, Caroline Givannival, akinek az a legfőbb gondja, hogy a Jake Quinn nadrágján nehezen jár a cipzár. Mindenkinek egyedi, azonnal felismerhető arca van, amelyhez sajátos gesztusok társulnak, és nagyon nehéz tetten érni azt a pillanatot, amikor (az előadás talán legszebb jelenetében) Bíró József hol Mickey (az egyetlen túlélő statiszta), akit kidobnak, mert nem bírt józan maradni a temetésen, de ő inkább a saját lábán távozik, hol pedig Jake Quinn, aki vissza akarja tartani. Kettejük huzakodása egyetlen színész bámulatos teljesítménye révén: íme, az előadás dióhéjban.
Bíró és Hatházi tökéletesen összejátszanak. Nagyon érzékenyen figyelnek és reagálnak egymás gesztusaira – nagyrészt ennek a figyelemnek köszönhetően hisszük el, hogy Jake és Charlie Conlon tényleg egymásra vannak utalva, tényleg csak ők ketten játszhatják el ezt az egészet.
Keresztes Attilát most sem csalta meg az ösztöne. Talált egy nagyon magas színvonalon megírt darabot és két nagyszerű színészt. Nem szeretnék találgatásokba bocsátkozni, de azt hiszem, ezek után már nem lehetett sok dolga – Bíró és Hatházi megcsinálták az előadást. Az előadást, amelyet akár kettejük egyik (nyilván nem utolsó) jutalomjátékának is tekinthetünk.

Kövekkel a zsebében