HAMLET

Demény Péter

A társulat válaszol

Krónika, 2002-01-09

Miközben különféle lapok hasábjain dúl a színház körüli vita; miközben egyik tábor erre, a másik meg arra esküszik; miközben mindenki előrántja a maga tollát vagy egerét, és sorokat ró saját ízlése védelmében – nos, eközben tehát Keresztes Attila és a társulat olyan előadást rendez, illetve játszik, amelyben irónia és önirónia, melankolikus humor és nevető melankólia segíti és egészíti ki egymást.
A Schönthan-fivérek gyönge kis bohózatának a december 31-i bemutatón lendülete volt, ereje, szellemes és keserű volt egyszerre. Pedig… Kit érdekel, hogy Bányai Jenő tanár darabot ír a szabin nők elrablásáról, s ezt a művet egyedül Rózának, a szobalánynak olvassa föl? Kit érdekel, hogy éppen ekkor vándorszínész-társulat érkezik a városba, és Rettegi Fridolin színigazgató anyagi okokból vállalja a tragédia előadását? Kit érdekel, hogy az előadás óriási bukás lesz? Kacagunk, tapsolunk, aztán felállunk a székünkről, hazamegyünk, és otthon megünnepeljük a szilvesztert.
De ha a színpadon a Bányai művét végighallgató Rózát nevezik a „közönségnek”, akkor ez a szó most, amikor a nézők egy része hajlamos a közönséggel azonosítani magát, mégiscsak más értelmet nyer. „Színigazgató, színész és magyar”, sorolja Rettegi Fridolin igazgató, és Róza elájul. „Azt akarja, hogy sajtóbotrány legyen?!”, kérdezi Rettegi, és, sajnos, most ez is pikáns. „Ne rendezzünk belőle stúdióelőadást?”, kérdezi szintén Rettegi, és ez a poén nem is lehetne hatásosabb.
Különben sem lehet Keresztest és a társulatot részrehajlással vádolni. Ha a jelenlegi helyzetben értelmezzük a művet, Rettegi alakja eleve paródia. A színigazgató, aki fél, hogy felkavarják a műsorpolitikáját és aki úgy meghúzza a tragédiát, hogy Bányai nem ismeri föl saját darabját – kell ennél maróbb gúny, keserűbb célzás?
Az előadás magaslati pontja, amikor a Rettegit játszó Hatházi András elénekli a Hary Béla és Imrédi Géza írta dalt (melynek egy részlete a műsorlapon is olvasható!): „Ripacsnak, vén komédiásnak, / Csak így hívnak az emberek / Gúny, megvetés gyilkos fullánkja / Jaj, hányszor éri szívemet. (…) Azoknak, kik utánam jönnek, / Kívánok boldog életet, / Legyen nekik a pálya könnyebb, / Hozzon való művészetet.” Rettegi kisétál a csöndben a széksorokat elválasztó folyosón. Aztán fölcsattan a taps.
A társulat azt üzeni, amit nyilatkozatában kér, csak sokkal nagyobb erővel (mert a művészet által): mi eddig is elvégeztük a munkánkat, ezután is el szeretnénk végezni, ne keverjenek bele hát semmibe.
Spiró György Az Ikszek című regényének főszereplője, a zseniális Boguslawski a darabokat úgy rendezi meg, és úgy alakítja szerepeit, hogy az előadások akkor és ott (a 19. század eleji, a cári Oroszország által elnyomott Varsóban) érvényesek legyenek. Kotzebue- és Corneille-művek alakulnak át a cenzorok minden igyekezete dacára hatalomellenes tüntetésekké. A szöveg élni kezd, és delejes erővel hat.
Valami hasonló bravúrt vitt véghez most a kolozsvári társulat, Keresztes Attila vezetésével. Gratulálok.

A szabin nők elrablása