HAMLET

Demény Péter

A rendezői csodatorta

A Hét, 2004-10-28

„Leégett a bíró lova, / hej de az már nem is csoda / manapság” – énekli Papa, akit a szórólap „elfuserált zseninek” nevez. Bíró József kajla bajusszal, roskatag vállal s olyan kétségbeesett szomorúsággal adja elő ezt a hallgatót, hogy az embernek mindkét szeme sír a nevetéstől. Minden benne van ebben az arcban, ebben a tartásban: az, ahogyan „hallgatózni” szoktunk, s az, ahogyan látnak, amikor így dalolunk.

Ilyen az egész előadás: képzavarral élve, mint egy folytonosan alakuló tükör, amely egyszerre mutatja a dolgok színét és visszáját, a komolyságot és a komolykodást, a pátoszt és az érzelgősséget, az őszinteséget és a demagógiát. S ha jobban belegondolunk, ilyen Keresztes Attila egész eddigi munkássága, A fátyol titkaitól A szabin nők elrablásán és a Kövekkel a zsebében című darabon keresztül a mesemusicalig. A rendező a Romeo és Júliában is azt látta meg, mennyire eltávolodtunk attól a kortól, amikor még érvényes volt a gyűlölet és a szerelem, s az egyik ölni, a másik halni lett volna képes a nevükben! Emlékezzünk, hogy Capulet bőrszivarozva vívott Montague-val, s Tybalt nevetve Mercutióval! Ettől még Mercutio meghalt ugyan, de mennyire más ez a halál, mint az, amelyet Shakespeare kortársai láthattak!

És Ibsen Vadkacsája. Ebben a főszereplő minden apai és baráti figyelmeztetés ellenére elárulja az igazságot régi barátjának, és éppen ezzel teszi tönkre annak házasságát, s hajszolja öngyilkosságba a lányát. Az igazság többarcú, legalábbis óvatosan kell vele bánni.

Óvatosan – ez Keresztesnél leginkább azt jelenti: (ön)ironikusan. Amit ironikusan mondunk, amihez ironikusan viszonyulunk, amiatt nem kell utólag szégyenkeznünk. Korunkra rendkívül jellemzőek Zygmunt Bauman szavai, aki a következőket írja egyik tanulmányában: „És többé nem az a fontos, [az ember] hogyan fedez fel, talál ki, alakít, épít fel (vagy akár vásárol) magának egy identitást, hanem hogy hogyan lehet megakadályozni, hogy az túl szűk legyen, túl szorosan tapadjon a testhez. Egy jól szabott, tartós identitás nem teljesítmény többé, egyre inkább és láthatóan teherré válik. A posztmodern életstratégia sarkpontja nem egy identitás megalapozása, hanem a rögződés elkerülése.” (Turisták és vagabundok – A posztmodern kor hősei és áldozatai. In: Magyar Lettre Internationale, 1999, 35.)

Keresztes Attila eddigi munkásságára éppúgy ráillenek a fenti szavak, mint a posztmodern életérzésre. Amivel nem egy irányzat sajátosságait akarom mindenáron ráhúzni Keresztesre, csak bizonyos szembeszökő hasonlóságokat állapítok meg. Már az is beszédes, hogy az általa rendezett darabok többsége vígjáték; ami véletlenül nem, az vígjátékká rendeződik. Hiszen ebben a műfajban eleve kérdéses mindenkinek az identitása, a jellege, kétségesek a szereplők tulajdonságai. Ebben a műfajban minél görcsösebben ragaszkodik valaki önmagához, annál nevetségesebbé válik. Itt éppen az derül ki, hogy valaki mennyire nem az, aminek mutatja magát. Az ellenfelét halálosan gyűlölő atya lazán bőrszivarozik; unokaöccse, aki legalább oly halálosan gyűlöli a Montague-kat, jóízűen röhög a tréfacsináló ellenség viccein; a történelemtanár zseniális drámaírónak képzeli magát; a kék csodatortát kicserélték, de éppúgy megteszi a magáét, mert úgysem az a lényeg, hogy kék, vagy hogy egyáltalán torta.

Ebbe az irányba mutatnak Keresztes nagyon szellemes aktualizálásai is: például amikor Róza, A szabin nők... cselédlánya gazdája darabjának közönségeként (!) elájul, vagy amikor Fridolin, a vándorszínészek vezetője megkérdezi a tanártól: ne rendezzünk inkább egy stúdióelőadást?! – s mindezt akkor, amikor (meglovagolva a közönség egy részének újabb felhördülését) egy kolozsvári honatya kéri a kolozsvári direktor ügyének kivizsgálását a nacionalista, amorális művelődési minisztertől...

Úgy tűnik, Keresztes nem ismer sem istent, sem embert, sem szerelmet, sem gyűlöletet, sem Tompát, sem ellenfeleit, sem magyarságot, sem nemzetköziséget. Mindennek a másik, kisszerűbb, provinciálisabb, nevetségesebb, billegőbb oldalát láttatja. Akkor mégis miért szereti a közönség? – merül fel a kérdés. Az a közönség, amelynek egy része (ne áltassuk magunkat: nagy része) határozottan szembefordult Tompa Gáborral, és többek között éppen azzal vádolta, hogy semmi sem szent előtte, mindenből viccet csinál, a hagyományokat kigúnyolja vagy nem is törődik velük.

Elöljáróban egyetlen megjegyzés. Ne feledjük, hogy Tompa Gábor sokkal inkább közéleti személyiség, mint fiatal kollégája. Ő igazgató is, nem csupán rendező. Ennélfogva jobban ki van téve a különféle számonkérő cikkeknek és támadásoknak, s ami ezúttal még fontosabb: annak, hogy személyében egyszerre lássák és ítéljék meg a rendezőt, az igazgatót és a színházat.

Visszatérve a kérdésre, az első válasz az lehetne, hogy Keresztest azért szereti a közönség, mert mindenből gúnyt űz, nem csupán ebből vagy amabból. Ha csak arra a jelenetre gondolunk, melyet írásom elején idéztem: „kigúnyolódik” az operett, a rap és a hallgató. Mindenki megkapta a magáét, de ahelyett, hogy mindenki a rendezőre haragudna, senki nem haragszik senkire, mert az operettkedvelőt kiröhögték ugyan a rapesek, de a rapeseket meg néhány perc múlva ő röhögte ki, s a magyar nóta rajongója, aki addig mindenkin nevetett, most ő is úgy vigyorog, mintha citromba harapott volna. Egymásra talán haragudtak egy másodpercig, de tényleg nem tovább: mihelyt az is megkapta a magáét, akire haragszunk, és mi is kinevethettük őt, elpárolog a boszszúságunk.

A második válasz, mely az előbbinek továbbfejlesztett és magasabbrendű változata, így szól: ez a világkép, Keresztes világképe, senkit nem sért, mert mindenkire nézve sértő. A sértés egyáltalán nem személyre szóló, nem egyénített – tulajdonképpen nem is sértés. Jót nevetünk rajta, esetleg töprengünk is fölötte, de nem érezzük, hogy bosszút kellene állnunk miatta. Szeretném, ha jól megértenék a következő, leíró szándékú mondatot: Keresztes világképét nem lehet elitistának nevezni. Ezzel pusztán arra szeretnék rámutatni, hogy előadásait mindenki élvezheti, intelligenciától, képzettségtől, érzékenységtől, társadalmi vagy egyéb hovatartozástól függetlenül.

Gondoljunk csak bele: Tompa Gábor talán legnagyobb sikere az 1992-es A kopasz énekesnő volt. Nemhogy a darabot: az irányzatot sem érti mindenki! Abszurd – mit jelent ez a színházba járók hetven százaléka számára?! Semmit az égvilágon. És aki tudja, hogy mi, az sem biztos, hogy szereti. Annak az elkeseredett és makacs támadásnak, amelynek az igazgató működése óta ki van téve, a különféle személyes sérelmek és Tompa rendezői alkata mellett egyik oka nyilván az az értetlenség volt, amelylyel A kopasz énekesnőt fogadták.

E fogadtatásnak azonban lehetett egy sokkal mélyebb oka is. Petru Cimpoeºu, a román „nyolcvanasok” egyik vezető személyisége 2001-ben publikálta a Simion liftnicul (Liftes Simeon) című regényt. Ennek egy helyén azt fejtegeti, hogy a forradalom utáni Románia lakossága úgy viselkedett, mint az epileptikus a roham fázisában: összevissza hadonászott és csápolt a karjával, mozdulatai teljesen összehangolatlanok és kiszámíthatatlanok voltak, fogalma sem lévén, hogy mit tegyen, mit kezdjen a rászakadt szabadsággal. Nos, azt hiszem, Tompa előadását úgy is lehet értelmezni, mint ennek az epileptikus őrjöngésnek az ábrázolását. (Emlékezzünk A kopasz énekesnő előadásának befejező jelenetére, melyben felgyorsítva megismétlődik minden, csak éppen fordítva: a végétől az elejéig!) Ráadásul ezt a romániai magyarság többsége úgy értelmezi, mint a „sanyarú sorsunkkal”, „keserű elnyomatásunkkal”, „tudatos ellehetetlenítésünkkel” és egyéb ilyenekkel való gúnyolódást.

Keresztes Attila más helyzetből indul. Személyéhez nem társulnak pejoratív jelzők. Ő egyszerűen egy tehetséges fiatal rendező. Ettől sokkal könnyebb a dolga, és sokkal nagyobb a mozgástere. Túlzással élve: azt teszi, amit éppen akar. És hogy jól teszi, azt talán kellően kifejtettem a fentiekben.

Most már csak az van hátra, hogy a közönség és a színház viszonya rendeződjön, és ismét tehesse mindenki a dolgát: a színészek játszhassanak, a rendezők rendezhessenek, az igazgatók igazgathassanak, a honatyák interpellálhassanak, a nézők pedig szórakozhassanak.

Keresztes Attila adatlapja a hamlet.ro-n