HAMLET

Sztrókay András

„Szeretek a kezeimmel gondolkozni"

Beszélgetés Matthias Langhoffal

Ellenfény Online, 2008-12-14

Az Európai Színházi Unió 17. Fesztiválja

Matthias Langhoff két rendezése is szerepel az Európai Színházi Unió 17. Fesztiválján, Kolozsváron. Mindkettő saját társulatával, a Compagnie Rumpelpumpellel készült. Bár napok vannak még az első előadásig, a Kvartettig, a rendező nehezen tud időt szakítani ránk; épp a filmbetétek feliratozásán dolgozik - mint mindig, most is egyedül.

- Erősen színházi kötődésű a családja. Édesapja, bátyja is rendező, és úgy tűnik, a gyerekei is folytatják a hagyományt. Megfordult valaha a fejben, hogy ne színházzal foglalkozzon?

- Igen. Amikor fiatal voltam, egyáltalán nem akartam színházzal foglalkozni. Az egyetlen dolog, ami felkeltette az érdeklődésemet, a kémia volt. Ez talán azzal is összefügg, hogy a bátyámat nagyon érdekelte a színház, és az apámmal való beszélgetésekben én mindig alulmaradtam. Aztán tizennyolc éves koromban, amikor az apám a Lear királyt rendezte - nem tartozott a legjobb rendezései közé, Shakespeare nem volt az erőssége - elmentem és megnéztem az előadást a színházban, és annyira lenyűgözött maga a darab, hogy azt mondtam magamban, hogy ezt meg kell rendeznem. Úgyhogy otthagytam minden mást.

- Tanulta a színházcsinálást?

- Két tanult szakmám van: építőipari betonozó és színházi világosító - a rendezést sosem tanultam. Színházban először világosítóként dolgoztam. Aztán elkezdett érdekelni a díszlettervezés. De ezt egyszer csak abbahagytam, és áttértem a rendezésre. Csak később, néhány rendezés után kezdtem el magam készíteni a díszleteimet. De szeretek a kezeimmel gondolkozni, és ez történik díszlettervezés, rajzolás közben.

- Ezek szerint nem is szívesen bízza ezt másra?

- De, de. Sokat dolgozom együtt egy kedvenc színészemmel, aki tulajdonképpen díszlettervező és színész. Amikor játszik, én csinálom a díszletet, amikor nem játszik, akkor ő. És ott van Catherine Rankl festőnő is, aki kezdetben a díszlettervező asszisztensem volt, de most már nagyon örülök, amikor ő egyedül csinálja a díszletet.

- Tíz éve megalapította a Compagnie Rumpelpumpelt. Azért született meg ez a társulat, hogy az állandó munkatársaival tudjon dolgozni?

- A Rumpelpumpel csak mi ketten vagyunk [a producerre, Véronique Appel Dakuyo-ra mutat]. Sokkal régebben dolgozom együtt ezekkel az emberekkel (François Chattot, Muriel Mayette, Catherine Rankl), ők valóban állandó munkatársaim, de más színházak produkcióiban is együtt szoktunk dolgozni. A Rumpelpumpel csak a mi kettőnk saját társulata - persze néha előadásokat is létrehozunk.

- Ha csak néha hoznak létre előadásokat, mi a valódi célja a társulatnak?

- Elsősorban az, hogy függetlenül dolgozhassunk, hogy ne legyünk kiszolgáltatva az egyes intézmények által szabott feltételeknek. Ez megadja nekünk a lehetőséget, hogy a rendelkezésünkre álló pénzzel, ami nem sok, úgy bánjunk, ahogy az szerintünk a leghatékonyabb és legértelmesebb. És függetlenek vagyunk a politikai körülményektől is.

- Van valamilyen helyük is, vagy csak virtuálisan léteznek?

- Nem, nincs semmilyen épületünk, de az előkészítő folyamathoz - megbeszélések, szerevezés, satöbbi - nincs szükségünk semmire, csak számítógépre, meg a székekre a lakásainkban. Mindig együtt dolgozunk - de nem feltétlenül színházakkal együtt. Természetesen keresnünk kell partnereket, de nem mindig kell fizetnünk a terekért. Itt van például a Kvartett, amit a Théâtre du Conservatoire-ban mutattunk be. Ez Párizs egyik legszebb színháza, de mivel a Conservatoire-é - ez a párizsi színházművészeti főiskola -, nem is kellett bérelnünk a teret.

- Abból, hogy azt mondta, a függetlenség a céljuk, úgy érzem, mintha elégedetlen lenne a színházi struktúrával.

- Franciaországban az államilag finanszírozott színházak nagyon nehézkesek, főként a színház belső érdekeit tartják szem előtt, művészi helyett a gazdasági célokat. Csak olyan előadások érdeklik őket, amik szinte nem kerülnek semmibe, de nagy bevételt hoznak. És ezt nagyon unalmasnak tartom.

- És mégis ebbe az országba ment.

- Amikor odamentem, talán harminc éve, akkor Franciaország igazi kulturális nagyhatalom volt, nagyon gazdag színházi élettel. Közös tettvágy, közös szellem - nagyon érdekes volt. A francia színházakban sokkal szabadabban tudtam dolgozni, mint a német színházakban, sokkal több tapasztalatcserére, találkozásra volt lehetőség. De Franciaország az elmúlt húsz évben teljesen megváltozott, kultúrnemzetről már egyáltalán nem beszélhetünk. Kulturálisan Franciaország Európa egyik legutolsó országa. A baloldali kormányzás egyetlen érdeke az élet bürokratizálása volt - a helyzet nagyon súlyos és szomorú. Ott tartunk most, ahol a svájciak, akik sokáig azt gondolták, hogy nincs jobb, mint a svájci óra, ma pedig mindenki hülye, akinek svájci órája van, mert a japán óra sokkal jobb, mint a svájci.

- Heiner Müller Kvartettjében és a Lautréamont Maldoror énekei alapján készült Isten mint páciens-ben is negatív, mizantropikus figurák vannak. Az, amit a francia helyzetről elmondott, befolyásolta a két itt bemutatott darab témaválasztását?

- Nem... A Kvartettben lenyűgöz engem ez a két szörny. Mondhatnánk, hogy a történet nagyon kegyetlen, de az, ahogy kettejük harca vérre megy, ahogy a nemek közti különbséget igazán kiélik, annak érdekében, hogy kölcsönösen egymás partnereiként létezhessenek, ez számomra egyáltalán nem szomorú - ahogy a halál sem feltétlenül az.

Lautréamont pedig egy olyan francia költő, akit nagyon szeretek és érteni vélek. Az, ahogy a francia nyelvet használja, számomra nagyon izgalmas - nem olyan, mint az a konceptuális nyelv, ami az egész francia irodalomra jellemző. De a konkrét ok, amiért megrendeztem a darabot az, hogy Párizsban, sőt egész Franciaországban egyre nagyobb a nyomor, egyre több ember él az utcán, a társadalmon kívül - ott vannak a metrómegállókban, nem kevés alkohollal a vérükben. Az ő beszédük, világlátásuk nagyon emlékeztet a Lautréamont szövegeire és a gondolkodásának erejére. Ez az előadás ilyen emberekről szól, akik kívül rekedtek a társadalmon - de nem sajnálatból, hanem egyszerűen azért, mert sokkal érdekesebbnek tartom őket, mint a társadalomba betagozódott átlagembereket.

Elmentem a Comédie-Française-be, mert megkért az igazgatónő, hogy beszéljük meg, milyen darabot szeretnék rendezni. Szerettem volna segíteni neki, azon gondolkoztam, hogyan rendezhetnék egy klasszikus darabot - de a Comédie-Française bejárata előtt is hajléktalanok fekszenek, és amikor felmentem, azt mondtam, nem tudok mást megrendezni, mint a Lautréamont-t. Persze ez nem volt lehetséges a Comédie-Française-ben - ezért létezik a Rumpelpumpel.

kapcsolódó írások

Halál - álom