szerkeszti: 
Sztrókay András
Halál - álom
Ellenfény Online, 2008-12-13
Az Európai Színházi Unió 17. Fesztiválja
Profi vagyok - mondta az anekdota szerint Heiner Müller, amikor Matthias Langhoff arról érdeklődött, miért csak két szereplő van a Kvartettben. Kettejük sok éven át tartó kapcsolata biztosíték: ha van valaki ezen a világon, aki Müller szelleméhez hű előadást hozhat létre, akkor az Matthias Langhoff. A Kvartett a Compagnie Rumpelpumpel előadásában szerepelt az Európai Színházi Unió 17. Fesztiválján, Kolozsváron.
Időtér: Szalon a francia forradalom előtt. Bunker a harmadik világháború után. És így a díszlet: jobbra elől színházi páholy, középen sírhalom kidőlt keresztekkel és koporsóval, a domb tetején autóroncs, a háttérben letűntnek tetsző modern város festett tornyai. A virágzó kultúra találkozása egy dekadens világgal - áporodott hullaszag friss reggelivel. Idő nincs vagy van, felfogás kérdése, történelemfelfogásé. Müller és Langhoff számára a történelem nem az elmúlt, hanem a múlttól a jövőig tartó kontinuum tetszőleges pontja. A tetszőleges pontban pedig két teszőleges ember: nő és férfi bestiális archetipusa. A szexuális vágy két oldala, az örök élet feketelyuka és a halálba mutató erekció. A keserű gúny, az önirónia, a másikon keresztül is magát támadó, a halhatatlanságot a halálban kereső két szörny - ecce homo. Valmont és Merteuil - François Chattot és Muriel Mayette - a társadalmon kívüli mikrokozmosz két bolygója, akik egyazon pályán keringenek, egyszerre vonzzák és taszítják egymást, és közben együtt haladnak az elmúlás felé.
Lassan. Mert idő van: egymás marcangolására, önmaguk gyalázására. Vágyaik kiélésére, önszerelemre és szeretkezésre. És közben minden szó, minden mozdulat egy játszma része, az egyetlené, az utolsóé; győztes nincs - nem is lehet. Mert ahogy a mérleg egyik oldalán a hosszú élet van, úgy a másikon a rövid szenvedés. Valmont előbb távozik - Merteuil marad, kettesben rák szerelmével. Langhoff rendezése a halálra koncentrál; az előadást végigkísérő, háttérben vetített montázsok között rendre visszatérnek a temetői felvételek. De más filmek is vannak: háború- és kabaréjelenetek (a világ mindennapjai), magas- és populáris kultúra (Verdi Simon Boccanegrája és Popeye dala). Képek századunkból és az azt megelőzőből (a harmincas évek és a kétezresek), és utcák, emberek - a tegnap és a ma társadalma. Egy olyan társadalom, amelyen Valmont és Mertueil kívül esnek. Mert hajlék híján autóroncslakók ők, kempinggázzal főző élő halottak. Unalmas hétköznapi clochard-ok, akik beszéddel űzik az időt: nyelvvel, melyet szenvedélyesen csavarnak egymás ellen nappal és éjjel.
Heiner Müller darabjának karakterei életszagúak lesznek Langhoff színpadán - valódi emberi lények születnek Müller sűrű nyelvéből, és ezzel emészthetővé válik a belőlük áradó tömény perverzió. Ez a természetesség, a színészek őszinte játéka megfosztja a szöveget posztmodern valójától: a két karakter többszöri szerepcseréje (nemi empátia a sovinisztikus szexuális vággyal szemben) ruhacserével párosul, és ez eltünteti Müller elliptikus romantikáját. De a játék megmarad, sőt új intimitást szül - a ruhák (melyek közül Mertueil-é egyúttal az így megjelenő Madame Tourvelt is jelképezi) és később az álarc (az unokahúg) cserélgetése, az állandó szerepjátszás olyan fantáziadús világot tár elénk, amelyet csak álmodni lehet.
És mégsem vágyunk erre az álomra, az állandóan változóra, a tragédiából komédiába, komédiából tragédiába hajló újságpapír-valóságra, mert az érzelmek végül mégis csak egymás ellen dolgoznak. A telefon a koporsóban csöng, a pap szűzeket hág, a díszes kalap egyszerű gumiabroncs. És hiába a szeméttelep romantikája, ha Merteuil fotelben, Valmont pedig tükrök előtt - haldoklik. Az elmúlás görcsökkel átszőtt statikus képe fölé vetített filmen újraindul Heiner Müller szövege. Körforgásban vagyunk - csak nem tudjuk, mi kezdődik újra: az élet vagy a halál.
