szerkeszti: 
Bakk Ágnes
Körbeért napok
fesztivál-mozaik / huntheater.ro, 4. szám, 2007-12-04
Interferenciák - Nemzetközi Színházi Fesztivál
Winnie nyaka körül egy fentről kifeszített, porondszerű, téglakőből kirakott „hurok” szorul. A szövegbeli homoknál erőteljesebben kelti a merevség és a bezártság érzetét: a homok fellágyítható, de a téglakert stabil. A szinte lebegő kerek tér új világszintet teremt meg: ez Winnie sajátos élettere. Ezért a süllyedés itt inkább elnyelésként hat. Ezt a téglapartot alulról két tükör támasztja, amelyek elé esetlegesnek tűnő kellékek-tárgyak vannak széjjelszórva: szék, fémtölcsér, gumicső. A kőtányér alatt így Winnie teste helyett a tükröződő tárgyak „vannak”. Az átláthatónak tűnő tér légiesnek láttatja fel a Winnie teste-nyaka köré fonódó korongot. A háttérben állandóan kivetített mozgó felhők azonban közhelyes módon próbálják talán az idő múlását kifejezni. Winnie süllyedése ebben a sajátságos térmegoldásban csonkítástörténetnek is értelmezhető, amely természetesen az elmúlást is magába foglalja.
Winnie beszél. És beszél. És beszél. Nem vonhatjuk meg tőle a jogot, mert ez a lételeme. Mintha férjéhez intézné a szavakat, ugyanakkor mégis önmagához. Köznapi szemmel nézve rég elfogadott normák uralkodnak kapcsolatukban: míg Winnie mindent megtárgyal magában, Willie későn válaszol a felesége kérdéseire, és csak abszurdan lényeges dolgokat fűz hozzá a nő elmélkedéséhez. Winnie irányítani próbál, állandóan piszkálja a férjét, akinek a reakcióit ritkás szavaiból, nyögéseiből sejtjük. Ezek időnként obszcén hatást keltenek. A feleség nem tud mozogni, de szavaival, s míg teheti, gesztusaival is minden kijelentést természetesen ad elő: elfeledteti, hogy milyen helyzetben van. Kimért, minden illúzióról lemondó, unatkozó nyugdíjas hölgyet mutat, aki okoskodik, s akár ezerszer is elolvassa, mit ír egy fogkefe nyelén. Tudatfolyama a múltat járja be. Fogait sokáig vizsgálja, azok is koráról szolgáltatnak bizonyítékot. Mimikájával mindig alátámasztja, amit mond: a csodálkozást, a felháborodást. Hanghordozására a fáradhatatlanság jellemző: Willie-t mindig ugyanolyan reményteljesen szólítja, néha akár nagyon éles hangon, mintha az evilághoz való kapcsot is a férfi jelentené. A zenélő doboz táncoló figurája az egyedüli, ami elnémítja. A figura többféleképpen is értelmezhető: mint a meg nem született gyermek, vagy akár mint egy más metafizikájú lény.
Az első felvonásban Winnie még csak derékig van betemetve: lelkesen használja kezeit, még forgolódik is néha megszólaló férje után. Stief Magda Winnie-je fényesszürke strandtáskájából főképp a nőiség alapszerszámait húzza elő: ebben a környezetben is nőként akar létezni. Szókészletét is ezek a kiegésztők alkotják. Pisztolyát azonban játékosan becézgeti, mintha egyáltalán nem foglalkozna az öngyilkosság gondolatával. Egyetlen mozdulata sem tűnik erőltetettnek, oda nem illőnek: mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy betemetve éljük az életünket. E fura alaphelyzetnek köszönhetően még jobban tudja érvényesíteni karakterének humorát: sipítozva kipanaszkodja magát, utána pedig megkönnyebbülve kijelenti, hogy most már sokkal jobban van. Játéka a legkisebb részletig kidolgozott, ugyanakkor magától értetődőnek és spontánnak hat.
A második felvonásban – amely rövidsége miatt nem tette indokolttá a szünetet, hacsak ezt nem a technikai megoldások követelték – Winnie már nyakig került a téglarengetegbe. Egyedüli fegyvere a létét biztosító beszéden kívül: arca. Ennek ellenére játéka ugyanolyan kifejező maradt, csak valamivel keserűbbé változott. Elrettentően hatottak viszont mellette levő használati tárgyai, amelyeket nem vehetett többé kézbe. Csak az előadás végén aludt el örökre, mert a világ elmozdult: Willie előjött a Víg özvegy soraira, ezáltal jelezve, hogy a Rend megváltozott. Az előadást tagoló modern zenei betétek, bár a mindenkori dráma hangulatát jól tükrözték, de disszonáns módon viszonyultak Stief Magda jelenlétéhez, színészi játékához.
Willie többnyire csendben van, de időnként egy-egy ismétlődő szót vagy mondatot hallat. Többnyire egyáltalán nem látjuk a kőtányértól, vagy csak félig és hátból. Játékában bohócos humor rejlik (a taknyos zsebkendőt a kalapja alá nyomja).
Az előadás kezdetén, alighogy lekapcsolják a fényeket, Willie körbejárja a téglából kirakott lapos „tányért”, és a padlóra írja, hogy Happy days. Lehetséges, hogy ezzel megpróbál egy színházelméleti problémát felvetni, de kibontására nem ad elég helyet. A végén, amikor Winnie felé igyekszik, végigkúszik a krétafeliratokon. Azok alig mosódnak el. A napok ugyanolyan szépek, boldogok maradtak?
