szerkeszti: 
Bakk Ágnes
Groteszk keringő
fesztivál-mozaik / huntheater.ro, 2. szám, 2007-12-02
Interferenciák - Nemzetközi Színházi Fesztivál
Csehov színdarabjaiban az orvosok nem tudnak segíteni a hősökön, mivel azok nem olyan betegségben szenvednek, amelyeket gyógyítani lehet. Kettős értelemben. Ezek a hősök nyomasztó légkört teremtenek, mivel tehetetlenek. Eközben időnként felcsillanó szemmel próbálnak hinni a fényes jövőben. Hiába, hiszen nem tesznek érte semmit.
Csehov ennek ellenére vígjátéknak szánta színdarabjait. A rendező Ascher Tamás pedig úgy látja, hogy nem kell már sem hőzöngősen, sem szenvelegve játszani, mint azt régebb tették, hanem ki kell használni azt a helyzetet, hogy viszonylag kevés a szerzői utasítás, és ezt, meg az egymás mellett való elbeszélést, meg a szereplők sokszor tragikus kisszerűségét helyzetkomikummal lehet fűszerezni.
Ascher Tamás a csehovinál közelebbi időbe helyezte át a cselekményt. A díszlet, a jelmezek a hatvanas-hetvenes éveket idézik. Ehhez idomította a szöveget is, s a főszereplő örökös rágódását is hozzánk közelinek mutatta. A felvonások között mindig meghökkentően gyorsan felgördülő függöny kopár, fénytelen díszletet takar, nem huszadik század eleji hangulatot. A neonfényes, kopottfalú kultúrházat idéző terem füstös kilátástalanságot idéz. Cigifüst az valóban van, a szereplők nem átallanak rágyújtani időnként. Nemcsak a légkör áporodott, az első felvonásban szinte mindenki ápolatlannak, önmagánál tíz évvel idősebbnek hat.
Fekete Ernő jóképű Ivanovja saját magával, sokat ígérő múltjával küszködő férj: kerüli súlyosan beteg feleségét, aki iránt valamikori szerelme kihunyt. Levegőváltozásért átjárogat a szomszédba Lebegyevhez, ahonnan viszont hazakívánkozik. Bűnös, elvetélt önmagát siratja, és folyamatosan céloz egy fordulópontra, amikor is tettvágya és szenvedélye nihilizmusba fordult át. Annyira el van foglalva önmagával, hogy azt sem veszi észre, ha beszélgetőpartnere rosszul van. Néha, pillanatokra látni véli Szásában régi állapotok reménységét, de inkább visszamenekül saját sebeihez.
Felesége, Anna Petrovna (Tóth Ildikó) bezártan, kórházias otthonkában tengeti napjait. Lvov doktor túlzottan, de nem gyanúsan gondoskodó vele. A színésznő ötvözi egy beteg kislány viselkedését a megértő, vagy az elhanyagolt, hisztis feleség dührohamaival. Anna sóvárog az örömök után, a cselédlányok szórakozását is irigyli. Szeretethiánya van. Kislányosan, foggal-körömmel kapaszkodik Ivanovba, számára férje az élet értelme. Környezete viszont már nem tud vele mit kezdeni, nem kell senkinek. Szüleit, örökségét házassága miatt elvesztette, és hamarosan meg fog halni. Ama drámai pillanatban, amikor Ivanovtól megtudja, hogy hamarosan meg fog halni, mintha cserepekben hullana le róla előző viselkedése: nem hisztizik, nem fakad sírva, hanem meglepettségében kilép szerepéből, s nyugodt nő módjára rágyújt.
Vele ellentétben Szása Jordán Adél alakításában hirtelen felnőtt bakfis, akiben él a makacs tettvágy s a rebellis hajlam. Impulzívan, hangosan áll ki az általa hirtelen felfedezett értékek mellett. Amint megjelenik, a kopott, bágyadt születésnapi vendégek felélednek. Árad belőle a fiatalság, a jókedv. Még nem fejlődött ki benne teljesen sem a nő (pedig szeretné), sem az önsajnáltatás (bár a hajlama megvan rá). Ebben, groteszkül bár, de Annához, a feleséghez hasonlítható. Szemtelenül, vakon hajt Ivanovra.
A nyomasztó tulajdonságok legtöbbször nevettetően hatnak. A szereplők folyamatosan elégedetlenek, nem tudnak kilépni saját frusztáló aurájukból. Mitizálják önmagukat, azáltal, hogy előtérbe tolják vélt vagy valós szerencsétlenségüket. De a helyzetet előidéző rossz szokásaikról nem mondanak le.
Vajdai Vilmos fapofájúra faragott inasa fittyet hány a tekintélyre. Szása születésnapján nyíltan, trágár módon hajt a butuska partigörlökre, s úgy viselkedik, mintha a vendégek az útjában állnának. Kvázi-állatiassága a humor forrása, az élet nagy problémáival küszködő egyének között. Máté Gábor Sabelszkij grófja pofátlan, abszurd „pénzhajhászó", nem érdekli grófi méltósága. A beteg nő csókját kendővel törli le arcáról. De mindennél erősebb benne, hogy féli a halált – és az unalmas életet. Szóval és tettel gúnyolja a többieket és saját magát, de közben szívszorítóan magányos. A legemlékezetesebb pillanatokban gyerekesen cirkuszol vagy bömböl.
Szása szülei egymást ellentétei. Zinaida (Csoma Judit) annyira fukar, hogy az el nem fogyasztott teáért is siránkozik, s mást nem is kínál a zsúr vendégeinek. Fukarságáról később lerí, hogy belső kényszer irányítja: sírva fakad, mikor megtudja, hogy Ivanov nem tudja időben visszafizetni a kamatot. De emögött nem valódi pénzhiány, hanem görcsösség rejtőzik. Férje, félig jószívűségből, félig gyávaságból, dugipénzével próbálja takargatni felesége elől a problémákat. Lányával meghitt a viszonya, melyet az együtt lejtett táncuk tökéletesen leképez: a kicsit ügyetlen, de jószívű apuka megbotlik hirtelen nővé vált lánya lábában. Felnőttként tekint Szására, elmondja neki az aggályait, s kétségbeesve kínálja fel neki a menekülés lehetőségét a kilátástalan nászból. Groteszkül hat a középkorú, özvegy Babakina (Szirtes Ági) állandó magamutogatása. Úgy riszálja és kínálgatja magát, mint a húsz éves lányok. Fanyar párhuzam vonható az ő és Szása alakja között: az ő beléptekor is felélednek a férfiak. Nemcsak külalakjával, pénzével is vérpezsdítően hat rájuk. Ne volna annyi, amennyi… A dörzsölt nő szerepét veszi fel, de méltóságának leple lehull, amikor a gróf megalázza.
Lvov doktor (Rajkai Zoltán) szenvedélyesen szapulja Ivanov erkölcseit: mintha bármi köze lenne hozzá. Az igazság és a helyes értékek képviselőjeként próbálja felhívni magára figyelmet, de ebben a közegben az ő szava mit se számít. Végső összetűzésükben Lvov lesz a vesztes, míg Ivanov a szánandó áldozat, aki beletört a sorsába. Ebben persze közrejátszik Szása elvakultsága és meggyőző képessége, mikoris fiatalos hévvel az asztalon, majd harci eszközként használva menyasszonyi csokorrát harcol Ivanov becsületéért.
Csehov nyelvének felfrissítése természetesnek hat ebben a környezetben. Nem kontextualizálja a csehovi korszakot. Oroszországra keveset gondolunk közben: a verszta már kilométerré lett, bár a rubel még maradt. Ascher rendezésének kulcsjelenetében, Ivanov monológjában sem hat fárasztóan a nyelv, bár a mai fülnek kissé erőltetettnek tűnik a sok költői kérdés. A főszereplő egy szál valamiben, lassú mozdulataival, módszeres lámpaoltogatásával teljesen más időt teremt meg: belső idejét vetíti ki, meditatívvá válik. Majdnem-meztelensége maga a reménytelenség. A betoppanó Szása friss erotikája letaglózó ellentétben áll Ivanov kifosztottságával.
Az előadás ritmusát a hirtelen kimerevített állóképek is tagolják. A születésnapi parti is ilyen, háromszor gyorsulnak fel benne az események, a két női energia és a tahóan vagány, örökmozgó Borkin (Nagy Ervin) megjelenésével. Ritmuselem a mosdóbeli hangok időnkénti megjelenése is, ami mint komikumforrás is mindig kitűnően időzített.
Ivanov halála ebben a közegben szükségszerű. Ascher rendezésében a végkifejlet szürreális: a főhős („főáldozat”) nem húzza meg a ravaszt, tehát az öngyilkosság nem így valósul meg. Ahogy annyi mást, ezt sem tudja megtenni Ivanov. Ebből a helyzetből viszont csakis egyetlen kiút van: a belülről jövő, kicsinyes halál.
