HAMLET

szerk.

FÓKUSZBAN A NYERTES ELŐADÁSOK

Best of Kisvárdai Lapok 2011

[2011. Jun. 29.]

A Határon Túli Magyar Színházak Fesztiváljára idén sem jutottunk el, de a naponta megjelenő fesztiválújság szerkesztőinek jóvoltából a legjobb előadások fogadtatását tükrözzük.

vargaAnikó: Egy font hús

A velencei kalmár – Sepsiszentgyörgy

A velencei kalmár – ez tipikusan shakespeare-i eljárás – a mese logikája, szimbolikája szerint modellálja az emberek és a világ bonyolult működését, a benne megjelenített konfliktusokat pedig a mese logikája szerint is oldja meg. Jó kis csel ez, mert miközben a dramaturgia az egyértelmű igazság és ítélet utáni vágyunkra épít, például hogy a jó nyerje el méltó büntetését, addig a kötelező boldog vég minden, csak nem megnyugtató. Ez is a cél; megakasztani egy automatizmust, hiszen a világ s benne egyetlen ember sem fér bele egy kis mese kereteibe.

Fotók: Tamási Áron Színház

Bocsárdi pontosan látja ezt a hatásmechanizmust. Úgy viszonyul hozzá, hogy a meseszerűen idealisztikus elképzeléseket (nemeslelkűségről, baráti-bajtársi viszonyokról, igaz szerelemről) rögtön egy világosan látható érdekhálóval takarja ki. Itt a szerelem könnyedén konvertálható valutára.

Az első rész világában nincs érzelmi történet, csak az érzelmi működés külső jelei. A jellegzetesen stilizáló rendezői-színészi nyelv, ami gesztusok és intonációk erős és ismerős formáival operál, eltakarja előlünk a történet emberi tétjeit. Zavaró az egyritmusú harsányság, a térhasználat inkább látványos, mint jelentéses, és leszámítva Antonio kezdettől hangsúlyos, kidolgozott figuráját, a szereplők a típus rugójára járnak.

Ám a második felvonásban nem csak a nézőtér fordul meg, hanem vele együtt csodaszerűen valami más is: a szerep-maszkok felszínei megtörnek, és végtelenül mély emberi drámával telítődnek. Azok az érzelmi alakzatok, amelyek előállnak, önmagukban is külön világokat jelenítenek meg. Ha a Lorenzo-Jessica páros az első részben vígjátékian egysíkú is, a másodikban a boldogtalanság csehovian kifinomult történetét sűríti bele pár percbe.

S míg az első részben Antoniónak nem ellensúlya Portia, addig itt valódi szerelmi háromszögjátszma bomlik ki, amelyben Antonio és Portia között Bassanio, a szög kétnemű csúcsa a maga bizonytalan, ezért infantilis állapotában és végül fájdalmas választásában megrendítően mutatja fel a homoszexuális viszony és a szociális normák közti feloldhatatlan feszültséget.

S Antoniónak nem elég, hogy le kell mondania szerelméről, még azt is el kell fogadnia/ viselnie, hogy megmenekülését vetélytársának köszönheti, aki jogtudorként a színpadon ágálva mintha kegyet gyakorolna, mintha csak épp akkor jutna eszébe a mentő megoldás (és persze lehet, hogy így van), az utolsó percig kiélvezi Antonio halálos sarokba szorítását.

A nemes gesztus – minden nagylelkűsége ellenére – így válik megalázó fricskává, de egyben értő partneri-baráti mentőakcióvá is (hiszen hogy is lehet nő és férfi klasszikus ellenfél itt). De Bocsárdi az igazságtevő procedúrát is hasonló érzékenységgel rendezi, profin vezérelve a nézői érzelmeket egyik hullámvölgyből a másikba. Shylockot, akit mint piti kis gusztustalan uzsorást szó nélkül elítélnénk, totális megalázása pillanatában értjük meg emberi lényként, s tudunk azonosulni az ő érzelmi igazságával.

Győzelme pillanatában pedig annak látjuk Antoniót, amivé a győzelem pillanata teszi: egy arrogáns, a tömeg hatalmát maga mögött tudó bosszúszomjas zsidógyűlölőnek. S végső soron az előadás ennyit mond az antiszemitizmusról: hogy egy paranoid logika szerint működik, az egyik előítéletre (sérelemre) egy másik előítélettel (sérelemmel) válaszol.

vargaAnikó: Semmi-gyűjtemény

A kisinyovi rózsa – Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka

Mintha szavalóestnek indulna az előadás, egy öltönyös férfi olvasni kezdi az előtte lévő partitúrából Tolnai Ottó költeményét, ám a kulisszák mögül éktelen csörömpölést hallunk, és a színészek elkezdik behordani a vaságyak elemeit, hogy nem kevésbé zajosan rakják össze azokat a színpadon. A szöveg hívására érkezik mozdulat, kép és cselekvés: egyfajta animálási rituálé veszi kezdetét, ahogyan ők –díszletmunkásokként – nekifognak egy világ megépítésének.

Fotók: Molnár Edvárd/Kosztolányi Dezső Színház

A szöveg rekvizitumai, tárgyai megjelennek a színpadon, de a fekete tér, amibe érkeznek, nem üres: „fenn vagyunk, ahonnan nincs fennebb” – a teret már belakták, megformálták az elhangzott sorok, és megágyaztak a furcsa, mennyei elfekvőnek (is). Urbánék előadásában szöveg (beszéd) és színpadi akció viszonya mindvégig asszociatív, a színházi fogalmazás pedig a Tolnai-féle szövegépítő – az ismétlődés, a visszavonás, a pontosítás, az újbóli nekirugaszkodás mozzanatain alapuló – technikát is alkalmazza, amely az alakulásban nem tünteti el az alakulás nyomait, hanem egymásra rétegződő jelentésekből épít polifóniát.

Az előadás szerkezetét és ritmusát az újbóli nekilendülés tagolja, és így a színpadi akciókban (ahogyan a hangzó szövegben is) a tárgyak új helyzetekben, képekben tűnnek fel. A csipke a kórházi ágyak kórlapját letakarva a halál jelévé válik, hiszen a kórlap tükör; az agyaggal fedett arcra terítve menyasszonyi fátyol lesz; máshol a madárcsontú zenetanárnő gobelinrongyikáját idézi, aminek befejezetlen a tája, mert elfogyott a fonál.

És hiába szalad a teremtő alkalmazottjaként a lüke fiú egy messzi-messzi misszió nevében vásárolni, mert nincs több fonál, amivel továbbvarrható a kép. De szalad ő cikóriáért is (miközben az égi ventillátor szeleteli az arcára hulló fényt, s így az arcát is), hiszen az elfekvőben a cikóriaillat az élet teljes boldogságát sűrítené magába. A varrás motívuma az íráshoz és az élethez kapcsolódó jelentéseket alakítja tovább: írni, megmérettetni, átférni a tű fokán, annak a tűnek a fokán, ami egy pókháló- cérna végén ereszkedik le fentről, és amivel összevarrnak egy öltönyös embert a deszkával.

A kórház öregeinek alakja egybemosódik a (mintha csak) kocsmában diskuráló öregekével, a sírás akadémiájának alapítóival, a házaló diplomatákkal, akiknek aktatáskája evőeszközkészletet rejt, a külkeresekével, akik nem tudják, mit csináljanak a kamrában, „mi a szart hozzanak be, vagy vigyenek ki” (a színpadról); a köznapi emberek egy magánmitológiai szereposztás szerint tűnnek fel a színpadon, ezt a világot pedig az exitus ajtaján behulló fény színezi elégikusan szomorúra.

Nem ez a helye a kibontásnak: a lényeg, hogy az előadást nézve olyan gazdagon asszociatív mezőbe kerül a néző, amelyben szívesen időz. Urbán rendezése eddigi, tematikusan és színházi hatások szempontjából nyersebb előadásaihoz képest itt visszafogottabb, ugyanakkor bonyolultabb nyelvet épít – színészi játék, humor és vizualitás tekintetében is.

vargaAnikó: Művilág

A falu rossza – Vajdasági Tanyaszínház

Kézenfekvő, hogy népszínházban népszínműhöz nyúljanak az alkotók, de a Tanyaszínházat ismerve a néző fejében ez a passzentosság a saját magának megelőlegezett élvezettel együtt jelenik meg, hiszen arra gondol, hogy hozzányúlásukat Tóth Ede darabjához biztos nem a műfaj iránti hamis nosztalgia vezérli majd; és nem csalódik.

Tóth Ede szövegét alaposan meghúzták, miközben a történet gerince megmaradt. Az alkotók így óriási szabad területet szabadítanak fel a zene és a precízen megkoreografált csoportjelenek számára. És ezek segítségével írják tovább A falu rossza művilágát egy sokrétű idézetesség mentén, amely a közérthető asszociációkat (a népiesch elemekre) és a finomabb utalásokat egyaránt szervesen építi magába (a kézfogó lakodalmas zenéje néhol jazzbe hajlik, Göndör Sándor Kill Billes puffantással lövi le Bátki Tercsit).

Táborosi Margaréta rendezésének varázsa a részletgazdagságban, az előadás világának minden szegmensére (mozgás, jelmez, zene) kiterjedő differenciáló figyelemben rejlik. Egy idilli, csak a fantáziában létező patyomkinfalu kellős, annak is megemelt közepén vagyunk, de azért Csapóné, Sulyokné és Tarisznyásné ugyanolyan anyagból varrt szoknyájának szabása kicsit eltér egymástól (s ez például azért erős, mert létező divatkoncepció a falusi világban).

A sajátos törzsi kultúrára vonatkozó részletgazdagság működteti a csoportjeleneteket is. Táborosi ért ahhoz, hogy úgy adjon összképet a faluról, hogy legyen bár húsz ember a színen, mindenki arcát megjegyezzük. Típusszereplőket látunk, mégis vigyáz az élőségre, amit a szereplők közti interakciókkal, a viszonyok felskiccelésével teremt meg. Négy perc a kocsmában, és tisztában vagyunk a hierarchiával, hogy ki kire van rámozdulva, vagy hogy Csapó és Csapóné házasságában mik az erőviszonyok.

Fotó: 7ora7.hu

A tömegjelenetek nézőre mért büntetése , ha mindenki egyszerre csinálja ugyanazt, azonban itt nagyon jó humor fakad ebből: ahogy cigire gyújt a falu, vagy az össznépi buli holtpontján szabad folyást enged a hányásnak. Minden ízében működik az előadás, a humora mellett ez annak is köszönhető, hogy arányos viszonyban áll önmagával.

Nem mutatja többnek magát, mint ami, nem próbál filozófiát és drámát szuszakolni az amúgy sem mély történetbe, és épp ezért a karakterek sémák mentén történő elrajzoltsága ellenére könnyedén kapcsolódunk az előadás emberi tartalmaihoz; hiszen bármennyire művilág ez, Göndör Sándor figurája kódolja a gyertyát örökké két végről égető rosszfiút, akit üldöznek a nők (csak az nem, akit ő viszont igen), és a szerelmi mintákban is rejlik valóságalap.

A Várszínházban játszott előadásban egyetlen dolog zavaró csupán, a túlhangosítás, ami a szöveget és az éneket helyenként érthetetlenné, élvezhetetlenné teszi. Igaz, a színészek túláradó energiája ezen is átsegít minket.

Zappe László: Jön a zöld fal

Platonov – Marosvásárhely

Csehov darabjaiból könnyű kielemezni a bennük rejlő komédiát, amit a szerző is emlegetett, de általában nem sikerül eljátszani. Harsányi Zsoltnak most sikerült a három és félórányi játékidő nagy részében fönntartania a groteszk, olykor bohózati kedélyt. A személyzet elöljáróban megadja ezt az alaphangot, és ez jó sokáig ki is tart. Idézőjeles minden. Az üres színpad egyik oldalán hatalmas, cirádás ebédlő-kredenc, a másik oldalon természeti tájrészlet, füves tó- vagy folyópart.

Jakov (Meszesi Oszkár) fontoskodva rendezkedik, füvet nyír, miközben az úri társaság nyugágyakon elterülve társalog. Egy szavukat sem vehetjük komolyan. Kellemkednek, nyafognak, mórikálnak. A rendező győzi ötlettel, a színészek győzik játékos kedvvel a mulatságos helyzetek megteremtését, kiaknázását. Ám ára van ennek a stílusnak, hangvételnek. Ebben a fekvésben semmi sem igazi. Feltehetőleg akkor sem, amikor a múltról beszélnek.

Fotók: a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata

Glagoljev régi idők emelkedett stílusát, lelkületét emlegeti, Szása pedig Platonov reményteli jellemét, ígéretes ifjúságát idézi föl. Ebben az idézőjeles beszédmódban ez is elbizonytalanodik. Nem tudhatjuk, egyáltalán létezett-e ez a nagyszerű kezdet, és ha létezett, valóságos volt-e vagy puszta ábránd, képzelődés, öncsalás. Ebből adódik az is, hogy a múltjukhoz való kapcsolódás híján éppen a főszerepek maradnak kevésbé súlyosak, érdekesek, izgalmasak.

Bokor Barna Platonovja még túlzottan fiatalos is, kiábrándult kötekedőként nem igazán meggyőző. Később szétesett alkoholistaként, nárcisztikus szenvelgőként sokkal erősebb az alakítás. Moldován Orsolya Szofja szerepét tüntető élettelenséggel fogalmazza. De Berekméri Katalin kéjsóvár ezredesnéjének megfogalmazásában is érezni némi bizonytalanságot, Tompa Klára jámbor Szásája meg kissé fakó.

Legjobbak a siránkozók, nyafogók, szerencsétlenkedők, akiken kacagni lehet. Trileckij szerepében László Csaba, Szergejként Bányai Kelemen Barna, Grekovaként Gecse Ramóna. Így aztán idővel kiüresedik a komédiázás, amikor a szünetet követő jelenetekben a játékos összeütközések mögül kibukkannak a komorabb színek, egy időre el is fogy a nevetésre ingerlő játékosság. Mintha egyszer csak egy, a túlzott alkoholfogyasztás veszélyeire figyelmeztető elrettentő példázatot látnánk.

A színpadot lehatároló hatalmas zöldes fal megindul előre. Először maga Platonov indítja el, de később magától közeledik, Platonov hiába tolná vissza. A gúnyolódó humor aztán csak Szergej nyafogásánál tér vissza ismét. Platonov halála pedig jelképesen, mélyebb értelmet sejtetőn ábrázolódik: mindenki hátat fordít neki, végül maga is megfordul. A néző gondolhat, amit akar. Ha akar.

mészárosCsilla: Finita della morta

Finito – Csíki Játékszín

Tasnádi István bravúros verses szatírájának kulcsembere Blondin Gáspár, akit elbocsátottak munkahelyéről, a húsüzemből, a nettósertés alacsony felvásárlásának okán. A tévécsatornák kereszttüzében éli egyre szürkébb mindennapjait egy kisközségben, Nagyábrándon. Kiábrándítóan szűk életéből egyetlen megoldás kínálkozik számára, amit felesége hisztérikus kirohanása is aláhúz, a megváltó öngyilkosság. Tettét ugyan elbaltázza, de a szándék beleég Blondin agyába.

Seperc alatt terjed a hír a makro-közösség tagjai között, s egyre-másra bukkan fel a híres-hírhedt kispolgári házban a polgármester, a rendőrség egy korrupt túsztárgyalóval karöltve, egy meghasonlott költő, egy csinibaba riporter kameramanestül és egy lecsúszott alkoholista, valaha volt popcsillag. Egytől-egyig azért, hogy a maguk javára fordítsák a várt öngyilkosság hírverésének hasznát.

Fotók: Adriana Grand/Csíki Játékszín

A második felvonásban pedig megjelenik a fő hiéna, a médiaguru, a Pál-show műsorvezetője, Pál. És a show-nak folytatódnia kell. Adriana Grand munkája, a kartondobozokból épített díszlet és a fából tákolt árnyékszék óhatatlanul is eszünkbe juttatja Örkény István drámáját, a Tóték közegét, színpadképét.

A külvilágtól elvonulni itt is egyet jelent az árnyékszékbe való bezárkózással. Blondin számára ez már nem csupán az a hely, ahol az ember a szükségét végzi: létszükséggé válik, ahol saját kis birodalmat rendez be. Itt érzi igazán biztonságban és otthon magát.

Victor Ioan Frunză izgalmas rendezése a projektor és a kamera használatával hozzáad még egy síkot az előadás értelmezéséhez. A tévében futó reklámok, műsorok a szoba falára, a papírdobozokra vetülnek, amelyek így egyszerre jelzik a médiaüzenetek töredezett és torz mivoltát, és azt, hogy a fals képek miként burjánzanak az otthon biztonságot nyújtó falain belül.

Az utolsó jelenetben pedig a kamera használatával megkettőződik a színpadi cselekmény: a kivetített kép egyszerre elemel, kiragad és a fókuszálás által más nézőpontot jelöl ki. Kiszakít egy szeletet a zsúfolt színpadképből, ami egyébként folyamatosan nyüzsög, pulzál. A színészek viszonya egytől egyig kiegyenlített, a páros rímes hatodfeles jambusokban megírt szöveg pedig csak néhol gabalyodik önmagába a színpadi beszéd kapcsán.

Az összes színészt lehetne méltatni precíz, átgondolt és apró, humoros gesztusokkal teli szerepformálásáért. Kiemelkedő élmény Kozma Attila hol nihilbe hajló, hol megmondó- diktatórikus, hol pedig gyermeki rajongással teli Blondin Gáspárja, valamint Veress Albert erősen frusztrált, sikerhajkurászó, alapvetően idegbeteg Pál alakítása.

Szabó Enikő játéka és szerepe a legösszetettebb: Blondinnéban egyszerre küzd a hű feleség, aki körmeszakadtáig ragaszkodik férjéhez – egy-egy jelenete húsba vágó, fájóan szép – ugyanakkor ott lapul benne az ösztönös nő, aki semmi másra nem vágyik, „csak” boldogságra, egy ízig-vérig férfival. Egy másik férfival. Ám ma mégsem vet önkezével véget életének Blondin Gáspár, mert a sok odafigyeléstől, amit a talpnyalóktól kapott, rendre vissza is tért az életkedve. Hiába.

KISVÁRDAI LAPOK (.pdf)

>>> 2011.06.18.

>>> 2011.06.19.

>>> 2011.06.20.

>>> 2011.06.21.

>>> 2011.06.22.

>>> 2011.06.23.

>>> 2011.06.24.

>>> 2011.06.25.

(A szövegben apró javításokat eszközöltünk: egy hibás linket töröltünk és a lapokban anikó néven szereplő szerző teljes nevét kiírtuk: vargaAnikó - 2011. július 4., 14:36, szerk.)

kapcsolódó írások

FESZTIVÁLÚJSÁG-SZEMLE 1. FESZTIVÁLÚJSÁG-SZEMLE 2. FESZTIVÁLÚJSÁG-SZEMLE 3. FESZTIVÁLÚJSÁG-SZEMLE 4.

» Korábbi cikkek