HAMLET

szerk.

KISVÁRDAI LAPOK

Fesztiválújság, mai lapszám

[2006. Jun. 30.]

Kritikák a fergeteges szabadkai Záróráról, a székelyudvarhelyi társulat Anna Karenina pályaudvar című előadásáról és A Pityu bácsi fiáról.

Proics Lilla: Az élet egy zenés kárfelmérés
Mezei – Pálfi – Szőke – Brestyánszki: Záróra – Szabadkai Népszínház

Valaki lelövődik kezdésül, majd felhangzik a boldog/borongós jazz. Hamar kiderül, hogy színészek zenélnek – zenészek nem tudnak így (a hangszerek szerinti bemutatkozást eljátszva) bemutatkozni. Aztán a korról beszél a mulató díszlete, ahol egy arctalan csavargó kér inni, és ahogy előkerült, el is tűnik. A falon bekeretezett képeken a hőskorszak nagy jazz-zenészeit látjuk, a berendezés is válogatottan a korszak Amerikáját idézi. Benne vagyunk a hangulatban, mint a nagybőgőben, ezért nem is baj, hogy már itt megkerül a Záróra kulcsa, ami az időt (vissza)fordítja. És bár véget vetettek a zenének, visszaszivárognak a zenészek Archibald klubjába, mert úgy néz ki, ez az otthonuk. Ahogy a második zenész („Akkor most ne hívjak taxit?”) után a harmadik is visszajön („Ti isztok?”), már nagyon élő a pillanat – és ilyet többször teremtenek meg –, amelyben akad színész, aki bátran játszik is. Van, akitől úgy hangzik ebben a játszott térben és időben a legvaskosabb közhely, hogy köze lesz az élethez: ahogy Katkó Ferenc Hollandként ragyogónak mondja udvarlás közben a nő szemét, abban benne van az is, hogy milyen könnyű kis offenzíva ez az ócska hódítás. Frappánsnak tetszik Pálfi Ervin jól előadott gyufagyújtása, de engedi látni, sőt mutatja, hogy ez alig igényel kisiskolás kézügyességet. A bekreppelt frizura és vörös rúzs alatti sablonnő vet őszinte pillantásokat is: amikor Don Holland megveszi zenekarostól az énekesnő szusszanatnyi szünetét, G. Erdélyi Hermina pontosan leírja a tekintetével, mit gondol, sőt mindezt mellékesen kiosztja négynegyedre.

Amíg több a titok ebben az időben hátráló történetben, amíg találgatni lehet, mi volt ezelőtt a szereplőkkel, addig pörög, az izgalom és könnyedség viszi előre. De ugyanez a buktatója is a játéknak – mint ahogy a jazzben megszülethet a pillanat csodája, amihez persze olyan zenészek kellenek – és olyan színészek, akik tudnak háromnegyed órát a háttérben poharat törölgetni, és időnként hümmögni, de el tudják mondani könnyedén és hallhatóan, hogy a zenéhez fül kell, úgy, hogy eközben a kezükben marad egy bögre füle. Sok finomság van, de nincs mindig úgy eljátszva. Ezért akad el időnként a lemez. A szerkezet – még ha hamar ráismerünk is –, jól forog, ha sikerül játszani: Szilágyi Nándor Arch-a jelentőségteljesség nélkül berakja a szilánkosra szúrt kéz a majd elsülő/már elsült pisztolyt a pult alá, Szőke Attila Mike-ja a negyvenedszer eljátszott dal kínját csillogtatja az idő trükkjében. Ralbovszki Csaba Roy-a a nőjével telefonálva a többiek előtt is bevállalja a papucshangot, és ezzel a jogos közröhejt. Ebben a macsóság, a korszak, a történet és a figurák sablonossága élvezetes, amikor játszanak a színészek – akár zenét, akár szerepet, akár mindkettőt (ami szédíti a nézőket, okkal, mert tokkal és vonóval kell zenét színházban játszani). Egy jó történetben, mint az életben, a szerelem csak a felszínen van szordínóban: kevés látszik belőle, mégis mindenki ekörül forog, sőt az élet színpadáról is ez a forgás penderíti ki az elején/végén a legmacsóbb szereplőt.

A játék – mint a zene – pedig addig szórakoztató, amíg nem ugyanazt a korongot élvezzük a kelleténél tovább, ráadásul más fordulatszámon, mert itt sajnos a szerkezet szorításában egyre kevésbé lehet szabadon játszani. A lemez már fent van és forog, de közben nem állíthatjuk le előbb, ha a történetnek a végére/elejére akarunk járni. Így fogyott a darab élvezete a végtől távolodva, a kezdethez közeledve.

A szabadkai #i#Záróra#/i# egyik jelenete (c) fotó: Páll-Gecse Ákos

Jászay Tamás: Alekszejtől Alekszejig
Nagy András: Anna Karenina pályaudvar – Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház

Nagyepikus alkotást színpadra átültetni istenkísértő vállalkozás. A drámaírónak döntenie kell, hogy a cselekmény szolgai másolója lesz, vagy a sztori bizonyos szempont(ok)ból történő feldolgozása-újramesélése mellett teszi le a voksát. Adaptációk esetében rendre elhangzik befogadói oldalról az is: „Jó, jó, de az eredeti jobb.” Nagy András markáns Tolsztoj-értelmezése, illetve a Szabó K. István által rendezett székelyudvarhelyi előadás dicséretre méltó megfontoltsággal a vaskos alapműnek csupán néhány alappillérét választja ki. A produkció a vázat is egyetlen, rögzített kameraállásból igyekszik megmutatni, persze kellő cizelláltsággal. Vállalkozásuk sikerének titka éppen a finom részletmegoldásokban rejlik, még ha a kész egész helyenként hagy is maga után kívánnivalót.

Fenyőfa hajópadló borítja a négyzetesre alakított teret, hátul a semmibe vezető lépcsősor a játéktér teljes szélességében, mögötte fehér vetítővászon (ami főleg a második részben jut szerephez, nem mindig indokoltan). A szabályos, rendes padlóban váratlan, ám mégis ötletesen használt elem a nézőtérrel szinte párhuzamos, balról a színpad közepéig mélyen benyúló szivacsbetét, amelyről akár sínpárra is asszociálhatunk. Ahogy a bal elöl időnként elinduló kisvasút körkörös pályája is rögtön előrevetíti a tragédiát. A stilizálás nem ragad meg Dobre-Kóthay Judit díszleténél: háromtagú vonószenekar szolgáltatja jelenetről jelenetre az adekvát háttérmuzsikát (Horváth Károlyét), melynek hangjaira bőröndöket szorongató, eltorzult arcú, rémisztő maszkokat viselő alakok járják szertartásos összekötő táncukat (mozgás: Lőrincz József). Az ő feladatuk a lóverseny komikusnak ható imitálása is, amely az est kevésbé sikerült pillanatai közé tartozik.

Az előadás szövege (dramaturgot sajnálatos módon nem jelöl a színlap) a végletekig sűríti az eredeti verziót. Nem egyszerűen lenyesegették a mellékszálakat (személyes bánatom Kitty és Levin törlése az opuszból), hanem bozótvágó ollóval vágtak katonás rendet, míg eljutottak a célig. Hová is? A színpadi változat következetesen az Anna-Vronszkij-Karenin hármasra fókuszál (az üres tér, a jól megválasztott „aligkellékek” – mint a körte, vagy a kisvasút – szintén ezt a választást támogatják). A mellékszereplők a tömeg arctalan alkotói, s csak az említett hármassal való viszonyukban lesznek érdekesek, ha egyáltalán. Nem túl hálás szerep jut így a kényszeredetten bohóckodó Oblonszkijnak (Bandi András Zsolt) vagy a Vronszkijt Annától a harcmezőre és régi bajtársai közé csábítani akaró Szerpuhovszkijnak (Szabó Eduárd). Anna bejelentésére, miszerint boldog, Dollyt (László Kata) remekül jellemzi válasza: „Nyugodj meg, Anna, elmúlik.” A mellékszereplők közül leginkább a Szalma Hajnalka játszotta szolgáló, a lassúcska Dunya emelhető ki, aki a maga egyszerű módján kezdettől fogva a szerelmesek oldalán áll.

#i#Anna Karenina pályaudvar#/i# Kisvárdán (c) fotó: Páll-Gecse Ákos

A szereplők sorsát a szerző a címbe emelt egyetlen metaforával, a pályaudvar képével véli megragadhatónak. S mint utaltam rá, a rendezés ebből lépten-nyomon merít. Az állandó útonlét, a mindig bepakolt bőröndök, a pályaudvarokon grasszáló szenvtelen és közönyös emberek újra meg újra visszatérnek Anna lidérces álmaiban és vívódó hétköznapjaiban. Anna sorsa akár így is leírható: a holmiját összepakolja, hogy az egyik Alekszejtől költözzön a másikhoz. Fincziski Andrea a második részben határozottan összeszedettebb volt, érzékeltem belső küzdelmét, döntésképtelenségét és a kiszolgáltatottságát is. Gáspár Tibor Kareninje korántsem tűnik olyan ostoba aktatologatónak, amilyennek általában gondolják. Céltudatos, törekvő férfi, aki nem szenvedheti, ha folt esik a becsületén. A kakukktojás Posta Ervin Vronszkija, aki időnként inkább tűnt könnyes szemű kölyöknek, mint boldog családok szélsőséges érzelmek vezette feldúlójának.

Papp Tímea: A pestiek mindent tudnak?
Háy János: A Pityu bácsi fia – A Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház és a Thália Színház koprodukciója

Majd’ minden Háy-drámában, szóljon az istenről vagy ördögről, ugatnak és vonyítanak azok a fránya kutyák. Majd’ mindegyikben ugyanazokat a létfilozófiai kérdéseket boncolgatják: mi lenne most, ha az lett volna, hogy…, mi a jó és mi a rossz, hogyan is van akkor a világ körülöttünk, hol a helyünk, mit csinálhatunk benne és mit nem. És majd’ mindegyik színpadra állítása ugyanazzal a dilemmával indulhat: mennyire legyen kabaré, el lehet-e rajzolni az alakokat, szociografikus pontosságú legyen-e az előadás, realista-naturalista környezetben játszódjék-e. Annál is inkább, mert a metró, a traktor, pláne a kőfejtő színpadi megjelenítése komoly feladat elé állítja az alkotót, és olvasás közben úgy érezhetjük, ezek inkább filmre valók. De egyik történetben sem feloldó erejű a nevetés, hiszen minden tragédiává fajul.
1972-ben vagyunk, épülnek a házgyári lakások, virágzik a nehézipar, sokan mennek fel a fővárosba szerencsét próbálni. Ott ragadnak, de nem találják a helyüket. Ebből a kiszakítottságból ered A Pityu bácsi fia konkrét alapkonfliktusa, az ivásba menekülő főszereplő családi kapcsolatainak megromlása.

Az előadásában a szellemesen használt ládákkal játszanak, amelyek segítségével a helyszíneket egyszerre konkretizálhatják és emelhetik el a reális világtól. Feltornyozva a kamrát jelenítik meg, de ha ráülnek, máris utazunk a Zsigával. A helyszínváltozást fénnyel is jelzi Bérczes László rendező. Ahogyan a mozgólépcső aljára beáll a négy szereplő, úgy vannak megvilágítva, mintha egy fotón lennének. Azonban olyan nagy az arcukon a rémület a metrótól, hogy ezt Marika szemérmességből biztosan nem mutatná meg a szomszédoknak. Pityu pesti, tapeétás lakását viszont valószínűleg lefényképezné, mert ilyen kicsit ritkán lát az ember vidéken.

Trill Zsolt Pityuja kezdetben lelassult, tiszta szemű alkoholista, később a családi problémák egyre tehetetlenebbé és agresszívabbá teszik. Bár Janiék látogatásakor igazán felpörög, és büszkeséggel mutatja, mi mindent dolgozott össze a Ganzban. Utolsó megjelenésekor, amikor fiát leviszi a nagyszülőkhöz, már megtört és teljesen bezárkózott magába. Nem neki való a rohanás. Folyton töpreng, erősen koncentrálva keresi a kulcsot a világhoz. De bármit is mond anyósára, becsületessége és ragaszkodása megmaradt. Ahogyan Trill ül a jobb hónalja alatt káódos diplomatatáskával, bal kezében pedig szorongatja az ötliteres üveget, amelyet vissza kell adni, ha kifogyott belőle az ajándék savanyúság vagy a befőtt, az ember szíve összeszorul.

Tóth László sem dolgozik széles gesztusokkal. Az általa játszott Jani is tesz fel kérdéseket, hogy mi miért és miért úgy működik, de ő a stabil családi élet miatt kiegyensúlyozottabb, könnyebben békél meg azzal, ha esetleg nincs válasz. Tökéletes párt alkotnak Marikával. Az asszony felnéz az urára, elismeri, hogy biztosan jobban tudja a dolgokat, ráadásul a Jani egy korszerű ember. Szűcs Nelli állandóan készenlétben áll, arcára mindig minden rá van írva. A csodálattal vegyes félelem Pesten, valódi sajnálat Pityu iránt, és a temetés után az a fájdalom, amelyet egyrészt a régi barát tragédiája miatt, másrészt pedig anyaként érez. Szavak nélkül is tisztában lehetnénk, mi játszódik le benne. Ha viszont megszólal, egyetlen hangsúllyal pontos többletjelentést ad a szavaknak (mert hüllye, azért – mondja a kutyákról). A három srác méltó partnere a felnőtteknek. Nem szöveget mondanak fel, hanem autonóm módon játszanak. Bíró Gyuszi természetesen bájos, piknikus bölcselkedő, Homoki Bálint flegma városi vagány. Fehér Laciban pedig nem csupán egy Ricse-kendős, Hendrix-pólós szőke fiút látunk, hanem egyenesen a kiskamasz Háy Jánost.

Jelenet A Pityu bácsi fiából (c) fotó: Páll-Gecse Ákos

kapcsolódó írások

KISVÁRDA 2006. FESZTIVÁLNAPLÓ 1. KISVÁRDAI LAPOK - első válogatás KISVÁRDAI LAPOK - második KISVÁRDAI LAPOK - harmadik és negyedik nap FESZTIVÁLNAPLÓ 2.

» Korábbi cikkek