HAMLET

szerk.

KISVÁRDAI LAPOK

Othello, Kés a tyúkban és A Tündérlaki lányok

[2005. Jun. 8.]

A szerdai lapszámban a sepsiszentgyörgyi, a szabadkai és a kassai társulat fesztiválon bemutatott előadásairól cikkezik a Kisvárdai Lapok.

Papp Tímea: Sorsrulett
[William Shakespeare: Othello, a velencei mór – Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház]

A darab ott kezdődik, ahol a romantikus komédiák végződnek: a házassággal; az előadás pedig Othello és Desdemona betoldott jelenetével. „Te tudtad ezt!” – mondja Rodrigo (Nagy Alfréd) Jagónak (Váta Loránd), és elindul a történet, amely sajátos értelmezése Shakespeare Othellójának, illetve inkább Jagójának, mert a legtöbb húzás az ő szövegét érintette. Következetesen kimaradt Desdemona (Kicsid Gizella) iránti vágya, féltékenysége Othellóra (Pálffy Tibor) férfiként, és Cassio (Mátray László) hadnagyi előléptetése sem fontos neki. Öltözéke is sajátos: katonazubbony, szürke szövetnadrág, övében tőr. Mintha az egyenruha csak jelmez lenne, hogy álcázza kilétét. Ő az eredendő Gonosz, aki nem átall templomi énekek dallamára, orgonálást imitálva a pokolról énekelni, és akinek gonoszsága nem ad hoc jellegű, nem gyarlóságból adódik, hanem előre kitervelt: a sorsruletten ezeknél a neveknél állt meg a golyó, őket kell elveszejteni mindenáron. Jago „tragédiája”, hogy a két szereplő kijátssza őt. Othello az utolsó vacsorán magyarázatot nem várva beszél, mint akiben kihűlt minden, megcsalatottsága megfellebezhetetlen, közben azonban lehúzza jegygyűrűjét, fülbevalóvá alakítja, és felesége fülébe akasztja, ezzel egy láthatatlan, de szorosabb köteléket hoz létre. Desdemona egy pillanat alatt felismeri, hogy nem tudja meggyőzni férjét. Nem könyörög az életéért. Komolyan veszi az áldomást a velencei rimára, az utcasarki nőre, a pimasz lotyóra. Cigarettára gyújt, leteríti a fehér lepedőt, amely összecsavarva fekete (hullazsák is lehet akár), Othellót maga után húzza kéjes-reménytelenül, lefekteti őt, ráül, megfogja férje kezét és a saját nyakára teszi. Megfojtatja magát, szabad akaratából vállalva a halált. Othello ezután hideg fejjel odamegy a kötélhez, amelyre Desdemona kendőjét kötötte korábban, és felakasztja magát. Holtomiglan, holtodiglan – szól az eskü szövege. Ha az életben elválasztották őket, hát a halálban egyesülnek. Jago elégedetten szivarozva lép be, Desdemona teteme után Othello holttestét is meglátja, köhögése fuldokló lesz. Harangszó nincs, csak a zenélő doboz csilingelése. Ha tartjuk magunkat a Gonosz-teóriához, akkor Emíliát (Péter Hilda) is csak azért vette el, hogy megvalósítsa tervét. Jago egyetlen pillanatra hagy fel aszexualitásával. Csak az izgatja fel, amikor Desdemona Cassió előtt panaszkodik férje viselkedésének megváltozásáról.

Othello, a velencei mór (Sepsiszentgyörgy) (c) Barabás Zsolt

Pálffy Tibor a lehető legegyszerűbben játszik. Fizikai erejét nem öncélúan, hanem eszközként használja. A harangkötélen úgy mászik fel, hogy a harang nem kondul meg. A falra feltett széken (úgy érzi, felette áll erkölcsileg Desdemonának? olyan, mint egy oltár? őrülete jele?) állva, guggolva, ülve, függeszkedve aprólékosan kidolgozott, rebbenésszerű mozdulatokat végez. Míg a többi szereplő öltözete kortalan, az ő nehéz szövetből készült kabátja, mellkasát szabadon hagyó mellénye (és lobogó haja) romantikus, nagy érzelmekkel teli hősnek mutatja.

Desdemona végig hófehérben játszik. A felszínen egyszerűség, de bennem legmélyen pogány költészet – ahogy az előadás végén felhangzó Björk-szám mondja.

Cassio simulékony karrierkatona, aki elegánsan viseli a szmokingot, és célratörően használja a nőket. Nem gyanútlan lúzer – ellentétben a hirtelen eltűnő Rodrigóval. Emília diakonisszaöltözéke elfojtott vágyakról árulkodik, hangsúlyaiból azonban következtethetünk arra, hogy ha Jago nem is, mások ezeket a vágyakat kielégítik. Bocsárdi László sajátos szerepösszevonást hajt végre: Brabantiót és a Vízkereszt „Cipruson nyaraló” Bolondját is Nemes Levente játssza. Az apa új alakban való feltűnése az apa-leány viszony Lear ellentmondásosságát és bonyolultságát érzékelteti.

Annyi mindent lehetne és kellene még megemlíteni: a látszólag üres díszletet, amely izgalmas játékokra ad teret, az expresszív képeket, a remek zenét, az utolsó felvonás hiányát – és a másodszori megtekintés vágyát.

Othello, a velencei mór (c) Barabás Zsolt

Jászay Tamás: Nevet döfni abba, ami van…
[David Harrower: Kés a tyúkban – Szabadkai Népszínház]

Gyermeki ártatlanság, boldog együgyűség, a környező világot akár erőnek erejével megérteni kívánó naiv akarat vagy éppen gyanakvással teli bizalmatlanság váltogatja egymást a főszereplő Vicei Natália arcán. Valóban „egy ügye” van csak ennek a nőnek: férjét, a földműves Csikós Williamet (Csernik Árpád) kell kiszolgálnia ágyban és asztalnál egyformán. Ez napi huszonnégy órás tevékenység, emellett önmagára már nem maradhat ideje. A férj megkövetelte mindennapos mozdulatsorok, melyekből mi általában a csizma lehúzásának megalázó rituáléját látjuk, olyannyira beleégtek már az asszony tudatába, hogy a férfi halála után is folytatja-folytatná azokat: új élete (?) hajnalán saját csizmáját veszi fel, az előbb említettre kísértetiesen emlékeztető jelenet keretében.

A mozgás amúgy is fontos ebben a Fekete Péter rendező által teremtett, néhol talán túl direkt módon fogalmazó térben. A két ellenfél, a földműves és a molnár a kör alakú pást két felét foglalják el. Világaik szembenállását a színek tisztán jelzik: Csikós William térfelén (és ruházatán) a homokszín, a molnár Gilbert (Katkó Ferenc) felől viszont a liszt fehérsége a meghatározó. Középen sokfunkciós és sokféleképpen érthető libikóka: előbb stilizált lovaskocsi, majd közvetítő médium, híd az asszony számára a két férfi pontosan kijelölt és elkülönített territóriuma között, még később a férjet kiiktató gyilkos eszköz. A hinta maradványai alatt teljesül be a molnár és a nő kétségbeesett szerelme is. Szép pillanatokat hoz a bizonytalan talajt képező híd közepén folyton megmerevedő asszony alakja: maga sem tudja, merre kell vagy szabad mennie. A két, hadban álló ország a fentről alácsüngő kötélrendszer révén érintkezik csak. A darab vázolta archaikus világtól szerencsés módon nem rugaszkodik el a rendező – az aktualizálás valószínűleg zavarónak hatna –, precíz jelhasználata segítségével sikerül egységes és átlátható színpadi világot teremtenie.

Mi vár az asszonyra ebben az ellentéteket végsőkig kiélező környezetben? Férje oldalán „mindennapos agyvérszegénységben” kénytelen senyvedni: esténként mint a csizmákat kitömő két fadarab, a két (holt)test úgy zuhan egymás mellé az ágyba. Hagymázas látomások, rémálmok gyötrik az asszonyt: férje nem csupán többre tartja nála lovait, de szívesebben is hál azokkal, mint vele… Kitörési vágya a Harrower–Varró-féle roncsolt nyelven persze nem fogalmazódhat meg, csupán a molnárral zajló afférja tudósít erről. Nem lányregénybe való szerelmi história ez sem, hanem a kiszolgáltatottságot bármi áron megszüntetni akaró ösztönös (re)akció. Bár a megnevezés és megnevezhetőség nyelvi problémái iránt a maga egyszerű módján fogékony nőt a molnár az írástudásával (meg a csillogó tollával) nyűgözi le először, szirupos happy endet jósolni nekik botorság volna. Áradó szenvedélyek helyett szeretkezésüket csak egy összekapaszkodó kézpár jelzi…

Ebben a közegben a nyelviségen innen (vagy talán azon túl?) lévő ösztönök a végső érvek. Sem a molnár, sem az asszony nem mondja ki, miért ölik meg a férjet (féltékenységi dráma feltételezése aligha volna helyes): a tett magától értetődő mindkettejük számára – és tegyük hozzá, számunkra is. A ki nem mondott tudattartalmakat Bakos Árpád ismerős és ismeretlen hangszereken kreált (zaj)zenéje fedi fel.

Vicei Natália érzékeny alakításában a nő jóval több lesz egyszerű parasztlánynál. Csernik Árpád Williamjét pontosan jellemzi döbbent arckifejezése, amikor a nő egy ízben nem húzza fel lábára papucsát. Katkó Ferenc molnárja jól ötvözi azt a kettősséget, amely jellemének a földműveséhez való hasonlóságában és a tőle való eltérésben áll.

Budai Katalin: Hol nagylelkűség van, ott nagylelkűség van
[Heltai Jenő: A Tündérlaki lányok – Kassai Thália Színház]

Kicsit kínos bevallani: bár mindig ismerős volt a cím, sohasem láttam A Tündérlaki lányokat. De a bájos-kedves, romantizáltan magyarosított családnév vonzott, s titkon olyan találkozást vártam a színházi műveltségemből hiányzó színművel, mint amit például három éve A szabin nők elrablásakor éltem át, itt Kisvárdán. Szembesültem ugyanis egy legendával a kolozsvári színház előadásában, s nagyon kellemes élményem maradt. Ott nem a ruhák és a zenék voltak “modernek”, hanem a játékmód és az egészséges irónia megannyi fortélyos kis csavarja.

Sajnálom, hogy most nem ez történt. Bizonyosan nem ez Heltai Jenő legjobb darabja, noha rokonságot mutat a számos tízes-húszas évekbeli “szegény lány kényszerűségből szerető lenne meg férjhez kéne adni nagy kínnal és sokféle áldozatot kell hozni a nyomor ellen” történet-szálú művekkel (nem pontos kronológiában, hirtelen: Szerelem, Vőlegény, Lila ákác, Erzsébetváros stb.), s például a szüzesség elveszejtésére tett kísérlet is egészen úttörő jellegű ábrázolás lehetett. De hát a kicsit hosszú, nyögvenyelős, poénoktól nem roskadozó szöveg keserédességére ránehézkedik az erkölcsi oktatás súlya, s a néhány kiemelkedő lélek úgy egymásra licitál nagylelkűségből, hogy a fal adja a másikat.

A nagy találkozás elmaradása feletti búsongásomban a további okok sorolásánál egynél azonnal leragadok. A darab korhoz köthető értékei is elsikkadnak azáltal, hogy a ruhák és a lakásbelsők mutogatta mai – nem feltétlenül magyarországi – divattrendek veszik át a kormeghatározás műveletét. Egyszerűbben: a Republic-együttes számait hallgató, szintetizátorozó, posztert ragasztó, miniszoknyás leányzók báróuraznak, hívnak be cselédet, válnak rossz nővé a színházi karban, s hozományra feni a fogát a baseballsapkás tornatanár. Ha a rendező, Szegvári Menyhért valóban a “mához szerette volna közelíteni” a teljes művet, csinálhatott volna hozzánk hangosan szóló átiratot szociális segélyen élők és multicéges ügyvezetők közötti szerelem-businessről. De ez az öszvér-megoldás inkább csak zavaros sertepertélés, s nem humorforrás vagy szavak-jelek frappáns egymásra csúsztatása. (A jelenet, mikor kinyílik az ajtó, s a fájdalmas ifjú kávéházi poéta, Pázmán Sándor beállít – ez lehetett volna jó nyom: annyira meghökkentő a lófarkas, farmeros ritter – Zetyák György –, kezében pedig a kitűnő szlovákiai magyar irodalmi lap, a Kalligramm egy száma.)

A divatos viseletekről nem lehet eldönteni, vajon a Tündérlaki-ház ízlésének karikírozása volt-e a cél, vagy pedig csak így jött össze a válogatás a turkálóban: a csiricsáré, esetlen darabok Citrom-díjas tárháza, amit a hat nő visel (kivétel Cs. Tóth Erzsébet sötétkék kosztümje). Ugyanez vonatkozik a Barátok köztre hajazó két lakásbelső színeire, stonehenge-s és delfines képekkel díszített falára. (A díszlet Csík György, a meghökkentő, gyakran variált vadító ruhasor Szőke Anita munkája.)

Béklyóként húzza le ez a korkavarodás és a díszletek fáradtan humorizáló eklektikája az előadást, melynek, mint már utaltam rá, alapos végiggondolással lehetnének kijátszható, meghosszabbítható ötletei. De még így is van két örömet adó egyénisége az előadásnak: az áldozatos metreszt, a családjáért elbukó leányt adó Germán Lívia az egyik, a legkisebb, érző szívű, őt a bárótól saját testével kiváltani akaró kishúga, a Rák Viktória formálta Sári a másik. Hiteltelen és hihetetlen szituációkból és környezetből “ragyognak ki” arccal, szemmel, kedéllyel, játékintelligenciával. Dudás Péter bárója is remekül megcsinál egy “abgangot” a második felvonásban, és hitelesít egy sármosan pedofil udvarlást az első felvonásban. Ez azonban csekély vigasz.

kapcsolódó írások

KISVÁRDAI PROGRAM KISVÁRDAI LAPOK 2005/1 KISVÁRDAI LAPOK 2005/2 KISVÁRDAI LAPOK 2005/3 KISVÁRDAI LAPOK 2005/4 KISVÁRDAI LAPOK 2005/5

» Korábbi cikkek