szerkeszti: 
Kónya Orsolya
Kisvárdai napló II. - hétfőtől szerdáig
Kisvárda: Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválja
KonTextus.hu, 0000-00-00
Milyen az, ha egy fesztivál beindul? Kisvárda esetén napi 3 színházi előadást nézhet a közönség, amelyek jobbak vagy rosszabbak lehetnek, de a lényeg mégis az, hogy háromszor léphetünk be egy-egy előadás teljesen más közegébe. Kisvárda fesztivál- és (ahogy találóan ez egyik szakember fogalmazott) ártatlan közönsége ráadásul délelőttönként még bábos előadásokat is láthat, ezzel ízelítőt kapva azokból a folyamatokból, amelyek ezen a méltánytalanul mellőzött színházi területen a határokon túl játszódnak.
A szakmai beszélgetések tárgya bármilyen előadás lehet, a főszereplő mindig ugyanaz. Ez pedig a légkondicionáló, amely a technikusok túlzott közreműködésével hol jégveremmé változtatja a művészetek háza pódiumtermét, hol pedig mintha nem is lenne: éppen hogy csak fújdogál némi hideg szél.
bA hétfőtől szerdáig tartó időszak nyitánya Móricz Rokonokja, melyet a nagyváradi társulat adott elő. Bodolay Géza rendezése nem is olyan rég szerepelt a Pécsi Országos Színházi találkozón, s már ott heves vitát váltott ki a szakmai közönség körében. Nos, a vita tovább éleződött Kisvárdán: a hodályszerű színpadon az addig csak jelentéktelennek tűnő jelenetek érdektelenné, üressé váltak. A darab már egyáltalán nem szólt a korrupcióról, nem ismerhettek magukra a nézőtéren ülő megvesztegethető potentátok. Itt már semmi nem volt fontos, csak Bodolay monomániái, és az, hogy hányszor képes egy közönség végighallgatni méltatlankodás nélkül ugyanazt a Beethoven-futamot. A monoton, dübörgő zene szüneteiben dekoncentrált színészek lézengtek a színen, próbáltak valamit megmenteni abból, amit ez az előadás valaha jelenthetett, de minden igyekezetük megfeneklett valahol a félmegoldások és a rossz megoldások között.
A félklasszikus szöveget egy Euripidész Magyarországon kevésbé játszott darabja, az Íphigeneia Auliszban követte a várszínpadon, a Csíki Játékszín előadásában. Az eddig érthetetlen módon szunnyadó szúnyogok és egyéb hártyásszárnyúak pillanatokon belül elkezdték támadni a nézőket és játszókat egyaránt. A legnagyobb kihívás már nem az volt, hogy a színészek megküzdjenek az antik szöveggel, hanem az, hogy leküzdjék undorukat, melyet a testükhöz csapódó cserebogarak okoztak. Az előadás ennek ellenére nagy élményt hozott: minden apró hibája ellenére szerethettük a katonák karikatúra-szerű mozgását, Akhileuszt, aki leginkább valami antik rapperhez hasonlított, aki közben nagy gonddal rendezgeti ruhája apró redőit. Kozma Attila saját testi adottságain ironizálva teljesen megbízhatatlan és beszámíthatatlan istent mutatott a nézőknek, akitől természetesen semmilyen segítség nem várható. Aki nem dőlt ki a két előadás után, az a Komédium előadásában már nagy sikert arató Stílusgyakorlatokon mulathatott volna, ha éppen úgy hozza a sors. A Csíki Játékszín előadásának azonban nagyon nem kedvezett az éjféli kezdés. Már több nap távolából fogalmazódott meg a kérdés: érdemes-e a színészeket, kitenni annak, hogy késő éjszakán kezdjenek neki egy produkciónak, amely esetleg ugyanúgy a versenyprogram része, mint azok a szerencsés előadások, amelyek normál színházi időpontban indulnak. Persze fontos, hogy a tíz nap lehetőleg minden magyar társulat bemutatkozhasson, de az is lényeges, hogy a legjobb formájukat tudják hozni.
A keddi nap nagy várakozással várt előadása Bababás Olga Partok, szirtek, hullámok című Sepsiszentgyörgyön és Marosvásárhelyen születő produkciója. Az író-rendező-díszlettervező-dramaturg előző próbálkozása, Defoe Moll Flandersének egy egyéni olvasata után saját szöveggel jelentkezett, alapvetően sepsiszentgyörgyi színészekkel. Az egy hajón játszódó történet sajátos keveréke a mesének, a lírának és a színháznak, melyben ráadásul a hat színész mindegyike profi módon szólaltat meg egy hangszert. Már csak az a kérdés, hogy aki tanúja volt a bal szélen Váta Loránd hegedűfutamokkal kísért magándrámájának, oda tudott-e figyelni Pálffy Tibor bravúros fizikumára a másik oldalon. Pláne, hogy a rendező ötlete alapján egy csúszka segítségével a hullámok valóban hullámoztak. Így takarták el a kilátást azoktól, akik jegy nélkül, a kitűző nagyszerű intézményét kihasználva könyörögték be magukat a művelődési ház színpadán berendezett nézőtérre. A kedd a zene szellemében folytatódott: a Portugállal némiképp ellentmondásos véleményeket kiváltó szatmárnémeti társulat A padlással jelentkezett. A darab hiányosságait sajnos a rendezőnek nem sikerült elfednie. Elsősorban azzal nem tudott mit kezdeni, hogy a cselekmény kezdete előtt hosszú jelenetekben tulajdonképpen semmi más nem zajlik, mint a szereplők bemutatkozása. Újabb éjféli program volt a fesztiválon Szabó Tibor Mások babérjai címet viselő estje, melyen színész és közönsége együtt énekelhette az elfeledett vagy annak hitt Zorán-, Cseh Tamás- vagy éppen Koncz Zsuzsa-slágereket.
A keddi nap talán legértékesebb hozadéka az a kezdeményezés, amely a Világszínház című folyóirat határon túli magyar társulatokkal foglalkozó számának bemutatóján körvonalazódott. Elsősorban erdélyi színházi szakemberek vetették fel a problémát: nincs a határon túli magyar színjátszásnak olyan szaklapja, amely színvonalas, tartalmas írásokban tudósítana az egyes bemutatókról és a színházi jelenségekről. Az igény megfogalmazása és a lehetséges megoldás felvetése között talán fél óra telt el. Jövőre talán már egy új szaklapot üdvözölhetnek a kisvárdai fesztivál szervezői. Ennek pillanatnyilag szakmai és anyagi akadályai is vannak: csakúgy mint nálunk, a kritikusi létforma egyelőre kivitelezhetetlen. Egyetlen lap sem képes megfelelő hátteret biztosítani még a viszonylag kevés számú szakírónak sem, így maga a pálya sem csábító a fiatal szakemberek számára.
A szerda sztárja kétségkívül Fábry Sándor volt, aki az előző este érkezett, mégis igen gyorsan asszimilálódott: a közönség-siker-minőség háromszögben csaknem három órában kifejtett szólóműsorára biciklivel és frissen vásárolt szalmakalapban gördült be a Művészetek Háza előtti térre. Jött, beszélt, és mindenkit két vállra fektetett.
A székelyudvarhelyi társulat Mario és a varázsló-átiratot ígért, az eredmény azonban nem igazolta ezt az ígéretet. A Vénusz Tornya címet viselő táncszínházi produkcióban a teljesen azonosíthatatlan (a színlapon nevesített) szereplők francia sanzonokra (úgyismint Je’t aime) táncoltak valamit, amivel az volt a legkevesebb baj, hogy semmi köze nincs az eredeti novellához. A koreográfus-rendező, András Lóránt olyan megpróbáltatásoknak tette ki színészeit, mint a vízzel locsolás, vasrácsnak csapódás, homokban csúszás-mászás. Ezzel semmi baj nem lenne, ha a néző látja a célt. Node erről sajnos szó sincs. Nem jó dolog, ha az ember azért izgul, nehogy a nyakra tekert vécélánc megfojtsa a színészt.
Toepler és Garaczi Brahms és a Macskák címen közös művet írt, s ennek apropóján a Babes-Bolyai Egyetem végzős színészosztálya be is mutatta a szöveget. A vizsga leginkább egy felolvasószínházi előadáshoz hasonlított, a rosszabbik fajtából, hiszen a játszók közül többen még az értelmezést is elfelejtették elvégezni. A szöveg nem hagyta magát, s önálló életre kelt. A néző pedig dédelgetheti az olyan írói ötleteket mint azt a mondatot, melyet a főszereplő fiú urnáján lehet olvasni: „Lengőteke-bajnokság, Mátraháza, II. helyezés.” Újraurna. Kár, hogy az újrahasznosított, átgondolt szöveg nem az egyetemisták erénye. Azért nem adjuk fel, van még néhány nap.
