HAMLET

Kónya Orsolya

Bohócorr és cseresznyebefőtt

A kolozsvári Cseresznyéskert a Tháliában

KonTextus.hu, 0000-00-00

Anton Pavlovics Csehov színdarabjainak nagy részét vígjátéknak írta. A huszadik századi hagyomány azonban olyan mélyen helyezte el ennek ellenkezőjét az emberi agyakban, hogy amikor ezt a közismert tényt egy rendező az orrunk alá dörgöli, hosszú percekig csak nézünk. Mert bizony nem ezt szoktuk meg. Megszoktuk, hogy a Cseresznyéskertben Várja szenved, de nagyon. Megszoktuk, hogy Ranyevszkaja gondterhelt anya, s hogy Lopahin csúszómászó. Ha nem ezt látjuk a színen, akkor általában két dolgot teszünk: háborogva kirontunk a színházból, amely ilyen hülyeséget bemutat vagy elbűvölten bámuljuk az újdonságot.

Nos, a Thália Színházban, ahol november 13-án a kolozsvári társulat vendégeskedett, inkább az utóbbi volt a jellemző. Itt a falakról valóban hámlik a vakolat s a salétromos tapétából víz csöpög. Firsz nemcsak emlegeti az alkoholban eltett cseresznyebefőttet, hanem sűrűn merítget is belőle. Az illuminált inas aztán mindennek szem-és fültanúja lesz, csakúgy mint a néző, de éppolyan tehetetlen is. Sarlotta Ivanovna, affektálva raccsol, hiszen ő vagy 2 évet külföldön töltött. A messziről jött inas egyből elcsavarja a cselédlány fejét, egyszerűen azzal, hogy úgy viselkedik, mint egy igazi macsó. Ranyevszkaja nem egy, a birtoka elvesztése felett kesergő anya, hanem egy teljesen szétesett személyiségű nő, akit az azonnali élvezetek hajtanak: ha meglát valamit, meggyőzi magát arról, hogy meg kell venni. Nincs tisztában azzal, mit csinál. Ebben az előadásban talán azzal sem, hogy végképp elveszíti azt a házat és birtokot, ahol felnőtt.

Hírlik, a Vlad Mugur rendezte darab legutolsó előadását láthatta a magyar közönség. Ha így van, az egészen kivételes alkalom. A rendező időközben meghalt, mégis mintha éreznénk jelenlétét. Ez elsősorban a rendezéseiben általában előforduló groteszk elemeknek köszönthetjük: a lelkes ifjak nem helyes kis bukétát nyújtanak át az érkező lányoknak, hanem mindjárt két, megtermett cseresznyefaágat, mondván: kivételes alkalom ez a mostani, a hideg ellenére virágzik a cseresznye. A szolgálólány s folyton elájul, ha van indoka rá, ha nincs. A bál sem valami nagyvilági esemény, hanem inkább valami vidéki álarcosbál, szegényes jelmezekkel, még ócskább zenekarral, és folyton verselni akaró szomszéddal.

Ilyen környezetben persze minden Nagy Érzelem csak nevetségessé válik, s ezt a lehetőséget Vlad Mugur rendezése4 egyszer sem hagyja ki. Trofimov bamba arccal gitárhúrokat penget, persze hamisan, Várja nagyokat sóhajtozik, Lopahinon meg semmi nem látszik. A komoly dolgokat lehetetlen helyzetekbe kényszerítve mondják el a szereplők. Ranyevszkaja végső monológját Stief Magda vörös bohócorrban mondja el, s amikor azt mondja, "vak vagyok", az orrot még ráadásul a jobb szemére is illeszti.

Szóval minden idézőjeles itt, s persze úgy, hogy a szenvedő emberek szenvedése kisszerűvé válik. Hiszen Varja néhány percre végre menyasszonynak is képzelheti magát, minden esély megvan rá, még Lopahin sem mond nemet, de a következő pillanatban a család felkerekedik s utazik vissza Párizsba. Trofimov is elég nevetséges, már azzal is, hogy képes beleszeretni egy hebrencs nőszemélybe. S mikor a cseléd inkább az úri inast választja, Trofimov továbbra is látványosan ostromolja szerelmével.

Már a díszletekkel érzékelteti az előadás a lehetetlen helyzetet: hamar, nagyon hamar behoznak két padot, amelyek teljes hosszúságában elfoglalják a színpadod, kettéosztva azt, s az események innentől kezdve a padok körül zajlanak. Ezzel a rendező nagyon nehéz feladat elé állította színészeit: legtöbbször ülve, felsőtestükkel és mimikájukkal kell megjeleníteniük a rájuk osztott szerepet. Ez kinek-kinek képességei szerint sikerült. Stief Magda leginkább hangerejével próbálja pótolni azt, amit a rendező elvett tőle. Kevés sikerrel. Fénytelen hangjával nem felel meg a kívánalmaknak. Bogdán Zsolt Lopahin szerepében viszont meglepetést okoz: idáig úgy tudtuk, hogy a Cseresznyéskertre utazó figura aljas, és még szegény Varja vonzalmát is kihasználja, hogy sunyi módon megszerezze, amit akar. Bogdán azonban más karaktert fogalmaz meg. Lopahinja aggódik, simulékony modora mögött igazi szánalom rejlik.

Mondhatjuk: kár, hogy ezt az előadást már soha többet nem láthatjuk. Arra tanít minket, hogy megértsük: mindenféle színházi konvenció csak konvenció, s arra való, hogy felrúgják.

A cikk itt olvasható a KonTextuson

Cseresznyéskert