szerkeszti: 
Bonczidai Éva
Bumfordi Ványa
fesztivál-mozaik / huntheater.ro, 8. szám, 2007-12-08
Interferenciák - Nemzetközi Színházi Fesztivál
A zsörtölődő, jó ’öreg’ Ványa bácsi! Nem lehet őt sajnálni. Pedig hadonászva panaszkodik a magasban, ócsárolja az egykor általa is istenített professzort és saját félresikerült életét. Annyira szenved. Olyan, de olyan rossz neki. Negyvenhét éves, hagyta elvonulni maga mellett az életet. Feláldozta magát. De mindannyian tudjuk, hogy egyedül ő a felelős ezért. Látjuk a morgó medvét, és csak mosolygunk: olyan bumfordi. Annyira bájos, hogy csak most ért meg a dackorszakra: folyton ellenkezik, heves érzelem-megnyilvánulásai és dühkitörései vannak. Schopenhauer vagy Dosztojevszkij is lehetne. Ez utóbbin ő is elmosolyodik: persze, hogy hihetetlen, de szép, hangzatos.
Érzelmileg is kiskamasz, csak álmodozik. Mi lett volna, ha tíz évvel ezelőtt beleszeret Jelenába, feleségül veszi, és most ketten ébrednek fel a vihar hangjára… A valóság ezzel szemben az, hogy az imádott nő másvalaki felesége, ő meg térden csúszva követi az incselkedő, de elérhetetlen asszonyt. Meg sem kísérli, hogy Jelenához férfiként, és ne simogatásért nyöszörgő háziállatként viszonyuljon.
Hatházi Ványája szerethető. Gyermeteg ugyan, de éles iróniája sejteti, hogy szavai mögött valódi sértettség áll, meg egy kis irigység is persze. Szerelmi vallomásai kedvesen suták, máskor tolakodók. A Jelenától kapott pofon után úgy bújik be zakójába, mint egy állat, aki a vackára menekül. Aztán hagyja magát kicsalogatni onnan, engedi, hogy ismét rajta csattanjon a ’sellő’ tréfája. Ez kettejük játéka.
Anyjával való viszonyában meghatóan gyerek tud lenni. Nemcsak Jelena érzelmeit, hanem az édesanyjáét is irigyli a gyűlölt ’Herrrr’ Professzortól. Gyermeki féltékenység van az állandó piszkálódásban, ahogyan Vojnyickijné eszméiről beszél, és önirónia is, hiszen ezekben egykor ő maga is hitt. Szép pillanat, amikor a birtok eladásának tervével szembesülve, kétségbeesésében és tanácstalanságában, elutasító édesanyja ölébe bújik.
Szonyának egykor ő volt a Ványa bácsija; voltak közös dolgaik, s a lány mindenben számíthatott rá. Táncukban még érezhető a régi, ’Ványa bácsi megvéd mindentől’-viszony, de Ványa már kitekint az ölelésből, túlságosan el van foglalva magával és a professzor elleni gyűlölettel. Ezért nem meglepő, hogy Szonja csak akkor vallja be neki, hogy szerelmes Asztrovba, amikor már az összes cseléd is tudja.
Asztrov és Ványa barátsága főként a közös önsajnálaton és iddogáláson alapul, inkább csak ivócimboraság. De még ez a törékeny egyetértés-idill is odavész, amikor Ványa szembesül azzal, hogy cimborája közel került a nőhöz, akit ő sikertelenül ostromol.
Végül eltűnik a bájos, nyafogó, ironikus medve, helyén egy reményvesztett, tőmondatokban beszélő, ’minden úgy lesz, mint régen’ Ványa bácsi áll.
A professzorék elutaztak, Asztrov is elment, csak a házbeliek maradtak, és a hiány. Legjobban mégis a régi, bumfordi Ványa bácsi hiányzik.
