szerkeszti: 
Bonczidai Éva
Kilábalni a történetből
Szabadság / Spektákulum, 2006-12-16
Még egy történet a bezártságról, a szabadulási alternatívákról (illetve azok hiányáról), a halálról, az emlékezésről, a történelemről, Istenről – ezt kínálja Visky András A szökés című drámája, amelynek bemutatására a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat vállalkozott 2005-ben. A társulat vendégjátékára december 10-én került sor a kolozsvári Állami Magyar Színházban.
Láng Zsolt dramaturgi munkájának köszönhetően az előadásból kimaradtak a hosszú elbeszélő részek, melyek nehézkesen működtek volna a színpadon, de még így is soknak tűnnek a konkrét történelmi utalások, néhol erőteljesek a nemzeti vonatkozások.
Patkó Éva rendező B. Fülöp Erzsébetre osztotta Angyal szerepét, aki a szöveg szerint „törékeny testalkatú, lányos külsejű" férfi. Angyal – bár nő formálja meg – nem nőként jelenik meg, inkább nemtelen (mintegy a neve visszaigazolásaként?), némi gyermetegséggel és naiv bájjal megáldott kedves figura. Nemtelenségét érzékeltetendő az előadásban csak Angyalként, és nem Angyal Jánosként szerepel, mint a drámában.
Bátyusról (Bogdán Zsolt) nem derül ki, kinek a bátyja, talán bárkié lehet. Akárcsak Angyal, ő is nagy gyerek, duzzogva zsörtölődik barátjával: „Gátlástalanul elálmodsz előlem mindent".
Bátyus és Angyal clown-szerű figurák, helyzetük abszurd: két kivégzés előtt álló ember, akik valamivel megpróbálják eltölteni az egyre gyorsabban fogyó időt (tizenkét nap-három nap-egy nap), szökési tervük sem a megmenekülésről szól, eleve nem hisznek a sikerében. Bohócjátékaik viszont már nem abszurdak, inkább groteszkbe hajlóak: harsány gesztusaik, jól megkomponált pózaik kivégzéseket, kivégzés előtti pillanatokat és magatartásmodelleket láttatnak. (Például: Angyal kezéből látcsövet formáz, amelyen át Bátyus láthatja Mayert, a brünni hóhért kivégzés-végrehajtás közben).
Mária (Berekméri Katalin) az első álom-jelenetben ítélőbíróként jelenik meg, később asszonyként, aki minden kivégzés után visszakapja a szüzességét, majd Angyal otthonhagyott menyasszonyaként, aki hűtlenséggel és esküszegéssel vádolja vőlegényét, de ezután életet, közös életet ígér neki. A dráma szerint Mária „nagyon fiatal, alkatát tekintve majdhogynem gyermek még". Berekméri Katalin Máriája azonban ízig-vérig nő: hiteget, csábít, reményt kelt, máskor hidegvérű, kegyetlen, halálba küldő ítélőbíró. Hangja nyugodt, helyenként inkább susogás, kísérteties, pajkosságában is van valami hátborzongató, visszafojtott indulatokról árulkodó. Mozgása légies, minden mozdulata sugallja, hogy ő csupán egy álomkép, Angyal lelkiismeret furdalásának és félelmeinek kivetülése.
Hasonlóan álomszerű figura a Foglár (Erdei Gábor) is. Rajong ítélőbíró-Máriáért, csügg a szavain, mindvégig átszellemülten mosolyog. Bár a „fogvatartók" (ha vannak ez esetben ilyenek) táborát képviseli, az akasztófakötéllel ugrándozó, a színen időnként áttricikliző figura csöppet sem ellenszenves, inkább színes – jelmezében is – megmosolyogtató jelenség, lomha, ám mégis kecses mozgású, macskaszerű alak.
Vitéz (László Csaba) a szerzői utasítás szerint „megállapíthatatlan korú, ahogyan az időt ismerő emberek". A Vitézt megformáló fiatalember ősz hajjal, hosszú kabátban, bekötözött lábakkal jelenik meg, válláról egy műláb csüng. Otthonosan helyet foglal a vashordó mellé felhalmozott zsákokon, kezdetben inkább csöndes szemlélő, később azonban annál beszédesebbé válik. Időnként eszelősnek hat, különös, kiszámíthatatlannak tűnő figura. Nagy meggyőződéssel mesél hihetetlen történeteket, melyeket gyakran nem fejez be. Történetei szereplői között maga Isten is feltűnik, akárcsak Bolond Huszár, aki Angyal képzeletének/emlékezetének szüleménye.
Az ember a szökést óhatatlanul egy zárt térből nyílt térbe való kilépésként képzeli el. Az előadás tere azonban nem falakkal vagy rácsokkal határolt ketrec, ezt a teret épp befejezetlensége, kiszakítottsága, lezáratlansága korlátozza (díszlet- és jelmeztervező: Dobre-Kóthay Judit). Elkülönülő tér-elem a fekete paraván magasan kivágott szűk ablakréssel. Ez előtt látható a téglalap alakú deszkaemelvény, amelynek jobb oldalán vashordó, bal oldalán kitömött zsákok szedett-vetett kupaca kap helyet. A pódium, mintha egy híd kimetszett szelete lenne, nagyban segíti a szökésre készülők, Bátyus és Angyal se-kint-se-bent állapotának hangsúlyozását.
A „kint" ez esetben egy folytonos változásban/mozgásban levő közeg. Ezt szépen példázza Bátyus és Angyal pantomimje, amikor is Bátyus követ ejt a vashordóba, mely csak sokára koppan, míg a következő kőnél már koppanás sincs: a hordó egyszer mély szakadék nyílása, máskor feneketlen mélység szája. Nem véletlen az sem, hogy a legtitokzatosabb szereplő, Vitéz, épp innen érkezik.
A „bent" még bizonytalanabb. Mi is ez, ahonnan szökni kell, ahol a halál vár, illetve elkerül egyeseket? Vitéz ez utóbbi miatt kesereg: „Nincs halál, mondtam már? Legalábbis én alapvetően meginogtam ebben a kérdésben. Nekem nem tud úgy istenigazából összejönni egy." Angyal ezt követően fel is fedi az előadás kulcsát: „Ne veszítsd el a reményt. Egyszer csak kifogysz a történeteidből…"
A „bent"-ről való szökés a történet(ek)ből való kilábalást jelenti. Szereplőink a történetek foglyai: történeteket mondanak, történeteket játszanak, történeteket élnek, történetekre emlékeznek, történeteket álmodnak. Időnként nem is a sajátjaikat, észrevétlenül keverednek másokéba és mondják/játszák/élik tovább őket.
Vitéz megjelenésekor erőteljessé válik a „ki-álmodik-kit?" problémája. Kézenfekvő megoldásnak tűnik, hogy Angyal álmodja Máriát és Foglárt, Vitéz álmodja Bátyust és Angyalt, (hisz ez utóbbiaknak nincsenek is igazán saját történeteik, csak megfigyelők, újrajátszók), a befejezés is mintegy ezt látszik igazolni: megtörténik a csoda (végre teljes lesz a szökéshez nélkülözhetetlen sötétség), s mire ismét fény lesz, a clown-ok helyén csak egy cipő és egy levetett ruhadarab marad, Vitéz még fehér gomolyagot teremt, majd ő is távozik. De vajon ki álmodja a többieket álmodó Vitézt? S a clown-ok eltűnése jelenti-e a szökés sikerét? Sikerült-e valóban kilépniük a történetekből, vagy csak egy másikba csöppentek?
