szerkeszti: 
Papp Sándor Zsigmond
A cserbenhagyott abszurd
Erdélyi Riport, 2004-02-05
Valami nincs egészen rendben a kolozsváriak legújabb Ionesco-előadásával (Jacques vagy a bebódolás). Talán mert sehogy sem akar kiderülni, hogy miért is fontos – a már ismert Ionesco-erényeken túl – ma ez a kevésbé ismert darab? Talán mert jelen esetben az abszurd inkább mesterkélt játéknak, eléggé át nem gondolt ürügynek, a semmi csalóka és öntelt tükrözésének hat, semmint az élet részének, egzisztenciánkat érintő egyik legfontosabb kérdésnek? „Élni annyi, mint életet lehelni az abszurdba. Úgy lehet életet lehelni, hogy nézzük Fordítva áll a dolog, mint Eurüdikénél: az abszurd akkor hal meg, ha elfordulunk tőle" – írja Camus az abszurd fogalmát bevezető művében, a Sziszüphosz mítoszában.
Tompa Gábor rendezése – mint ahogy ezt már megszokhattuk tő1e – látvány tekintetében most is lenyűgöző. Jól megkomponált képek, merész díszletek és jelmezek jelölik ki azt a teret, ahol az abszurd életre kellhetne. Bartha József főként a zöld színre épített díszlete, a hátsó részt lezáró, egymásra rakott borkánokból „felhúzott” fala egy olyan laboratórium vagy műtő érzetét sugallja, ahol ismeretlen borzalmak leselkednek a különben kísérletező kedvű emberi fajra. A borkánokban ráadásul ismeretlen növényeket, palántákat (talán a pusztulástól védett, utolsó darabok?) vélünk felfedezni. A zöld szín a játszók sminkjén is megjelenik, azt az érzést erősítve fel bennünk, hogy talán ők sem egészen ártatlanok ebben a „laboratóriumi” összeesküvésben. Ráadásul Jacques (Hatházi András) a darab kezdetén kórházi ágyon (műtőasztalon?) fekszik, itt állják körül családtagjai. Eleinte alig vesz részt a játékban, fejét elfordítja a beszélőktől, akik hasztalan próbálják meggyőzni őt: térjen vissza a család hagyományos értékeihez, a családi címerben (?) is feltüntetett szalonnás krumpli kritikátlan imádatához. Jacques más, mint a többi, s nem csupán abban, hogy megtagadja a családi hagyományokat, mindvégig érdektelen marad az apai fenyegetőzések, az anyai sirámok, a nagyapai dalolgatások iránt, ám ez a másság nem körvonalazódik eléggé, miközben érezni véljük: mégiscsak ez lenne a történések egyik mozgatórugója. Nem tudjuk, miért lázad, ha lázadásnak lehet nevezni a közönyt, a tüntető elfordulást, ami mindvégig jellemzi. Jacques figurája épp ezért körvonalak nélkül lebeg az előadás fölött, csak jövendőbelijének kiválasztásánál élénkül meg ez a kép, a csúnyaság iránti ragaszkodása fest némi színt halotti arcára. Lázadónak kissé lusta, közönyösnek viszont túl makacs.
De számtalan egyéb kérdést is megválaszolatlanul hagy az előadás. A családtagok időnként ruhájuk zsebeiből különféle fényképezőgépeket kapnak elő, s vad fényképezésbe kezdenek. Néha pózolnak is. Jacques húga ráadásul polaroidot használ, s a padlatot ellepik a pillanatképek (néhány már eleve ott hever, minden bizonnyal a korábbi előadások ottfelejtett darabjai). Miért a rögzítés, és miért mégis az elengedés, a fényképek céltalan szétszórása? Nem tudjuk, talán nem is érdemes. Ám épp ebben érzem a kolozsvári előadás gyengeségét. Az abszurd ugyanis messze nem az az állapot, nem az a közeg, amely mindent megenged, amelyben úgymond mindent lehet. Amelyben egyetlen színészi alakítás sem felmérhető, hiszen csak egyetlen szempont számít: minél jobban elüssön a megszokottól. A szabad vers is csupán a dilettánsok számára jelenthet szabadosságot és nem fegyelmet. A mára már híressé vált Kopacz énekesnő épp ezzel a leleményes fegyelemmel domborított nagyot a kilencvenes évek elején. Ám a jelenlegi, kissé nagyra nőtt szabadságban valamiképp elvesznek a színészek, nincs értelme alakításról beszélni, úgyis egy nagy bolondozás az egész. Pedig nem. A felvetett kérdéseket illene éppolyan markánsan megválaszolni, vagy legalábbis felszínen tartani őket, mint amilyen markánsan bedobtuk őket a játéktérbe.
Az előadás utolsó harmada ráadásul unalomba is fullad. A kezdeti dinamizmust parttalan monológok váltják fel, és így a végső nagy átalakulás érdektelenségbe fullad (a jelmezek már korábban is diszkréten jelzik: az emberek valójában emberi jelmezbe bújt állatok), hiába a sokkoló, űrbéli lényeket megidéző maszkok. Az ötlet különben is kísértetiesen emlékeztet az Operett záróképére, mikor is „szent meztelenségben” vonultak fel ugyanígy a játszók. Mindent egybevetve tehát látványvilágát tekintve markáns, ám hamar kifulladó előadás Tompa Gábor rendezése, mely csupán a már ismert Ionesco-erényeket sorolja (a kommunikációra való képtelenség, a szavak kiüresedése, tobzódó értelmetlenség és értékválság). Ez talán ürügynek elég (közel tíz éve hunyt el a francia drámaíró), ám előadásnak kevés: Tompa inkább elfordul az abszurdtól, mintsem azt annak valódi izgalmával felmutatná.
