HAMLET

Márton Imola

"Lehántani a fölösleget"

Beszélgetés Pálffy Tibor színművésszel

Székelyföld, 2008-06-00

– Hogyan született meg benned a gondolat, hogy színész akarsz lenni?

Pálffy Tibor: – Szerintem az akarat nem volt olyan erős, mint a helyzet. Amikor 1985-ben leérettségiztem, utánanéztem, hogy milyen lehetőségek vannak a vásárhelyi főiskolán. Kutatásaim eredménye lehangoló volt. Egy fiú- és egy lányhely volt összesen. Utólag úgy gondolom, nagyon jó, hogy így alakult. Ha én a főiskolán kezdtem volna a pályát, valószínűleg másképp alakult volna a színházi életem.

– Színészi munkád kezdete előtt Dicsőszentmártonban éltél. Ott milyen színházat volt lehetőséged nézni?

– Abban az időben más funkciója volt a színháznak. A közösségformáló erő fontosabb volt, mint maga a színházi élmény. Dicsőben én sem azért jártam színházba, hogy nagy élményekben legyen részem, hanem hogy találkozzak a magyar barátaimmal, ismerősökkel, rokonokkal. Erre alkalmat adott a vásárhelyi színház, amely rendszeresen lejárt hozzánk. A szatmári színházat is többször láthattuk. Emlékszem, a szatmáriak egyik előadásában, a Bubusban láttam először játszani Bözsét (B. Fülöp Erzsébet), aki akkor még, hozzám hasonlóan, nem került be a vásárhelyi főiskolára. Nagyon kellemes emlékként él bennem ez az előadás.

– Láttál még Dicsőben fontos előadásokat?

– Az Opinia publică című nagyszebeni előadás jut még eszembe. Ott láttam először olyant, hogy a közönségből valaki felszólt a színpadra. Mint utólag kiderült, beépített színész volt, de annyira jól csinálta, és én annyira naiv voltam, hogy elhittem, egyszerű néző. Feszültséget teremtett felszólalásával, mert azokban az időkben egy vélemény felvállalása nagy bátorságot igényelt, veszéllyel járt.

– ’85-ben érettségiztél, ’90-ben kerültél a Figurához. A két esemény közötti öt évben mivel foglalkoztál?

– Érettségi után elmentem felvételizni Iaşi-ba a Drumuri şi poduri (Utak és hidak) nevű szakra. Azért mentem épp Iaşi-ba, mert a bátyám ott volt harmadéves egyetemista az elektrotechnikán, s mivel a bátyám nyomdokain kellett lépkedni, én is szerencsét próbáltam. Furcsamód nem vettek fel. Így megkönnyebbülve hazaérkeztem, és el is mentem rögtön katonának.

– Milyen volt számodra a katonaság?

– Ott ismét szerencsém volt: bekerültem egy kosárlabda-csapatba, így a katonaságból négy hónapot megúsztam. Utólag azt mondom, hogy a katonaság egy értelmetlen, jó dolog volt.

– Milyen szempontból volt jó?

– Mert olyan élethelyzetekkel találkoztam, amelyekkel máshol talán nem lett volna lehetőségem. Civil életben ilyen abszurd helyzetek ritkán adódnak. A katonaság az értelmetlen cselekedetek sorozatának a nonpluszultrája.
A katonaság után hazamentem Dicsőbe, és az üveggyárba, a kerámia-részlegre szerződtem le. Körülbelül három évig voltam kerámikus. Érdekes munka volt a maga nemében, főként, hogy program után mindig ott maradtam, és...

– Bütyköltél?

– Igen, bütyköltem. Ezt meglátta a mester, így az utolsó évet a tervezőosztályon töltöttem. Készítettem egy vázát, amit a szakemberek elfogadtak, majd sorozatban gyártották egy ideig. Majd jött a változás, és felugrottam az utolsó vonatra. Nagy szerencsém volt, hogy megláttam azt a vonatot, hogy épp ott voltam az állomáson. A vonat jó helyre vitt: Gyergyóban leszálltam.

– Hol hallottál arról, hogy létezik a Figura?

– A Figura már létezett mint amatőr csoport, de csak ’90-ben adódott arra lehetőség, hogy intézményként működjön. A kultúrminiszter jóvá is hagyta, így a Figura intézményesült formában, kísérleti színházként megkezdhette a munkát.

– Felvételit hirdetett.

– Én pedig meghallottam a hirdetést, és jelentkeztem.

– Milyen felvételi követelmények voltak?

– A felvételi formabontó volt. Semmivel nem kellett készülni. Arra voltak kíváncsiak, hogy a jelentkezők közül ki az, aki nyersességében alkalmas lenne. Bekerültem a csapatba, és kezdődött is a munka. Lapoztunk tehát a könyvben, és egy új fejezethez érkeztünk, amelynek látszólag semmi köze nincs az előzőekhez. Nagy változás volt ez az életemben.

– Milyen jellegű munka zajlott a Figuránál?

– Bocsárdi Laci épp akkor végezte a rendezőit a vásárhelyi főiskolán. Ez olyan értelemben volt szerencsés helyzet, hogy Laci a főiskolás feladatain velünk dolgozott. Ilyen módon az utcaszínháztól a misztériumjátékon keresztül a legmeredekebb abszurdig minden nagyobb stíluson, formanyelven végigmentünk, végül pedig közönség előtt vizsgáztunk. Vagy megtanultunk úszni, vagy alámerültünk. Négy évig intenzíven dolgoztunk, majd ’94-ben ismét szerencsés helyzet alakult ki. Nemes Levente vette a bátorságot, és azt mondta Lacinak, hogy hozzon magával, akit épp jónak lát, és közösen kezdjenek valamit a szentgyörgyi színházzal.

– Bocsárdi Szentgyörgyön is folytatta azt a műhelymunkát, amit Gyergyóban elkezdett?

– Ez kicsit más jellegű volt, hiszen egy kőszínház falai közé csöppentünk. Az első évek nagyon nehezek voltak, mert az újításokat nem mindenki fogadta tárt karokkal. Az emberek szembesültek a változásokkal, amelyek egyesek számára akár kényelmetlen helyzeteket is szülhettek. Aki nyitottabb volt, jól fogadta az újdonságokat, aki zártabb gondolkodású volt, kevésbé.

– Még most is adódnak időnként kellemetlen szituációk. Legutóbb ezelőtt három évvel bújt ki a szög a zsákból, amikor a városi tanács kifogásolta a színház műsorpolitikáját...

– Ilyen ellentétek valószínűleg mindig lesznek. Sokféle elvárást támasztanak a színházzal szemben. A városi tanács azt igényelné, hogy ez a színház sokszínű legyen, hogy mindent játsszon, a legelvontabb alternatív színházi produkciótól egészen a tömegszórakoztatásig. Természetesen könnyebben emészthető, szórakoztató produkciókra is szükség van. A lényeg az, hogy ezek az előadások is minőségiek legyenek.

– Térjünk kicsit vissza a kezdeti szentgyörgyi évekre. Bocsárdi mellett Barabás Olga is sok előadást rendezett a szentgyörgyi színházban. Milyen volt a közös munka? Minek köszönhető, hogy Olga újra és újra visszatér a színházhoz?

– Olga Laci hívására jött Szentgyörgyre. Az első években szerződéses viszony fűzte a színházhoz. Szerintem nem áll messze egymástól az a két színházi nyelv és gondolkodás, amely Lacit, illetve Olgát jellemzi. Olgának sajátos a nyelvezete. Gondolkodásmódja különleges, egyedi.
Olga mellett Kövesdy is gyakran megfordult nálunk. Az utóbbi időben folyamatosan arra jövök rá, hogy nem csak az előadás fontos. Nagyon lényeges az az időszak, amely az előadás megszületéséig tart. Az állapotossághoz tudnám ezt hasonlítani: a gyerek a legfontosabb a világon, persze, viszont az az időszak, amíg a házaspár a gyereket várja, fantasztikus pillanatokkal van tele. Majd megszületik a gyerek, és elindul a maga útján. Ahogy az előadás is. A próbafolyamat viszont tele van a figyelés, a keresgélés, az ízlelgetés izgalmával. Színész és rendező vagy színész és színész között gyönyörű pillanatok, egymásra találások tudnak születni. Ilyen gyönyörű apróságok gyakran történtek például Kövesdy próbáin is.

– Három rendező: Mihai Măniuţiu, David Zinder és Tompa Gábor. Mindhármukkal egyszer dolgoztál. Kezdjük talán Măniuţiuval. Sajátos színházi nyelvet használ, amellyel a Médeia előtt nem találkoztál. Hogyan sikerült megértened, ráérezned?

– A Médeia három hét alatt készült el. Ennyi idő alatt végig lehet rohanni valamin, de igazán elmélyülni benne nem lehet. A várandósság kilenc hónapját négybe kellett sűríteni. Az előadás nagyon erős volt, de a próbafolyamat rövidsége miatt elvesztődött az, aminek az előadás előtti időszakban meg kellett volna történnie.

– Mi volt a rohanás oka?

– Egyszerűen három hetünk volt próbálni. Egyébként ez Mihai stílusa: gyorsan és velősen. Nekem kicsit hiányérzetem volt, úgy éreztem, hogy a találkozásom ezzel az emberrel nem volt teljes. De ez csak az első találkozás volt. Hátha lesznek még közös előadások; mindenképp szeretnék még vele dolgozni, nyugodtabb körülmények között is.

– Zinder esetében talán épp a próbák a legizgalmasabbak, hiszen ő a Michael Cehov-féle módszerrel dolgozik. Mitől volt különleges a Macbeth próbafolyamata?

– Zinderrel kicsit mélyebb volt a találkozás, mint Mihai-jal. Szerencsés voltam, hiszen főszerepet játszottam. Épp a Michael Cehov-tehnikával való találkozás volt nagyon izgalmas. Játszadoztunk. Ennek a játszadozásnak látszólag semmi köze nem volt az előadáshoz, de nagyon hasznos volt az energiák meg- és előteremtésében. Az előadás próbafolyamata viszont kissé problémás volt. Zinder felépített egy rendszert, és belebonyolódott. A próbafolyamat igazából arról szólt, hogy ezt a rendszert működőképessé kellett tenni. Épp ezért nem volt lehetőségünk kísérletezni, a rendszeren belüli viszonyokat boncolgatni. Ennek ellenére tanulságos volt.

– Mit jelentett számodra Tompával dolgozni?

– Tompa mester... A Godot-ra várva egy zenei mű. Először magát a partitúrát kellett elsajátítani, ami sok időt felvett a próbafolyamatból. Az utolsó héten mondta is Gábor, hogy kellene még körülbelül három hét, hogy kész legyen az előadás. Ő lépéselőnyben volt velünk szemben. Akkorra már...

– Többször is megrendezte a Godot-t a világ különböző pontjain.

– Kívülről tudta az egész szöveget. Vessző-pontossággal. Így egy adott ponton kicsit háttérbe vonult, magunkra kellett dolgoznunk. Majd az utolsó héten újra együtt dolgoztunk, és akkor született meg igazán a színész–rendező viszony. De vele kapcsolatban is úgy érzem, még kellene találkoznunk ahhoz, hogy egy tisztább kép alakuljon ki róla, arról, hogyan is gondolkodik ő a világról.

– Érdekes előadás volt a kolozsvári, amikor a Harag György Emléknapokon Pozzo-t maga Tompa játszotta. Milyen volt számodra Tompával együtt játszani?

– Nagyon izgalmas volt. Gábor egy nagy játékos, egy nagy Pozzo. Előadás előtt úgy izgult, mint egy gyerek. Érdekes volt figyelni, ahogy otthon, kolozsvári közönség előtt játszik. Szép volt.

– Ritkán látni színpadon olyan összhangot, amely közted és Váta Loránd között megszületett a Godot-ban. Minden kollégáddal könnyen megtalálod a közös hullámhosszt?

– Lórival nagyon régóta játszunk együtt. Különböző temperamentumú emberek vagyunk, de valahogyan mégis kompatibilis párost alkotunk. Nem véletlen, hogy sokszor játszunk párban. Voltunk már: Don Juan–Sganarelle, Othello–Jago, Máté–Lukács és Vladimir–Estragon. A többi kollégámmal ez kicsit másként működik. Amikor ritkán kerülsz párba valakivel, el kell telnie egy kis időnek, amíg megtalálod vele a közös hangot. Persze ha görcsösen akarja az ember, lehet, hogy pont az ellenkezőjét éri el. Ez türelem kérdése is, mert gyakran nehéz a partner elfogadása.

– Erősséged a mimika és a gesztus, és szinte minden előadásban akrobatikázol. Ezért sokszor a test színészének, akrobata-színésznek neveznek téged. Hogyan tartod formában magad, sportolsz valamit?

– Nagyon szeretek szaladni, de a lustaság miatt néha elhanyagolom. Viszont próbákon rengeteget mozgok. Az is lehet, hogy most már el kellene jönnie annak az időnek, hogy hókuszpókusz, bukfenc, falra mászás és plafonra ugrás nélkül menjek ki a színpadra. Álljak meg, mondjam el, amit el kell mondanom, és menjek ki. Hiszek abban, hogy a gesztusnak, a testnek nagy ereje van a színpadon, de természetesen ugyanilyen erős a szó, a hang.

– A beszéddel milyen a viszonyod? Sokan kifogásolják, hogy...

– Helytelenül hangsúlyozok?

– Több Szentgyörgyön dolgozó színészre mondják ezt.

– Volt olyan időszak, amikor a test, a gesztus volt a legfontosabb színházi eszköz a szememben. Idővel kiderült számomra is, amit például Nemes Levente nagyon jól tud, hogy a szónak és a beszédnek iszonyatos ereje van a színpadon – ha nem csak az információközlést szolgálja. Az ideális helyzet az, amikor természetesen szólal meg a színész, a szöveget mégis egy természetellenes formában, eszközként használja, tehát amikor nem beszélgetés zajlik a színpadon.

– Hogyan boldogulsz azokkal a szerepekkel, amelyekről úgy érzed, nem rád szabták?

– Ritkán osztanak ki olyan szerepre, amitől megijedek. Szinte mindent el lehet játszani. Minden, ami jól van megírva, valahol bennünk van. Minden szereppel meg lehet találni a személyes kapcsolatot. Egy szerepet nem felépíteni kell, hanem lerombolni. Tehát nem kell tulajdonságokat magadra venned, hanem le kell hántani magadról a fölösleget, amíg eljutsz a lényegig. Persze vannak mélyebb rétegű figurák, amelyekhez bonyolultabb az út.

– Eddigi pályád simán ívelt fölfelé vagy értek közben kudarcok is?

– Ha ilyen távlatból nézem ezt az ívet, akkor folyamatos, szép, fölfelé irányuló ív. Nem érzem azt, hogy a tizenhét év alatt lettek volna nagy törések. Négy-öt éve viszont történt valami, aminek következtében kicsit újraértékelődtek bennem egyes dolgok. A magánéletem bizonyos helyzetei hívhatták elő ezt a változást.

– Mit értékeltél át?

– Hosszú időn keresztül úgy gondoltam, hogy a színház minden. Idővel rájöttem, hogy a színházon kívül rengeteg dologra érdemes odafigyelni. Ettől függetlenül a színház létfontosságú maradt számomra, továbbra is ugyanazzal a kíváncsisággal és izgalommal megyek be minden egyes próbára. Az ember folyamatosan korlátokat állít magának, de ha lehetősége van, akkor ezeket időről időre le kell rombolnia vagy épp valahol máshol kell felépítenie. Ettől nagyobb mozgástere lesz az embernek, szabadabbá, nyitottabbá, derűsebbé válik. A derű fontos kulcs.

– A színház mellett helyet kapott életedben a film is. Sok olyan színész van, aki ha egyszer belekóstolt a filmes világba, azután a színházat elhanyagolja. Nálad ez nem történt meg. Miért szeretsz inkább színpadon játszani, mint filmet forgatni?

– Eleve nincs olyan sok lehetőség filmben játszani, mint színházban, ahol folyamatosan dolgozom: ez tölti ki a mindennapjaimat. Sok filmes tapasztalatom nincs. Az a néhány film, amelyben játszottam, kevés ahhoz, hogy pontos rálátásom legyen. Azt viszont észrevettem, hogy a film a vágópulton készül. Ezt nehéz elfogadni, és megnehezíti a munkát is. A színházban folyamatosan építkezel, a filmben nem. A forgatókönyv és a vágópult között van egy kis periódus, a forgatás, csak ahhoz van közöd. Ez viszont annyira rövid ideig tart, hogy a színésznek nincs ideje keresgélni.

– Tehát színészileg nem építő jellegű a filmes munka?

– Érdekes kísérlet. A film külön világ, megvannak a szépségei, a fortélyai, amiket ki kell tapasztalni. Furcsa volt számomra, hogy egy forgatáson a kamerát kell folyamatosan érzékelni, egy szervetlen tárggyal kell viszonyban lenni, míg a színházban a nézőközönséggel, a maga teljességében.

– Ráadásul te olyan színész vagy, akinek nagyon fontos a közönség, gyakran figyeled játék közben a nézők reakcióit.

– Mindig belebetegszem, ha előadás előtt nem tudom megnézni, kinek játszom. Számomra ez rituálé; megfigyelem, hogy hol milyen típusú emberek ülnek: nyitottabbak, zárkózottabbak, fiatalabbak, idősebbek. A színész folyamatosan információkat, gondolatokat, érzéseket küld a színpadról. Ahhoz, hogy ezeket kézbesíteni tudja, tudnia kell, kinek küldi őket.

– Vagyis különböző típusú nézőknek különböző módon játszol?

– Máshová kerülnek a hangsúlyok. A szerelem vagy a halál problémájára másként reagál például egy tizennyolc éves, mint egy idős ember. Sokszor rácsodálkozom, hogy az emberi agy egy másodperc töredéke alatt mennyi mindenre képes figyelni. A színész agyában különböző gondolatok forognak keresztül-kasul, és mégsem veszíti el a fonalat, a színpadi jelenlétet. Erre a fantasztikus élményre forgatáson nem adódik lehetőség.

– Dolgozol mostanában újabb filmen?

– Nemrég dolgoztam egy rajzfilmen, ami érdekes volt. Erdélyi rajzfilm, a karaktereket erdélyi színészekről mintázták. Minden színész a róla mintázott figurához adta a hangját.

– Sok díjat kaptál a pályád során. Talán a Jászai-díj bír ezek közül a legnagyobb súllyal, főként, mert nagyon fiatalon kaptad meg. A díj után megváltozott a szakma elvárása veled szemben?

– A Soros Alapítvány díja volt számomra a legértékesebb, mert váratlanul ért. Amíg meg nem kaptam, nem is tudtam, hogy létezik ez a kitüntetés. Meglepődtem, és el is érzékenyültem tőle. A Jászai azért fontos, mert állami kitüntetés. Persze, hogy annak is örvendtem. Az elvárásokat nem hiszem, hogy befolyásolták volna, az önbizalmamat viszont igen. Számomra azt üzenik a díjak és a jó kritikák, hogy érdemes tovább csinálni.

– 2007-ben ismét alakításdíjat kaptál Kisvárdán A nyugati világ bajnoká-ban nyújtott átütő játékodért. Te is érezted, hogy abban az előadásban valami más volt? Hogyan születnek meg ezek ritka szép, igaz pillanatok?

– Ez az, amit nem tudunk. Ha tudnánk, akkor mindig megtörténnének. Valószínűleg Isten nagyon konkrétan beleszól. Természetesen mindig azon dolgozunk, hogy megszülessenek ezek a pillanatok.

– De ettől függetlenül nem akarat kérdése.

– Valóban nem lehet befolyásolni. Istent keresni kell, és amikor találkozol vele, örvendeni kell neki. Ha egyszer-kétszer már találkoztál vele, akkor nagyobb a hited, hogy újra fogsz.

– Egy interjúban mondtad, hogy fontos számodra az Istenbe vetett hit. Ez színészként is segít téged?

– Nehéz erről beszélni. Valószínű, hogy a hitelesség szoros összefüggésben áll a hittel. Hited kell legyen ahhoz, hogy hiteles légy. Másrészt az utak, amelyeken kommunikálunk a színpadon, szorosan kapcsolódnak Istenhez. Azt gondolom, hogy azok az energiák, amelyeket mi a színpadon megteremtünk, nem direkt módon jutnak el a nézőhöz, hanem szállnak fölfelé, és néhány méterrel odébb lecsapódnak. A néző visszajelzése a színészhez direkt módon jut el, a színész üzenete viszont valakin vagy valamin keresztül.

– Voltak olyan ritka pillanatok, amelyek ma is élnek benned?

– Esztergomban játszottuk a Godspell című előadást. Hihetetlen módon az előadásban ilyen pillanatok sorozata követte egymást. Itthon a fináléban, míg Jézus a kereszten szenved, zenei kíséretre leereszkedett a vasfüggöny…

– Te voltál Jézus?

– Igen. Esztergomban szabad téren játszottuk. Épp az előadás végén, amikor a vasfüggöny ereszkedett volna le, megszólaltak a bazilika harangjai. A zenész nem nyúlt a zongorához, ráérzett, hogy itt valami meg fog történni. Gyönyörű volt, kiborított mindekit. Ilyenkor valami olyan történik, amire rácsodálkozol. Nem tudod, honnan jött, mi szülte, de egy pillanat egyszercsak az abszolút jelen idővé válik.

– Nehéz Jézust játszani?

– Igazából nem is lehet Jézust játszani, ugyanúgy, ahogy ördögöt vagy angyalt sem lehet. Lehet viszont jézusságot, angyalságot játszani. Jézus kétszer is voltam. Először a Godspellben, majd Zsámbékon egy passiójátékban. Talán az alkati hasonlóság miatt esik rám a rendezők választása.

– Játszol más társulatokkal is. Gondolkodtál azon, hogy más színházhoz szerződj? Van olyan társulat, amely kihívást jelentene számodra?

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy soha nem gondoltam erre. Voltak olyan időszakok, amikor bizonytalanná vált a szentgyörgyi színház sorsa. Ilyenkor elgondolkodtam, hogy mihez kezdenék, ha Szentgyörgyön meredek szemléletváltás következne be, ha olyan színházi nyelvet beszélnének a továbbiakban, amely számomra nem jelent kihívást, amely nem rólam szól. Erdélyben sok választási lehetőség nincs. Nem hiszem, hogy elszerződnék bármelyik színházhoz is.

– Kolozsvárra sokan szeretnének. Te oda sem mennél?

– Természetesen abban a színházi közegben szívesen játszanék. Mégsem szerződnék oda, habár nem tudnám pontosan megmondani, miért. Magyarországon sem találkoztam olyan társulattal, amely izgalmas továbblépési lehetőség lenne. Most, hogy már románul is játszom, egy román színházhoz is el lehetne menni, de azt végképp nem szeretném. Jól érzem magam Szentgyörgyön.

– Mesélj a ploieşti-i Don Juan-ról. Románul játszani nehéz feladat. Hogyan küzdötted le a nyelvi korlátokat?

– Először megörvendtem a lehetőségnek, a következő pillanatban viszont megijedtem tőle. Nagyon izgalmas volt. Lényegesen könnyített a helyzetemen, hogy Bocsárdi Lacival dolgoztam. Ploieşti-en együtt laktunk, így rengeteget beszélgettünk a próbák után. Az is könnyített a feladaton, hogy magyar nyelven is úgy viszonyulok a szöveghez, mint eszközhöz. A román szöveget is eszköznek tekintettem. Azért is szerencsésnek mondhatom magam, hogy Dicsőszentmártonban elég jól elsajátítottam a román nyelvet. Ploieşti-en eleinte töredezetten beszéltem, de meglepően hamar megtanultam a román szöveget. Akkor már kezdődhetett a kísérletezés, játszadozni kezdtem a szavakkal. Az volt az igazán nagy elégtétel, amikor a román kollégák azt mondták, fantasztikus, ahogy új értelmezéseket adok a hangsúlyozás által. Következő lépésként ők is kezdtek játszadozni a hangsúlyokkal. Így a sikert közösen éltük meg. Ha lesz még alkalmam román nyelven játszani, szívesen el fogom vállalni, mert izgalmas.

– Még nekifogtál valami újnak: a vásárhelyi színiegyetemnek. Miért érezted szükségét, hogy utólag elvégezd?

– Már régebben foglalkoztatott a gondolat, de mindig halogattam. Aztán Szabó Tibke megelőzött, és azt mondtam magamnak, hogy én is megpróbálom. Nagyon nyitott volt a vásárhelyi főiskola vezetősége, biztattak és mellém álltak.

– Gyakran utazol Vásárhelyre?

– Elméleti vizsgákra járok fel, a gyakorlati vizsgákra pedig leutaznak a tanárok, mert elfogadják azokat az előadásokat, amelyekben játszom.

– A színház és a főiskola mellett mivel foglalkozol még?

– Mivel családos ember vagyok, igyekszem fenntartani az egyensúlyt, amely egy nyugodt, normális családi élethez szükséges. Nehéz ügy, mert a színházban nincsenek szabad hétvégék. Az ember nem tud előre tervezni, és ez hosszú távon leterheli a család többi tagját. A színházon kívül tehát arra törekszem, hogy minél többet legyek együtt a feleségemmel és a lányommal. Fontos az is, hogy a feleségem mellett ne csak férj legyek, hanem támogassam az ő szakmai és nem szakmai életét. Néha a lányomnak is kell segíteni a tanulásban, tehát nem unatkozom.
Ezenkívül szeretnék idővel egy kis barkácsműhelyt. Szeretnék néha tenni-venni egy sufniban, és közben csendben gondolkodni a világ nagy dolgain.