HAMLET

Márton Imola

Portia úrhölgy

UP Fest Magazin, 2008-12-00

Az Európai Színházi Unió 17. Fesztiválja

A velencei kalmár-ban egymást érik a radikális, szinte kivétel nélkül jól működő rendezői elgondolások.
Egon Savin az uzsorás és a kalmár történetét a harmincas évekbe helyezi át, aminek következményeként a szerelmi szálnál sokkalta hangsúlyosabbá válik a zsidó-problematika. Shylock itt nem egyértelműen gonosz, bosszúálló, megvetésre méltó uzsorásként jelenik meg. Ő csupán egy hétköznapi zsidó férfi, akit vallási és nemzeti identitása miatt leköpnek, akit kutyának neveznek, akibe belerúgnak, majd ugyanazok az emberek pénztelen napjaikban mézesmázasan hozzá fordulnak.
A zsidóellenesség fényében Shylock igazságszomja elfogadhatóvá válik, véres bosszúvágya azonban nem. Voja Brajović a rendező koncepciójával egy hullámhosszon olyan Shylockot játszik, akit néha sajnálunk, néha elítélünk. Manipulációja, pénzéhsége, kárörvendő mosolya undorral tölt el minket, fájdalma, tehetetlensége, magánya mégis szánalmat ébreszt bennünk.
Voja Brajović játékában, a többi színészéhez hasonlóan, egyaránt előfordulnak az apró és a nagy gesztusok, amelyek tökéletesen kiegészítik egymást.
A teatralitás és a visszafogottság különleges egybeolvadása leginkább a Portiát játszó Dragan Mićanovićnél figyelhető meg. Egon Savin döntése, hogy a gyönyörű Portiát férfivel játszatja, egyenesen telitalálat. Dragan Mićanović a nőies járás, a testtartás, a kényeskedés, az ösztönös, tipikusan női megnyilvánulások enyhe eltúlzásával építi fel az ellenállhatatlan nő figuráját, akiért a messzi földről udvarolni jött urak szíve őrülten dobog.
A rendező furfangjának és a színész tehetségének összjátéka a bírósági jelenetben válik igazán ritka kinccsé: a férfi játszta nő férfit játszik. Ezt azonban nem a köztes, női fázis elkerülésével, hanem abból kiindulva teszi. A kétszeri nemcsere apró játéklehetőségek egész sorát nyújtja a színésznek, amelyeket ő szemet gyönyörködtetően ki is használ. A bíró folyamatosan figyel mozgására, hangjára, nehogy elárulja női mivoltát. Ennek ellenére Portia néhány jellegzetes gesztusa befurakodik a bíró viselkedésébe, ami különleges feszültséget és komikus helyzeteket szül.
A Dragan Mićanović–Portia–Balthasar hármasban azonban nem csak a nő hat a férfira. Fordítva is működik a dolog. Portia itt nem szende szűz, aki vakon követi apja kérőkre vonatkozó utasításait. Pontosan tudja, hogy kire vágyik, és céltudatosan meg is tesz mindent akarata beteljesüléséért. Apja kérését semmibe véve, fejbillenésekkel és kéznyújtásokkal mutatja Bassanio számára az utat a rézládikóhoz.
Övé lesz tehát Portia keze, Antonio is megszabadul a zálogtól, ez azonban édeskevés a szent békéhez és az örök boldogsághoz. Portiának ugyanis szemet szúr Bassanio és Antonio barátsága. Egon Savin ebben az esetben is kissé máshová helyezi a hangsúlyokat. Shakespeare színművében a két férfi egymás iránti vonzódása csak sejtetett és nem áll Portia és Bassanio boldogságának útjába. Az előadásban azonban a homoszexuális viszony több jelenetben is egyértelműen megjelenik – Antonio és Bassanio búcsújakor az alig látható simogatásokban, a bírósági jelenetnél az ölelésben, az ordításig fajuló szenvedésben. Portia fenyegetve érzi házasságát. Épp ezért nő létére igazi férfi a talpán: a házában tartózkodó, SS-tisztekre emlékeztető katonákkal kiröpíti Antoniót a családi fészekből.
Happy end tehát nincs. Az előadás által bemutatott világban nem is lehet. Itt nincs szent igazságszolgáltatás, hiszen Shylock és Antonio egyaránt büntetésben részesül, noha mindkettejük motivációja érthető. Ebben a környezetben szent szerelem sincs, csak testi vágyakon alapuló vonzalom, homoszexualitás (amely az Antonio–Bassanio viszonyon túl a Salarino–Salanio párosra is jellemző) és hűtlenség.
Ez utóbbi a Jessica és Lorenzo között kivirágzó és elfonnyadó szerelem fekete foltja. A páros történetének jókora részét Miloš Krečković elhagyta, ami sajnos dramaturgiai problémákhoz vezetett. Jessicát, rövidre szabott jelenléte alatt, két szélsőséges élethelyzetben láttatja a rendező. Az első véglet a boldogság: álruhát ölt (nem tudni miért épp a francia síró bohóc, Pierrot jelmezét), és a boldog szerelem, a keresztény élet reményében elszökik otthonról. Feladja családját, vallását, identitását. Mindezt azért, hogy kis idő múlva belesodródjon a másik végletbe – férje hűtlenségébe és az identitásválságba. Az egykor megváltást közvetítő álruha maszkja most már igazi gazdára talál Jessicában. Az előadás záróképében a lány arcára illeszti a Pierrot-maszkot. Egykor ál-Pierrotként rohant megváltása felé, amely börtönné válva valódi síró bohócot faragott belőle.
Egon Savin előadása nem csupán Jessicát láttatja fogolyként: Shylock zsidóságának foglya, többen homoszexualitásuk rabjai, néhányan pedig a pénz megrögzöttjei. Portia az egyetlen figura, aki mindezek fölé emelkedik. Közvetlen vagy közvetett módon mindenki úgy táncol, ahogy ő fütyül, azaz csenget. Portia dominálja a történetet, Dragan Mićanović pedig magát az előadást.
Ez A velencei kalmár hangsúlyosan színészközpontú előadás, szerény látvánnyal és ritkán megszólaló, egyszerű zenével. A látvány a Dózse palota környékét ábrázoló díszletfalra, a helyszínváltásokat jelző zöld fényre, illetve kosztümjeivel az egyszerű, részben a harmincas évekre (Antonio, Bassanio, Shylock, udvarhölgyek), részben a reneszánszra emlékeztető jelmezekre támaszkodik (Lorenzo, Gratiano és Salarino a szöktetés éjszakáján, Dózse, bíró, írnok). Így hát a nagy feladat, amely a kissé kényes játékmódból eredően veszélyes is lehet, a színészeké. Ők pedig megoldják: egyesek visszafogottabban, mások feltűnőbben, a Portiát játszó Dragan Mićanović pedig úgy, hogy jelenlétének minden pillanata élményszámba menjen.

kapcsolódó írások

UTE-FESZT 8