HAMLET

Márton Imola

Íme a színész

fesztivál-mozaik / huntheater.ro, 5. szám, 2007-12-05

Interferenciák - Nemzetközi Színházi Fesztivál

A Me acordaré de todos vosotros ötvözi a különböző kifejezési formákat és esztétikai minőségeket. A legszembetűnőbb a szó, a laza mozgás, az ének és a tánc egyvelege. A kifejezőeszközök egyike sem kerül előtérbe; egyaránt fontosak, és mindegyik a maga módján teszi erőssé az előadást. A szöveget a rendező, Ana Vallés írta a színészek közreműködésével. Nem egy történetre épül az előadás, az emlékezés és a szerelem témáját egymástól független kis sztorik bontják ki. A történetek sokfélék: van itt didaktikai jellegű mese, gyerekkori emléktöredék, bölcselkedés és nekrológ. Egyesek különlegesek, mások köznapiak.
Elmesélésükben vagy eljátszásukban azonban van egy közös vonás – a poénok halmozása. Ezek a poénok jobbára elcsépeltek, mégis működőképesek. Egyrészt azért, mert nem szokványos történetekbe épülnek be, másrészt mert iróniával fűszerezik őket. Az előadásra mindvégig jellemző a teatralitás, az elidegenítés. Nem azért nevet a néző, mert annyira jó a poén, hanem mert azt felnagyított gesztusokkal, tömény önreflexióval tálalják. Ugyanígy kapnak új jelentést az előadásban elhangzó régi slágerek, például Edith Piaf La vie en rose-a. A nagyon jó énekhanggal rendelkező színészek különböző árnyalatokban, vagy fals módon, vagy túlzott pátosszal, esetleg fapofával adják elő a fülbemászó dalokat. A néző meglepődik, és az eredmény nosztalgiázás helyett kuncogás lesz. Élvezi tehát a giccset. De miért? Mert az előadás nyíltan felvállalja a popularitást, és az irónia segítségével komikussá teszi.
A történetekben a vidámság és a szomorúság kéz a kézben jár. Az emlékezés hiánya néha nagyon nevetséges, de közben elszorul a torkunk. A halál elvileg tragikus, de a halott Julióról a végesség és a tragédia az utolsó, ami eszünkbe jut: arcjátéka, mozdulatai, szavai poénosak. Az esztétikai minőségekkel szabadon bánik a rendező. Ezeket apró gesztusok, finom mozgások csúsztatják át egymásba. Így lehet egy túlsúlyos nő groteszk mozgását emelkedett, majd szép tánccá változtatni.
A tánc és a mozgás hangsúlyos eleme az előadásnak. Általuk történetet mesélnek, érzéseket fejeznek ki, figurákat alkotnak meg a színészek. De az is megtörténik, hogy a tánc egyszerű tánc, de olyan, ami felpezsdíti a testet és életkedvet ad az embernek. Ezt is megtapasztalhattuk a spanyolok előadásában. Egyes táncok nem csak képileg voltak nagyon hatásosak, egy másik kérdést is elindítottak bennünk: hol húzódik a határ a valóság és a színház, az ember és a szerep között. Ritkán látni olyan előadást, amelyben ekkora mértékben vannak jelen a színészek mint egyének. Egyes jelenetekben mintha hétköznapi arcukat mutatnák, csak épp felnagyított gesztusokkal. Történetmesélés esetén is mintha a saját emlékeiket, a saját fantáziájuk gyártotta sztorikat adnák át a nézőnek. Ugyanez a benyomásunk a táncoknál is: mintha a színpadon lévő embereket csak úgy táncra perdítené egy-egy dallam. Az önmagukból építkezéshez változó mennyiségben csatlakozik egy kevés játék, némi stilizáltság, és a természetesség máris színházivá válik.
A színész és a szerep együtt van jelen a színpadon. A díszlet szerkezete is segíti ezt. A játéktér két oldalán piros székek sorakoznak. Ha valaki épp nem vesz részt egy jelenetben, gyakran ott marad a színpadon. Átöltözik a székeknél, beszélget színésztársaival, mintha próbán lenne, vagy a játék nézőjévé válik.
Az énekek, a koreografált mozgássorok, a bravúros párosok és triók, valamint a többségükben jól kitalált történetek elemi erővel hatnak a nézőre. Legszívesebben ő is részt venne a nagy játékban. Ilyen vitalitást, ennyi eredeti ötletet egyre ritkábban látni színpadon. Erre az előadásra mindenki

kapcsolódó írások

EURÓPAI ÍZEK - III/2.