HAMLET

Fülöp Noémi, Hegyi Réka

INTERFERENCIÁK 2010

Fesztiválnapló

[2010. Dec. 9.]

Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál, Kolozsvár

Mi gondolkoztatott el, min nevettünk, mit bámultunk, mitől könnyeztünk a fesztivál előadásain?

A játszma vége: az eseménytelenség színháza

Cselekmény nélküli színház, mondja Beckett darabjáról a Teatro de la Abadía társulat – jobban nem is lehetne összefoglalni, ami A játszma végében (nem) történik. Négy ember, egy bunkerben, valószínűleg az utolsók a Földön. Unalmuk terméke a legkevésbé sem meglepő – a gyűlölet. De még a gyűlölet is unalomba fullad, ha az, aki gyűlöl, és az, akit gyűlölnek, egyaránt kifogy az eszközökből.

Krystian Lupa mindent alárendel a késleltetés, az ismétlődés, a lassítás feszültségkeltő hatásának. Két és fél óra elég ahhoz, hogy a nézőből kimossa a díszlet nyomasztó szépségét, a hullámok ablakokon át beszűrődő zajának költőiségét, a szűkmarkúan adagolt kirakós-darabkák összeillesztésének örömét – még a koporsókba zárt, ősöreg Naggot és Nellt alakító Lola Cordón és Ramón Pons magával ragadó játékát is.

Fotó: Teatro de La Abadía

Két és fél óra alatt a néző azonosul a négy szereplővel az eseménytelenség és reménytelenség szenvedésében. Megkérdőjelezi, hogy létezhet kiút az előadás piros festékkel keretezett terének levegőtlenségéből, hogy egyszer újra hangosan nevethet, táncra perdülhet vagy jóízűen megvacsorázhat. A játszma végének legörömtelibb pillanata az, amikor véget ér.

Monológ a szegénységről

Nagy várakozás előzte meg Wallace Shawn Láz című szövegének előadását Lars Norén rendezésében, Simona Măicănescu előadásában. A monodrámáról (ha egyáltalán annak lehet nevezni az amerikai színész szövegét) lehetett tudni, hogy a szegénységről szól. Lars Norén svéd drámaíró-rendezőről lehetett tudni, hogy az emberi kapcsolatok kiüresedése, a sötét oldal érdekli.

Láz (fotó: Interferenciák Fesztivál)

És íme, egy olyan előadás interferált ezzel az európai fesztivállal, aminek – az az érzésünk – semmi köze hozzánk, azokhoz, akik a kolozsvári nézőtéren ültünk. Mert mi is szegények vagyunk. Mert nem hatódunk meg egy távoli, jómódú ország jómódú színházba járó közönségének célzott kérdésektől. Mert vannak szegény barátaink, sőt, mi magunk is szegénységben élünk – ha onnan nézzük magunkat, abból a másik világból. És mert itt és most nekünk sok, ha ugyanazt mondják el kétszer is, háromszor is (sok gondolat ismétlődött a szövegben, a visszatérő motívumok nem tartoztak a dramaturgia erős pontjához).

Mégis felmentjük a színésznőt, mert arca, mert keze, gesztusai, mozdulatlansága lebilincselő volt. Szövegmondása talán kevésbé. És mert szeretnénk azt hinni, hogy az a közönség, akiknek ő játssza ezt az előadást, Párizsban, más társadalmi helyzetben él, és másképp is reagál az előadásra, mint mi, csóró kelet-európaiak.

Múzeumi barokk színház

A másik világ, avagy a Hold államai és birodalmai Benjamin Lazar sokoldalú színházi alkotó barokk előadása: a színpadon történelmi hangszereken (viola da gamba, barokk gitár, mandolin, törpe bőgő) élő zene szól, egyetlen reflektor sem erősíti fel a gyertyák rivaldafényét, a színész-mesélő erős sminket visel és arcát csak egy lámpás világítja meg: egy háromszáz éves színésztechnikát próbál rekonstruálni.

A másik világ, avagy a hold államai... (fotó: Interferenciák Fesztivál)

Énekel, táncol, bábozik, de mindenekelőtt lenyűgöző szuggesztivitással mesél, mesél, mesél, egy Cyrano de Bergerac regényből szublimált tudományos-fantasztikus történetet. Persze allegória, korrajz-rajz és társadalomkritika. Mi szívjuk magunkba a rendkívüli élményt és közben azon mélázunk, hogy nagyon felgyorsult a világ, más ritmushoz szoktunk, szinte az az érzésünk, hogy ilyen egyszerű, mégis kifinomult ínyencségre nem vagyunk felkészülve.

Woyzeck avagy a szédület karcolata

(Woyzeck ou l'Ébauche du vertige) Büchner műve alapján jött létre 1997-ben, Nagy József rendező-koreográfus irányításával. Az előadás azóta legendává vált. A kolozsvári fellépésre is az egész országból érkeztek rendezők, táncosok, színházi szakemberek.

Woyzeck (fotó: Interferenciák Fesztivál)Nagy Józsefet és társulatát végig színen látjuk: Guillame Bertrand, Bicskei István, Döbrei Dénes, Samuel Dutertre, Gemza Péter, Varga Henrietta. Bár nem feltétlenül fontos, az előadás irodalmi előzménye alapján be lehet azonosítani Woyzecket, Mariet, Andrest, a Kapitányt, az Orvost. De minden viszonylagos, hiszen egy laboratóriumban vagyunk, itt agyagból gyúrt embertorzók kelnek életre (majd’ minden szereplő arca, ruhája agyagos). Egymás között vannak, hiszen a legtorzabb éppen maga az Orvos, a kísérletek irányítója: kettesével alma-roppantás, tojást raknak össze, biciklire emlékeztető tákolmányokon versenyeznek a nyomasztóan szűk térben.

Rácz Aladár zenéje mintha egy koszlott rádióból szólna, ez kelti életre a panoptikumi figurákat. Marie nem csak azért kivétel, mert nő, hanem azért is, mert a legmozdulatlanabb, falnak támasztott zsinóros marionettként várja a férfiakat, hogy egy-egy táncra életre keltsék. Torkát piros cérna fogja körül, ennél több nem is utal gyilkosságra. Sokkal hátborzongatóbb Woyzeck ama jelenete, amelyben a letakart agyagszobor arcát metszi le egy mozdulattal.

Bár a humor nem központi szervezőeleme az előadásnak, a jelenetek és a színpadi invenciók bővelkedtek humoros megoldásokban: szalmabálából és kisfejszéből állt össze a Kapitány lova, pillanat alatt került be a játékba egy ajtóra kötözött szereplő vagy forgószerkezettel penderített ki más szereplőt. És közben pörgött, pörgött, szédületes iramban pörgött a történet.

Pyramus & Thisbe 4 You: a nevetés ereje

Az ideális néző nyugodtan, kipihenten, gondjait-bajait a terem bejáratán kívül hagyva ül be a színházba. De az embernek nem mindig adatik meg, hogy ideális néző legyen: van, amikor percei vannak egyik előadásról átrohanni a másikra, vagy amikor ilyen vagy amolyan okok miatt a zokogást súroló lelkiállapotban esik be a székbe.

Fotó: Teatrul Odeon

Ha pedig utóbbi esetben röpke tíz perc elmúltával azon veszi észre magát, hogy önfeledten nevet, egy dolog biztos – nem akármilyen erejű előadással van dolga. Alexandru Dabija Pyramus & Thisbe 4 You című előadásáról akár elég is lenne ennyit mondani. Csak a rend kedvéért teszem hozzá, a komédiában a Szentivánéji álom egyik jelenete elevenedik meg négyszer: az, amelyikben mesteremberek rendeznek színházi előadást az uralkodópár egybekelésének tiszteletére.

A színház a színházban önmagában is izgalmas helyzetét Dabija és társulata (köztük vendégszerepben a műszak, azaz a színházban dolgozó technikusok is!) átgondolt, minden részletében pontra tett, olajozottan működő, de mégsem gépies vagy lelketlen előadásban dolgozta fel. A közönség válasza mind a négy verzióra a stúdióterem falainak épségét veszélyeztető kacagás volt.

Yvonne, burgundi hercegnő: a sár, mint katalizátor

Ha a minimalistára letisztult eleganciájú, fekete-fehér burgundiai királyi udvar termének tolóajtója elgördül, mögötte ott a sár. Yvonne a sárból jön, a sárban érzi elemében magát, magára keni, megkóstolja. Kicsid Gizella Yvonne-ja pontosan az, aminek az udvar népe nevezi: torzszülött, akinek puszta jelenléte is elég ahhoz, hogy zavarba ejtse az úgymond normális embert.

De a normalitás és abnormalitás fogalma egy pillanatra sem egyértelmű Bocsárdi László előadásában. Ha ugyanis Yvonne-t fogadjuk el torzszülöttként, egyúttal azt is el kell fogadnunk: az őszinteség az abnormalitás velejárója. Az udvaroncok között ugyanis egy sincs, aki ne hazudna, magának és másoknak egyaránt, ha nem egyéb, hát egy pár eltitkolt plasztikai műtét mindenki számláját terheli.

Ha viszont elismerjük, hogy Yvonne őrülete természetes emberi minőség, rögtön érthetővé válik, miért sóvárog utána ilyen vagy olyan formában Fülöp herceg, a király vagy a királyné. Mindannyian az emberit keresik magukban. A herceg jár a legközelebb ahhoz, hogy megtalálja – azokban a pillanatokban, amikor képes szeretni Yvonne-t, kegyetlen tréfából eljegyezett menyasszonyát.

Ám végül ő is ugyanúgy kudarcot vall, mint a többiek: egymással versengve találnak ki jobb és jobb módszereket arra, hogyan szabadulhatnának meg a torzszülöttől, akinek jelenléte nemkívánatos indulatokat katalizál bennük. A Tamási Áron Színház fekete komédiáján csak úgy lehet nevetni, ha a néző minden percben megkérdőjelezi saját nevetése létjogosultságát.

kapcsolódó írások

INTERFERENCIÁK 2010 INTERFERENCIÁK 2010 INTERFERENCIÁK 2010 INTERFERENCIÁK 2010 INTERFERENCIÁK 2010

» Korábbi cikkek