HAMLET

szerk.

KISVÁRDAI LAPOK

Murlin Murlo, Lakodalom, De mi lett a nővel?

[2005. Jun. 9.]

Frappáns megoldás, örömszínház, jó szórakozás - három kulcsszó a mai lapszámból. Kisvárdán sokat esik az eső, a szabadtéri előadások sorra maradnak el, de a szabadkai, a gyergyószentmiklósi és az újvidéki színház előadásai mosolyt varázsoltak a fesztiválozók arcára.

Csép Zoltán: Miss Underground ’89
[Nyikolaj Koljada: Murlin Murlo – Szabadkai Népszínház]

Idén tavasszal Ukrajnában jártam, és rövid ottlétem alatt gyakran kiáltottam föl: Hogy lehet így élni?! Turistaként szemlélődtem. Tizenöt év telt el a kommunizmus bukása óta, de mintha minden maradt volna a régiben. Akkor csak a kérdőjelek fogalmazódtak meg bennem, hogy miért és meddig? Számomra a válasz most, a Szabadkai Népszínház Murlin Murlóját látva született meg. A többi nézővel együtt belekerültem egy olyan világba, amit rég letűntnek vélünk, mégis ránk szabadultak furcsa érzések. De mitől válik ez a megidézett világ annyira elevenné?

Csupán hatvan néző léphet be az előadás terébe, és ez feltétlenül szükséges ahhoz, hogy létrejöjjön az az intim hangulat, amely a játékmódot és az előadás egészét meghatározza. Egy szuterénben találjuk magunkat, amely egyszerre konyha és nappali, a színpad jobb oldalán egy emeleti ablakból egy szomszédnak is rálátása van a lakásra. A helyiség három ablakában pedig az arra járók lába látszik.

Erős az ember bezártságérzete. Négy ember élete zajlik a szemünk előtt, akiknek mintha közük lenne egymáshoz, a történet során kiderül, hogy elbeszélnek egymás mellett. Mindenkinek saját világa van, emlékekből és álmokból élnek. Az alkoholista Misa (Mezei Zoltán) Olgával (Pesitz Mónika) csalja feleségét. Az előadás a kettejük szerelmi erőharcával kezdődik, már szinte megtörténne az aktus, amikor megérkezik ebbe a romlott világba az albérlő Aljosa (Kalló Béla), a romlatlan író. Ezt követően nagyon szépen bontja ki az előadás az Aljosa és a rezignált Olga közti kapcsolatot. Jól kitalált helyzetek és egymásra figyelő, erős színészi jelenlét tapasztalható a páros jelenetben. Ebbe a felfelé ívelő, alakuló kapcsolatba robban be Irina (Vicei Natália), aki alkoholmámoros állapotban menekül a közeledő világvége elől. Mindig nagyon izgalmas, ugyanakkor nagy rizikóval jár, ha részeget kell alakítani a színpadon. De Vicei Natália beszívott Irinája nem válik ripacskodóvá, az intim tér és a játék intenzitása biztosítja a hitelességet.

A két nő közti vergődés felemészti a józan Aljosa erejét. Nem képes megmaradni tisztánlátónak egy olyan világban, ahol a jóhiszemű, bár sorsába már beletébolyodott Olga repülő csészealjakat lát, törpék előadása iránt rajong, és azzal a tévébeli Isaurával azonosul, aki olyan kulturális, mint ő. Aljosa nem találja viccesnek azt sem, hogy Olgát Marilyn Monroe parafrázisaként Murlin Murlónak csúfolják. Pesitz Mónika Olgája valóban csak egy Murlin, egy fekete hajú, idegbajossá vált antiszépség, amit a színésznő élénk arcjátékával, gesztusaival tesz hihetővé. De Irina sem tud alternatívát nyújtani Aljosa számára. Irina menekülni akar, de képtelen szabadulni Sipilovszkból, és csak kínjában mondja, hogy: „Élni muszáj. Halálosan szeretek élni!” Aljosa beleolvad ebbe a világba, azonosul az itt élő emberek sorsával, és csak nagyon nehezen, Olga unszolására képes kilépni ebből a depresszív létből. Aljosa távoztával megszűnik minden remény a két lány életének megváltozására. Szép és megrázó a befejező kép, amikor az egyedül maradó Olga előtt az önazonosulás szimbóluma, a tükör is szétreped. Innen már nincs kiút.

Nyikolaj Koljada darabja önmagában frappánsan megírt történet, amit a rendező Hernyák Györgynek sikerül a megfelelő színházi nyelvet alkalmazva hatásosan színpadra állítania. A hiperrealista konvenció használata, a színészek részletező és pontos játéka élvezetes és megrázó a néző számára. Az előadás különös, talán szürreálisnak nevezhető síkja, az ablakból kukkoló szomszédaszony jelenléte, ami önmagában jól kidolgozott helyzetekből épül fel, de szervesen nem kapcsolható az előadás egészéhez.

Lakodalom

Jászay Tamás: Örömszínház
[ Lakodalom – Gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház]

Voltak már hivatalosak olyan előkelő vendégségbe, ahol a tájékozatlan résztvevők mind egymástól igyekeztek ellesni az asztali együttlét alapvető illemszabályait? Hiszen például nem mindegy, mikor melyik evőeszközhöz nyúlunk – ha bizonytalanok vagyunk, vessünk csak egy óvatos pillantást oldalra: a többiek vajon hogy csinálják? Klasszikus filmvígjátékok tucatjai épülhetnek hasonló, kifinomultnak éppen nem nevezhető poéntechnikára. A gyergyóiak Lakodalom című előadása – mely felvállaltan csupán nyomokban emlékeztet Csehov közismert egyfelvonásosára – többek között ezt az alapszituációt bontja ki és nagyítja fel, szembeötlően gazdag és magabiztos eszköztárával az abszurdig kitolva az értelmezés határait.

Korán kiderül, hogy az előadás a szöveg helyett más médiumokra bízza közlendői közlését. A színpadon elhangzó alig pártucatnyi mondatot (melyek jó része üdvözlés és köszöntés lévén szándékosan nem viszi előre az első benyomások ellenére aligha kacagtató cselekményt) Fatma Mohamed ravaszul kitervelt, bármely hangzatos textusnál kifejezőbb koreográfiájának tizedmásodperces pontossággal kidolgozott mozdulatsorai, nagy gonddal megkomponált csoportképei töltik meg valódi tartalommal. A rendező Florin Vidamski felelős a nézőket is minduntalan táncba csalogató zenék összeválogatásáért. A műfaji meghatározással adós marad a színlap: a nézőre bízza tehát a döntést – mozgás-, gesztus-, vagy talán táncszínház lenne, amit látunk? Mindegyikből egy adagnyi – saját meghatározásom a címben olvasható.

Lakodalom (Gyergyószentmiklós) Minden színpadi pillanat valódi öröm forrása ugyanis. Szigorúan geometrikus elrendezésük ellenére élmény nézni a fehér abrosszal leterített, fából ácsolt asztalokat és a háttérben lelógó öles, oszlopszerű deszkákat, melyek metronómként adnak ritmust a játéknak – hasonlóan az egyetlen felvonást jelenetekre óvatosan szétválasztó hangeffektushoz, a közelgő mozdony zajához, amit hallva mindenki a legközelebbi asztalhoz rohan, hogy kezével állítsa meg a földrengésszerű robajtól vándorútra induló tányérokat, poharakat… A díszes kompániát alkotó tizenkét vendég mindegyikének sikerül egyénített arcot adni, ezzel még pergőbbé téve az amúgy is igen intenzív játékmodort. A pipogya vőlegény, a jobb sorsra érdemes menyasszony és eladósorban maradt, csalódott nővére, a nászajándékokat szigorú tekintettel pásztázó örömanya, a vendégek pénzével meglépő biztosítási ügynök, a kétes értékű énekprodukcióját nagy lelkesedéssel bemutató dizőz, vagy a kizárólag vagyona miatt jegyzett görög cukrász, akinek senki sem tudja helyesen kimondani a nevét… Persze nem realisztikus jellemábrázolásról, hanem karikatúrákról van szó. Elrajzolt, de szeretettel és gyöngédséggel kifigurázott alakok töltik meg a színpadot. Ez lehet a szereplők egyenrangúságának titka is. No meg az, hogy szinte egészen a hatásos záróképig (a sötét színpadon csak a kezében pisztolyt szorongató menyasszony hófehér ruhás, kecses alakjára esik fény) csapatként kell létezniük, melynek tagjait a szigorú, de szemet gyönyörködtető koreográfia fűzi egybe szétválaszthatatlanul. A briliáns csapatmunka elismerése mellett Barabás Árpád akrobatikus matrózát és a generálisnak titulált, bár inkább hobbihorgászra emlékeztető Szabó Tibort külön is ki kell itt emelni, ahogy a két cselédlány, Vera (Tamás Boglár) és Vika (Bálint Éva) a vendégsereg megjelenését felvezető színpadi ténykedése is telitalálat.

Kudella Magdolna: Mi lett a fázós rosszkedvvel?
[Csehov–Kiss Csaba: De mi lett a nővel? – Újvidéki Színház]

Alkalmi Mary Poppinsokként állunk a zsinagóga előtt – Gazsó György szíves kérésére indul így a cikk –, esik az eső, fázunk, nem eresztenek be minket. Várunk az újvidékiek előadására. Idén az elsőre tőlük. Lesz majd még több is. Fázunk, ez nem jó. Beeresztetünk. Melegebb van, ez jó.

Átsuhan a fejemen, mit láthattunk tőlük tavaly ugyanitt: Via Italia, Chicago (versenyen kívül), Pojáca. Utóbbi igen nagy sikerrel. Ahogy korábbi lapszámokban is történt már erre utalás, azóta változott a felállás a színházban. Pestre szerződtek néhányan, helyettük és nem csak helyettük a végzős akadémisták egyre több szerepet kapnak a színházban. Várakozunk. Arra, hogy megtudjuk, mit hoztak idén – az elvárás nagy, legalább olyan jót akarunk, amilyet megszoktunk –, és mi tagadás, arra is várakozunk, hogy a munkák láttán kikémlelhessük egy kicsit, mi is a helyzet most az Újvidéki Színház háza táján.

Az idei fesztiválon elsőként (a program változása folytán) a De mi lett a nővel? című Csehov-adaptációt mutatják be. A darab apropó a játékra. A történet nem bonyolult: van három fickó. Beszélgetnek egy nőről, és szép lassan összeraknak a történettöredékekből egy érthető históriát. Minthogy a szereplők csak hárman vannak (Gyabkin – Balázs Áron, Aljosa – Kovács Nemes Andor, Jura – Huszta Dániel), a meséjükben azonban sokkal több a szerep, a színészek bravúrosan jeleníthetnek meg különböző karaktereket. Így Balázs Áron nem csupán Gyabkint, de egy-egy jelenet erejéig kalauzt, fájós fogú beteget játszik (elképesztő módon hitelesen), vagy éppen a nőt, Irinát alakítja. És milyen remekül. Egyszerre könnyed és nagyon koncentrált munkát végez. Ahogy Kovács Nemes Andor is, hol nagyvilági színészt, hol szerencsétlen sorsú, megtört fogorvost alakítva. Hozzájuk képest Huszta Dániel játékát kevésbé érzem csillogónak, bár így is színvonalas.

Könnyed, improvizációra építő, sok bohóckodásra apropót szolgáltató darabot választott Puskás Zoltán rendező a kollégái számára, de nagyon ügyelt arra, hogy játékuk mindig komoly maradjon. Figuráik komikusak, de maguk nem nevetnek, hanem komolyan dolgoznak. Ez az a komédiázás, amit nagyon szeretek. És hallhatóan még sokan a közönség soraiból. Komolyan átgondolt a jelmez, a kör alakban kialakított díszlet is, vagy mondjuk inkább: színpad, amely szintén a rendező tervei alapján készült. A három férfi ruhája hasonló, kissé elrajzolt, úriemberes szmoking és groteszkül magas, csálé cilinder. A nőt egy selyemsál „testesíti meg”. Maga a színpad cirkuszi porondra hasonlít, majdnem teljes kör alakjával és kis lépcsőjével. De ez sem teljesen cirkusz, mint ahogy a bohóc-színészek sem egészen bohócok. S mindent meghatároz az ezüst (elegáns szürke?) szín. Egyszerre szép és vicces a látvány.

A darab könnyedségéhez mérten az előadás hossza nem több, mint egy óra. Alighogy elkezdődött, már vége is.

A rosszkedv elmúlt, örülök a szép teljesítménynek, a szórakoztató előadásnak. Arra persze nem volt alkalmas ez a darab, hogy megállapítsuk: és akkor most hogy áll a színház. De nem is ez volt az elsődleges cél. Egy vígjáték esetén mi más lehetne a lényeg, mint a szórakozás. A nézőtérről kifelé meg is kérdezi tőlem Nánay tanár úr: Jól szórakozott? A válasz: igen.

kapcsolódó írások

KISVÁRDAI PROGRAM KISVÁRDAI LAPOK 2005/1 KISVÁRDAI LAPOK 2005/2 KISVÁRDAI LAPOK 2005/3 KISVÁRDAI LAPOK 2005/4 KISVÁRDAI LAPOK 2005/5 KISVÁRDAI LAPOK 2005/6

» Korábbi cikkek