HAMLET

-

KISVÁRDAI LAPOK

Az utolsó lapszám 2007-ből

[2007. Jun. 30.]

A fesztivál utolsó felvonása a főiskolásoké: Újvidék és Marosvásárhely a napilapban. Utolsó nap megszólal a zsűri is: interjú Máté Gáborral.

A rendezővé szemtelenedett színész
Nagypál Gábor új szerepben Kisvárdán
[Papp Tímea interjúja]

– Hogyan lett belőled rendező?
– Dehogy vagyok én rendező.

– Ez áll a színlapon.
– Ó, hát annyi mindent kiírtak már oda! Amikor tanársegéd voltam az Újvidéki Akadémián, rendeztem a tanítványaim vizsgáit, és Mezei Kingával is sokat dolgoztunk együtt. Néhányszor beszélgettünk Magyar Öcsivel és László Sanyival, hogy valamikor szívesen rendeznék. Egyszercsak megcsörrent a telefonom, ha szeretnék, akkor itt a lehetőség, a Tanyaszínházban. Próbáltam lebeszélni őket, hogy fiúk, ez azért nem egészen így megy… Ez volt tavaly a Kir Januli, avagy Az ördög tudja című darab, amelyet Méhes György- és Caragiale-művekből írt Gyarmati Kata. A Negyedik nővér tehát hivatalosan a második rendezésem.

– Te kerested az újabb lehetőséget, vagy a munka talált meg?
– Igaz, hogy el is szemtelenedtem, de az eset igen hasonlít az előzőre, idén áprilisban azonban Mezei Zoli és Hernyák Gyuri voltak a meghívók. Elmondták, hogy „helyzet” van: egy darab és egy osztály rendezőt keres. Nagyjából másfél hónappal a próbafolyamat kitűzött kezdete előtt, körülbelül 24 és fél óra alatt kellett döntenem. Elolvastam a Glowacki-darabot, és azonnal telefonáltam Katának, hogy ismeri-e.

– Miért, megijedtél?
– A dráma fabulája alapvetően tetszett, de komoly problémáim voltak a szöveggel. A szerző valószínűleg grafomán. A Negyedik nővér túlbeszélt, és bár jó mondatok tömkelege van benne, de az oldalnyi hosszú monológokat a színművészeti felvételire ajánlanám inkább.
Az első olvasást és beszélgetést követően Kata készített egy első változatot, majd új, Kata által glowackiul írt jelenetek kerültek bele, illetve egy kicsit változtattunk a jelenetek sorrendjén. Az első olvasópróbán elmondtam, hogy a kezükben tartott példány még nem az utolsó.

– Adott szereposztással dolgoztál, vagy te választhattad a színészeket?
– Természetesen a végzősökre épült a történet, de egyrészt nem akartam „elvizsgásítani” az előadást, másrészt szerették volna, hogy a produkcióval a Szabadkai Népszínház repertoárja bővüljön. Akit hívtam, az lelkesen és nyitottan állt a feladathoz. Bevallom, jólesett, mert éreztem, hogy bíznak bennem és a darabban.

– Számomra az előadásban az volt a legérdekesebb dramaturgiai és rendezői húzás, ahogyan a Vágó Krisztina és Pálfi Ervin játszotta két bérgyilkos végignézi, lereagálja az eseményeket. Kinek az ötlete volt ez?
– Sokáig gondot okozott nekünk ez a két figura. Az eredeti drámában az ötödik-hatodik jelenet táján lépnek színre. Hihetetlen jó karakterek, de olyanok, mint a vaku fénye: hirtelen felvillannak, aztán eltűnnek. Még a főpróbahéten is küzdöttünk azzal, hogyan oldjuk meg azt a problémát, mert Glowacki túlexponálta a darabot, és gyakorlatilag három expozíciót írt. Aztán Kata állt elő azzal, de ebben Csík Gyurinak, a díszlet és a jelmezek tervezőjének is része van, hogy a jelenlegi felütéssel indítsunk. Hiszen Misa és Ivan Pavlovics arról beszélgetnek, hogyan kellene az életet megfelelően élni. A másik ok pedig a darab témájából következik: nem lehet menet közben elveszíteni a két karaktert, mert ebből a világból nincs kijárat. Meg lehet próbálni távozni, de más lehetőség híján úgyis mindenki marad. Ezért inkább azt a megoldást választottuk, hogy plusz jelenetet írtunk nekik.

– Június 20-án volt a bemutató, a harmadik előadást láttuk. Nem rizikós ennyire friss előadást hozni a fesztiválra?
– Nem gondolom, hogy ez naptár kérdése. Ha egy előadás kész van, lehet játszani.

– Miután a nézők elmentek, ti még körülbelül félórát maradtatok az öltözőben. Mit mondtál a színészeknek?
– Nem én beszéltem, hanem Máté Gábor és Szűcs Kati látogattak meg bennünket. Nem akarok szerénytelen lenni, mert tudom, hogy vannak az előadásnak hibái, de Gábor dicsérte az ambíciót. És megjegyezte, hogy többeket új oldaláról ismert meg ahhoz képest, amit Kisvárdán eddig magukból mutattak. Én ennek azért örültem, mert ez volt az egyik szándékom.

– A rendezői pályád a jövő évadban folytatódik?
– Annyi biztos, hogy szabadúszóként fogok dolgozni. A Bárka Színházban továbbra is játszom Az arany árában, és Mezei Kingával egy Hrabal-szövegekből készült előadásban dolgozom majd. A Stúdió „K”-ban Czajlik József és Fodor Tamás rendezéseiben közreműködöm, és két filmet forgatok. Ezek mind szívemnek-lelkemnek jóleső, vágyott munkák. Két-három év óta először érzem magaménak a feladataimat.

Jászay Tamás: Nászúton Irakban
Janusz Glowacki: Negyedik nővér – Szabadkai Népszínház és Újvidéki Művészeti Akadémia

Itt minden korrodálódik és pusztul. A tárgyakon és az emberre emlékeztető véglényeken is érezni, hogy az enyészet vár rájuk. Csík György fémállványokból és rozsdásodó lépcsősorokból, koszlott szőnyegből és kisszámú szocreál bútordarabból szervezte meg az előadás színpadképét. A remekül működő tér révén válik lehetővé az eredetiben egymást követő jelenetek szimultán lebonyolítása (Gyarmati Kata pontos dramaturgi beavatkozásának eredménye). A néző az első percekben nem tudja összekapcsolni a részinformációkat. Így a Bábuska és a Tábornok vodkagőzös bölcselkedését, a három nővér civakodását egy, később a címszereplő lábán viszontlátott cipő miatt, vagy éppen a totálisan dilettáns bérgyilkosok üdítően röhögtető magánszámát. A köd lassan felszáll, a viszonyok tisztázódnak, a szétrohadó világ lepusztult agyú és arcú egyedei változatosan keverednek egymással különféle relációkba. Nemcsak sorsfonalaik véletlen egymásba gabalyodásáról van szó, valójában egytől egyig ugyanazt keresik más-más eszközökkel: anyagi boldogulásuk és személyes boldogságuk lehetőségét.

A Csehovot izgalmasan recikláló Janusz Glowackinál a valaha tán jobb napokat látott Tábornok lányai nem Moszkvába vágynak, hanem onnan el, Amerikába. A tanulság kiábrándító, mint az „eredetiben”: a negyedik „nővérnek”, az árva, kevésszavú, a körülötte zajló történéseket egyéni módon kompiláló Koljának sikerül is meg nem is. Bár illik rá Hamupipőke cipője, de eredetileg tán mégsem ennek a nagydarab fiúnak szánták; eljut ugyan Amerikába, de elveszti a címet, ahol várják, ezért Moszkváig meg sem áll; talán-karrier rajzolódik ki neki a „sóbizniszben”, de aztán túlságosan hirtelen mennek le róla a fények.

A lényeg tehát, hogy ott se lesz, ott se lehet jobb, miközben itthon sem rózsás a helyzet: az indázó cselekményvezetés újra meg újra nekirugaszkodik, de nem hagyja boldogulni a nővéreket. Tragédia és komédia határvonalán egyensúlyoztatja őket a szerző. Az állapotos Verát pozícióféltése, valójában gyávasága miatt hagyja ott a képviselő Jurij; azon se lepődünk meg, hogy az állatkertben tigriseket etető Kátya már nem vonzó célpont a friss Oscar-díjas John Freeman számára. Akiért talán a legjobban szorítunk, az az esküvőjére, az iraki nászútra és a boldog életre eltéríthetetlen magabiztossággal készülő Tánya. Glowacki kegyetlenül groteszk világának kórtünete, hogy szerelmesét, Kosztyát egy bérgyilkos tévedésből kilőtt pisztolygolyója sebzi halálra. És persze az is jellemző, hogy ki nevet a végén: a Bábuskából fia váratlan halála után egycsapásra sikeres és gazdag üzletasszony lesz.

Nagypál Gábor rendezésének erőssége a szélsőséges, végig jól érvényesülő humor, valamint az, hogy a bénító földhözragadtságból is képes lírát csiholni: borzongató reménytelenség üli meg a színpadot, amikor a három lány oroszrulettet játszik. A rendezői ötletek túlmutatnak magukon: a Bábuska összesározta rozoga kárpit az Oscar-gála vörös szőnyegeként tér vissza; a színész Ivan Pavlovics, aki fellépései után bérgyilkosságokkal egészíti ki gázsiját, a záróképben egy pillanatra véletlenül kezébe kaparintja az elérhetetlen Oscart. És lenyűgöző az ifjú és tapasztalt színészek összmunkája is. Erdély Andrea keménynek tűnő, de belülről zokogó Vera; Táborosi Margaréta szigorú arcélű, férfias határozottságú Kátya; Béres Márta vad és törékeny, szeretetre éhes Tánya. Ezernyi apró árnyalatból és kisebb-nagyobb poénból épül Pálfi Ervin bérgyilkos színésze. Bravúros Vicei Natália a bozontos szemöldökű, négy rövidke jelenetben négy megdöbbentően más, egyre torzabb arcát mutató Bábuskaként, de a folyton csíkos pizsamanadrágját és tábornoki kabátját igazgató masszív alkoholista apafigura is emlékezetes Csernik Árpád megformálásában. Jó tempóban levezényelt, egységes stílusban tartott, a következetes értelmezéssel joggal büszkélkedő előadás, amellyel egyetlen, kizárólag praktikus okokra visszavezethető gondom van: az, hogy akadémiai vizsgaelőadás lévén nem szerepelhetett a versenyprogramban.

#i#Bernarda Alba háza#/i# (Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem) Fotó: Molnár Cs. Attila

Zappe László: Pedagógiai kísérlet
Federico García Lorca: Bernarda Alba háza – Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem

Egy hónapon belül másodszor lehettem tanúja annak a merész kísérletnek, hogy főiskolások eljátsszák a Bernarda Alba házát. Abszurd feladatnak látszik, s amit láttam, az ezt igazolja is. Hogy a pedagógiai haszna mi egy ilyen kísérletnek, azt nem tudhatom, legföljebb kételyeim lehetnek. Mert igaz, hogy aki el tudja játszani ezeket a szerepeket, főképp persze a fontosabbakat, az valószínűleg mindet tud a színházról. De vajon el tudhatják-e játszani huszonéves fiatalok ezeket a figurákat? Mindössze két dolog hiányzik ugyanis hozzá. A külső illúziókeltés lehetősége és a megszenvedett életismeret. Eleve kizárt, hogy olyanfajta színházi élmény jöjjön létre, mint amikor a játszó azonosul a játszanivalóval. Csakis a tehetséget és a megtanult, begyakorolt készségeket láthatjuk. A néző folyton kénytelen beszámítani, eltekinteni, viszonyítani.

A kaposvári tanulók produkciójához képest, amelyet a POSZT-on láttam nemrég, a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem hallgatói annyiban előnyösebb helyzetben vannak, hogy komoly professzionális segédlettel dolgozhattak. Kincses Elemér rendezése, László Ildikó díszlete azonban kétarcú segítségnek bizonyult. A tér, ahol áttetszenek a ház lakóinak szobái, ahol a közismert szimbolikus színek, fekete, fehér, vörös uralkodnak, ahol a nagymamát különálló, mozgatható ketrecben tartják, sokkal többet tesz megengedhetővé, illetve sokat elvesz a valószerűség igényéből. Szimbolikusabb előadást sejtet, mint amitől elemi érzéki igazságot is várnák. Másfelől viszont ebben a térben eleve kizárt annak a fojtott zártságnak az érzékeltetése, ami nélkül a Bernarda háza nem Bernarda háza. A jelképes üzenetű tér hangulata egészen más, mint amiről a szöveg beszél.

A cellák, ahová belátunk, amelyek nem az intimitás, az elzárkózás terei tehát, az ellenőrzöttségnek, a rabságnak másfajta dimenzióit sejteti, mint amiben Bernarda lányai élnek. Ráadásul a nagymama ketrece ettől merőben idegen. S ha már itt tartunk, azt is említeni kell, hogy a nagymamát alakító bájos kislány, Jakab Orsolya, érezhetően nem ügyetlenségből, megoldatlanságból tüntetően fiatalos, hanem koncepció szerint az. Csak nem világosodik meg eléggé, hogy mi is volna az elgondolás, a mondandó, amit ez hordoz. Bernarda ellágyulása, valóságos szeretetrohama lányai, kiváltképp a legkisebb iránt az utolsó tragikus éjszaka előtti estén ugyancsak szándékoltnak tetszik. Ám ez nem gazdagítja, inkább összezavarja a tragédiát. Mint ahogy Martirio púpjának elhagyása is egyszerűsít, gyengít. Így Barabási Hajnalka Martiriója pusztán gyávább kiadása Adelának, holott az ő tragédiájának éppen az a különössége, hogy szerelmi szenvedélye nemcsak anyja zsarnokságával, de csúf, beteges testével is képtelen konfliktusban van.

#i#Bernarda Alba háza#/i# (Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem) Fotó: Molnár Cs. Attila

A tanulók osztályzását tanáraikra hagyom, úgy gondolom, a színészi szakismereteikről a lehetetlen feladat közben is szépen számot adtak. Színesen, változatosan jelenítenek meg érzéseket, szenvedélyeket, fájdalmakat. Varga Mária, Bernarda megszemélyesítője tud erélyes, összeszedetten parancsoló lenni, de öregedő, megkérgesedett szívű asszony nem, s egyáltalán, a gyöngéd ellágyulás sokkal jobban áll neki. Poncia szerepében a komikus arcéllel megáldott-megvert Márton Réka többnyire karikatúrát ad, s ebben kiváló. Angustias ingatag reményeit képes érzékeltetni Szilágyi Ágota, Adela szenvedélyét is erőteljesen jeleníti meg Porzsolt Erzsébet, csak éppen a hitelével marad adós. Magdalena és Amelia kisebb szerepei itt is kisebbek maradtak Pál Bíborka és Gáll Katalin előadásában.

A diákok tehát megfeleltek. Azt meg, hogy mit érdemelnek az oktatók, akik rájuk mérték a feladatot, döntsék el a kísérlet részvevői.

A kényelmes szék titka
Sepsiszentgyörgy hozta a megváltást Máté Gábornak
[Stuber Andrea interjúja]

– Nyilván nem én vagyok az első mentegető-magyarázkodó, akitől azt hallja, hogy nem volt szerencséje az idei zsűrinek.
– Igen, mindenki mondja, és meg is értem – van ilyen. Az egyik évad jobban sikerül, a másik kevésbé. Amikor a fesztivál előtt néhány nappal megkaptam a műsort, már az is keltett bennem egy csöppnyi rossz érzést. Végigbogarásztam, milyen darabokat látunk majd. És nehezen tudtam felfedezni annak ígéretét, hogy fontos, progresszív, elevenbe vágó produkciók várnak ránk. Az is meglepett némiképp, hogy az off-programok keretében nem afféle alternatív, kísérletező jellegű, különös előadások szerepelnek, hanem kommersz produkciók. Persze nincs kifogásom az ellen, hogy a kisvárdai közönséget könnyű műfajjal, bulvárkomédiával, zenés darabbal szórakoztatják. Csak hát ezek engem személy szerint nem vonzanak. Egyáltalán nem érdekel például a Ketten a neten vagy a Csókos asszony. Ahogy Pesten sem nézném meg, úgy itt sem voltam kapható rá.

– Tehát csak a versenyprodukciókra szorítkozott? Nem mondom, az is épp elég. Nem könnyű kilenc nap alatt tizenöt előadást végignézni.
– Tegnap még elmentem, versenyen kívül, az újvidékiek vizsgaelőadására, a Negyedik nővérre, és végtelenül jólesett a fesztivál zárásaként épp ezt a friss, eleven, boldogító produkciót látni. De már az előző napon eljött a megváltás, amikor a sepsiszentgyörgyi társulat lépett fel A nyugati világ bajnokával. Az az este jótékonyan megváltoztatta az addig kialakult képet. Egy másik fesztivált mutatott, nem azt, aminek részesei voltunk. Ez a nagyszerű előadás lett a mustra vége, ettől fogunk szépen emlékezni a kisvárdai napokra. Természetesen az addigi előadásokban is felfedeztem értékeket, jó színészeket, szép pillanatokat. De összességében az volt a benyomásom, mintha a színházak kicsit visszamentek volna az időben. Egyáltalán nem érzékeltem, hogy a mához kívánnak hozzászólni. Talán csak a komáromiak Macskabaj-előadásáról mondható, hogy semmiféle avíttságot nem mutatott. Ők nyilvánvalóan megpróbáltak más módon kommunikálni a közönséggel. Az a benyomásom, hogy a Macskabaj esetében rendkívül szerencsésen találkozott a darab, a rendező és a színház szándéka. Úgy hiszem, a társulatnak hasznára válhatott a Lukáts Andorral folytatott munka, amely remélhetőleg egy termékeny munkakapcsolat első szép eredménye. A többi színháznak is előnyös lenne, ha erősebb, markánsabb rendezőket fogadhatna Magyarországról.

– Sokat szenvedett?
– Hát biztosan kevésbé lennék elcsigázott, ha jobbnak találtam volna a programot. Amikor az utolsó versenynapon A nyugati világ bajnokát néztük, akkor egyszer csak elfelejtettem, hogy fáradt vagyok. Még a nézőtéri ülés kényelmetlensége is egy csapásra megszűnt! De azt hangsúlyoznám, hogy a többi előadást sem néztem hiába.

– Fedezett fel magának színészt? Rendezőként támadt kedve valakihez?
– Kitűnő színészeket láttam. Mindenekelőtt Karna Margit nyűgözött le, már a Tangóban is, s aztán utóbb a Molière-ben. Lelkesültségemben oda is mentem hozzá, bemutatkoztam, s ekkor kiderült, hogy mi valamikor a nyolcvanas években játszottunk egyszer együtt Gyulán, csak én ezt szégyenszemre elfelejtettem. Különleges élményt jelentett a sepsiszentgyörgyiek játéka. A nyugati világ bajnokának jószerével minden szereplőjét fel kell sorolnom – Péter Hildától Pálffy Tiboron, Bicskei Zsuzsannán és Szabó Tiboron át Nemes Leventéig –, ha a jelentős színészi alakításokat emlegetem. És mindenképpen szeretném szóba hozni Ördög Miklós Leventét, akit az Alvajáró románcban csodáltam meg. Boldog lennék egy ilyen színésszel a közelemben. Az Alvajáró románc előadását létrehozó Yorick Stúdiót egyébként is nagyon rokonszenvesnek találtam. Még azt is, amilyen szenvedélyességgel védték magukat a szakmai beszélgetésen.

– Öt napig vezette a szakmai beszélgetéseket, és remekül csinálta. Szakszerűen, szellemesen, kollegiálisan, empatikusan. Még ha a megbántódásokat nem is mindig lehetett elkerülni. Vállalna ilyet máskor is?
– Talán nem ennyire zsúfolt, nehéz és fárasztó évad után, mint amilyet most fejeztem be. De egyszer majd biztosan visszajövök, hogy reálisabb képet kapjak a határon túli színházakról.

Fotók: archív

kapcsolódó írások

KISVÁRDAI LAPOK 2007/2. KISVÁRDAI LAPOK KISVÁRDAI LAPOK KISVÁRDAI LAPOK KISVÁRDAI LAPOK KISVÁRDAI LAPOK KISVÁRDAI LAPOK KISVÁRDAI LAPOK

Megosztás |

» Korábbi cikkek