HAMLET

-

KISVÁRDAI LAPOK

A vége felé közeledik a fesztivál

[2007. Jun. 29.]

A mai lapszámban Péter Hilda portréja, a sepsiszentgyörgyi Nyugati világ bajnoka, interjú Blaskó Péterrel és Blaskó Borbálával, valamint Könczei Árpáddal.

Stuber Andrea: De mi lesz a nővel?
Péter Hilda -retrospektív

Péter Hilda törékeny, fiús alkatú, vörösesbarna lány, akiben az ember nem feltétlenül ismeri fel a színésznőt, amikor elmegy mellette az utcán, avagy – esetünkben – a művház folyosóján. (Abból, hogy Hilda a keresztneve, valahogy rögtön gondolom is, hogy színésznő – merőben Gobbi Hilda miatt.) Vannak ilyen színésznők, akik civilben hézagtalanul beillenek a nem csúnya és nem szép, nem feltűnő és nem különleges földi halandók közé, a színpadon viszont megnyílnak, kivirágoznak, alkalomadtán sugározni kezdenek, mint egy felfűtött atomerőmű.

Péter Hilda a színpadon nem téveszthető össze senkivel. Először a hangja jellegzetessége tűnik fel. Kicsit karcos, érdes hang ez, megszólalásában egyéni ízzel és valami sajátos érzékenységgel. A Péter Hilda által megformált nőalakok – legyen akár a lehajtott fejű, „bocsánat, hogy élek”-testtartású Emília az Othellóból vagy a gombolkozós ruhájú Sen Te a Jóembert keresünk!-ből – mindig tisztaszívűek és baljósan védtelenek. Tágra nyílt szemmel nézik, hogy az emberek mire képesek. A néző hajlamos úgy érezni, hogy Péter Hilda figurái talán nincsenek is óvó jellegű emberbőrbe kötve. Mintha a puszta idegvégződéseik közvetlenül érintkeznének a valósággal, a kiábrándító tapasztalatokkal, a fájdalmakkal.

A nyugati világ bajnoka nyers, éles Pegeen Mike-ja igazán nem gyenge virágszál. De Péter Hilda vagány kocsmároslánya így is kelt némi jóféle aggodalmat a nyápicabb lelkű nézőben. Vajon mi lesz evvel a nővel, aki ilyen könnyedén voksol át a jámbor, együgyű Shawnról a veszedelmes gyilkos hírében álló (pontosabban a gyilkos hírébe önként beleálló) Christy Mahonra?

Pálffy Tibor és Péter Hilda (#i#A nyugati világ bajnoka#/i# - Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház)

Ha szemérmesen elfordítjuk tekintetünket a Péter Hilda által játszott hősnők mély és gazdag belső világától, akkor kijjebb, a felszínen is igen impozáns vonásokat vehetünk szemügyre. Például a tökéletes fizikai kondíciót, a ruganyosságot, a mozgáskultúra rendkívül magas fokát. Azt a pontosságot és egzaktságot például, amivel a Hosszú péntekben Feleségként teszi a dolgát. Vagy azt a teljes odaadást, ahogy jószerével statisztaszerepben, a karban működött a Boldog nyárfalevél című Tamási Áron-bemutatóban. Hogy arról már ne is beszéljük, milyen elképesztő technikai bravúrral csinálta meg a Godot-ra várva előadásában Lucky magánszámát. De azért csak beszéljünk róla, persze! Hiszen nem pusztán a (beszéd)technika tette felejthetetlenné azt a többszörösen díjazott alakítást, hanem a színészi jelenlét ereje és intenzitása. Annak szuggesztivitása, ahogy Péter Hilda Luckyként egy áldozat kétségbeesett erőfeszítésével állt madárszerű pózban, hosszú, fehér hajjal, magába révedt tekintettel.

Mióta láttam Péter Hildát a sepsiszentgyörgyi Csárdáskirálynőben az alighanem neki kreált néma konferanszié szerepében, azóta meg vagyok győződve arról, hogy legalábbis summa cum laude végzett a Balettintézetben. De tévedek, mert a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen diplomázott 2001-ben.

Itt Kisvárdán most „határesetben” látjuk őt. Még a Tamási Áron Színház Synge-előadásában lép fel, de már egy éve a Kolozsvári Állami Magyar Színház tagja. Nagyszerű sepsiszentgyörgyi évadok állnak mögötte. Nagyszerű kolozsvári évadok állnak előtte.

#i#A nyugati világ bajnoka#/i# (Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház)

Jászay Tamás: Briliáns bohóctréfa
John Millington Synge: A nyugati világ bajnoka – Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház

Talán csak az a hatalmas ír zászló utal arra, hogy milyen vidéken járunk, amelyet a kissé kopottas, pecsétes menyasszonyi ruhát viselő Pegeen (Péter Hilda) a második rész végén keresztülhúz a színen. Persze nem egyszerűen áthúzza: a zászló a pult, a csap és a pincelejáró kiálló rúdja által „véletlenül” megrajzolt háromszög csúcsaiba kapaszkodva, lassú megfontoltsággal halad a földön, időben elnyújtva, képzettársítási lehetőségeiben kitágítva az egyszeri tevékenységet (finoman felelve egyébként az előző percekre, a trikolór álomszerű, légies és győzedelmes bekerülésére a zord térbe). A groteszkbe hajló jelenetet végtelen finomsággal lengi be a túlzás, az irónia, sőt mivel az identitásukra büszke írek közt járunk, a blaszfémia is. Ezek az összetevők egyébként Bocsárdi László precíz lebonyolítású Synge-rendezésében mindvégig hasonló összetettséggel, egymással dialogizálva érvényesülnek.

Már a tér is sokatmondó: a fémből-fából való, a színpadot minden irányban lezáró díszlet rozsdás falai komoran tornyosulnak a játszók fölé, olykor mintha rájuk is akarnának dőlni. A talaj viszonylag élesen lejt a nézők felé – aki csak bezuhan a térbe, azonnal kapaszkodókat keres, melyek révén egy kis nyugalmat lelhet. Az egzisztenciák talajvesztésében jelentékeny szerepe lehet még az előadásnak keretet adó pálinkafőző masina áldásos tevékenységének is. Ez utóbbi vizuális és akusztikai élményt egyaránt nyújt – ahogy a tér minden eleme is. Valódi hangzódíszlet ez: a falnak puffanó testek, a fapadlón előadott ír tánc(paródia), a becses műszer, a pálinkafőző kereke kiváltotta éles zaj, a vödörre zuhanó ásó, a földre ledobott tejesedény által kiadott hanghatások olykor lényegesebbek az elhangzó szavaknál és a szintén nagy körültekintéssel megválogatott zenénél. Könczei Árpád zongorabetétei akár egy némafilm kísérőzenéjét is adhatnák, rímelve a burleszk felé kacsingató gegekre, poénokra.
A kibicsaklott térben biztos pontot keres a nyugati világ bajnoka, azaz Christy Mahon (Pálffy Tibor), aki elbeszélése szerint megölte zsarnoki apját egy ásócsapással, s azóta menekül. „Ékesszavú, szép beszédű legény vagy te”, hangzik el, s tényleg: élvezi, ha beszélhet, profi szónokként könnyedén az ujja köré csavarja a kocsmában férfitársasághoz szokott, de jobb sorsra érdemes Pegeent és a rejtélyes, a férje megölése óta eltelt időben talán mágikus képességekre is szert tett özvegy Quinnét (Bicskei Zsuzsanna). Az aprócska, zárt közösségben a férfiak ugyan először az idegeneknek kijáró zsigeri bizalmatlansággal szemlélik Christyt (koreografált az ellenérdekelt testek, a „mi” és az „ő” látványos szétválasztása a térben), de aztán turistalátványosság lesz az apagyilkos, s pillanatok alatt ünnepelt hőst csinálnak belőle.
Bocsárdi rendezése a szöveg rétegét egyszerre aktivizálja. Kell ahhoz némi idő, hogy eligazodjunk az őrültnek tűnő, egymásnak ellentmondó elemekből épülő rendszerben. Utóbb látjuk csak át, hogy puzzle-szerűen kapaszkodnak egymásba ezek a részletek. Az összeálló kép egy briliáns bohóctréfát ad ki. A „meggyilkolt” Mahon és fia vérbeli clown-figurák, akik feltehetően faluról falura járnak, újra meg újra megmérve a helyi közönséget, elbizonytalanítva a magabiztosakat, megkérdőjelezve a biztos kijelentéseket.

#i#A nyugati világ bajnoka#/i#

Pálffy Tibor takkra váltogatja jellemvonásait és hanghordozását. Szükség esetén mézes-mázos, behízelgő csábító, máskor gyáva fráter, aztán patetikus, diadalittas bajnok. Nemes Levente Öreg Mahonja a kettéhasított fejével tragikomikus alak, akit képtelenség komolyan venni – végül aztán mégis ő távozik győztesként. Mátray László jól megtermett Shawnja a nyeregből kiütött jegyes, aki minden előzetes feltételezés ellenére inkább bújik a papi öltözet, mint a lányok szoknyája mögé. Péter Hilda a kocsmáros érdes jellemű és hangú, elférfiasodott lánya, aki fokozatosan ébred rá saját nőiségére, hogy a csalók távoztával mindent ott folytasson, ahol abbahagyta. Hogy a falu büszke hímei megértettek-e valamit a két himpellér tanításából, azt már nem tudjuk meg.

Elszalasztott lehetőségek
[Szemere Katalin interjúja]

Mikor elvállalta a zsűrizést Blaskó Péter, a budapesti Nemzeti Színház színész, még nem tudta, hogy lányát, Borbálát is meghívják Kisvárdára. A Közép-Európa Táncszínház tagja, aki koreográfus és több iskola tanára is, egyhetes mozgáskurzust tart az egyetemistáknak.

– El tudja képzelni, hogy olyan koreográfiát készítsen, amelyben édesapja is szerepel?
Blaskó Borbála: – Még nem gondoltam erre, de tartanék is ettől. Mégiscsak az édesapámról van szó.
Blaskó Péter: – Bozsik Yvette is foglalkozik színészekkel, de egy ilyen munka azért minimális tánckészséget feltételez.

– És milyen tánckészsége van az édesapjának?
B.B.: – Gyúrni kéne még rajta.
B. P.: – Krámer Gyuri rendezett egy koreografikus előadást, a Legenda a lórólt, amelyben egy idős lovat játszottam. Az volt benne a felszabadító, hogy engem nem koreografált, talán ettől lett egy életképes, jó ló-figura.

– A prózai színészeket lehet improvizáltatni?
B. B.: – Mindenkiben benne van az ösztönös mozgás. Improvizáltatni egy embert nem könnyű, a koreográfusnak jól kell irányítania a művészt.

– Mit tapasztal a kurzuson, milyen a fiatal színészek képzettsége?
B. B.: – Akik járnak az órákra, azok között van néhány remek képességű diák. Persze jobb lenne, ha kicsit szorgalmasabbak lennének. A táncművész alázatos, mert ez a kenyere, a színész meg habzsolja az életet. Szerintem valahogy variálni kellene „az egyszer élünket” a „munkával”.

– Ezzel azt mondja: sokat buliznak a színészek, és nincs energiájuk másnap mozgás workshopra menni?
B. B.: – Élni kell, de abba beletartozik a munka is. A workshopokat azért szervezték, mert a színházak kérték. Szerdán egy ember volt az órámon, ezt kicsit furcsállom, hiszen mi tálcán kínáljuk a lehetőséget. De ezt nemcsak itt tapasztalom. A színművészek általában belemennek valamibe, elkezdik élvezni, és a felfokozott lelkesedés hirtelen teljesen elveszik.

– Mit lehet megtanítani egy hét alatt?
B. B.: Azt akartam, hogy egy metódusba lássanak bele, amely segít megosztani a színpadi figyelmet, például ha mozogniuk kell, beszélniük, és közben ritmust dobolni. Emellett nyújtunk, kondícióban tartjuk magunkat.

– Péter, van ideje határon túli előadásokat nézni, akár budapesti vendégjátékon, akár a helyszínre utazva?
B. P.:– Kevés, ezért örülök, hogy felkértek erre a zsűrizésre, mert itt kötelező végignéznem az összes előadást. Sok izgalmas dolgot láttam színészi alakításban, rendezésben, darabválasztásban.

– A sepsiszentgyörgyi Lear király nem szerepel a fesztiválon. Feltételezem, hogy látta, hiszen Bocsárdi László duplarendezésében ön volt a budapesti Lear.
B. P.:– Természetesen. Nem volt időm elutazni Erdélybe, a budapesti vendégszereplést láttam. Akkor már jó párszor lejátszottam a Learünket.

– És milyen néző volt?
B. P.:– Nem tudtam igazán nézővé válni. Mondtam a szöveget magamban, meg ilyen gondolataim voltak: ez most nem olyan, mint a miénk, miért?!

– Bocsárdi egy korábbi interjúban azt mondta: a magyar színészek a próbák alatt túl sokat beszélnek.
B. P.: – A jót és rosszat együtt mondom: professzionálisabb színházi struktúra van a Nemzetiben vagy általában Budapesten. Szakmailag másfajta értékei vannak a pesti színészlétnek és a szentgyörgyi közösségi munkának. Az erdélyi színház irányíthatóbb, mint a miénk. Itt több függ tőlem, hogy betársulok-e a rendező ajánlatába. Ott az az egyetlen lehetőség. Azt hiszem, Bocsárdinak nem az a baja, hogy a budapesti színész túl sokat beszél, hanem, hogy kérdez. Mikor meg akarom tudni, hogy miért csináljam ezt, a válasz úgy hangzik: „csak csináld!”

– Ön kérdezős színész?
B. P.: – A Learnél iszonyatosan nehéz helyzetben voltam. Együtt kezdte el próbálni a két társulat a Shakespeare-darabot. Aztán a sepsiszentgyörgyiek hazamentek, és ott fejezte be Laci a próbát. Két hónap után újrakezdtük a munkát Pesten. Rájöttem, hogy hiába akarom megvalósítani az addig feltankolt gondolatmenéseimet, nem megy. Ő ugyanis megteremtette a koordinátarendszert Sepsiszentgyörgyön, és – szeretettel, türelemmel, empátiával – ennek megfelelően instruált. Hozzátörtem ehhez az elképzeléshez, de most már tíz-tizenöt előadás után úgy érzem, sikerült személyesebbé tennem Leart.

Zenével elmondott szöveg
Könczei Árpád a színházi komponálásról
[Proics Lilla interjúja]

– Színházi zeneszerzést, úgy tudom, nem tanítanak. Hogyan lehet megtanulni?
– Ha zeneszerző az ember és dolgozik, akkor beletanul. Szerencsém van, mert koreográfus is vagyok, és a színpadi térérzékelés, a komponálás mindkét munkában jelen van. Bocsárdi László ismerte a koreográfiáimat, aztán zeneszerzőként dolgoztam vele először. Addigra már több komolyzenei szerzemény volt a hátam mögött – vonósnégyes, kamarazene és zenekari mű. Adta magát, hogy együtt dolgozzunk. Azóta több, mint negyven színdarabhoz komponáltam muzsikát, koreográfusként harminc munkában vettem részt. Nagyvárad és Udvarhely kivételével az összes erdélyi magyar színházban megfordultam, sőt Tompa Gáborral a nagyszebeni román színházban is. Bocsárdinak köszönhetően jártam Bukarestben, Craiován, most pedig a Ploiesti Román Színház Don Juan-bemutatója előtt állunk. Dolgoztam Árkosi Árpáddal, Kövesdi Istvánnal, Parászka Miklóssal, Török Violával – aki Bocsárdi tanítványa, vagy Uray Péterrel (a Malom című darabban).

– Miben hasonlítanak egymásra az említett rendezők?
– Az előadásaikkal gondolkodnak, és minden gondolkodásnak sajátos karakterisztikája van. Ami engem illet, ennek kell megmutatkoznia a zenében is.

– A színházi zenéi is komolyzenék?
– Komolyan veszem a színházi zenét, mindig akusztikus hangszereket használok, de muszáj beletenni szintetizátort is. Ez olyan, mint a smink: a lényeg, ami alatta van, de mégis hozzátesz a tökéletességhez.

– Egy előadás létrehozása során sok minden előkerül. Ha valamiért ismert zene kell, előfordulhat, hogy idéz?
– Csak ha oka és célja van. Például a Titus Andronicushoz Bocsárdi László barokk zenét kért tőlem. Nyilván nem kezdek több éves munkába, mert a barokk zene alapos ismerete nem is éveket, inkább egy életet kíván – tehát akkor beemeltünk Bach-témákat. De előfordul, hogy valahova stílusgyakorlat-szerűen írok „érzet zenéket”. Ezek azonban nem neo-akármi korszakzene-utánzatok, hanem saját műveim.

– A zenei dramaturgia hogyan viszonyul a szöveghez?
– Rendezője válogatja. Van, aki azt mondja, rövid illusztrációkat, hangulatokat szeretne. Mások teljesen rám bízzák. A harmadik típus valamilyen elv szerint kívánja a zenét az előadáshoz illeszteni: mondjuk ellenpontoz vagy kísér. Olyan munka ez, mint az úri szabóé: különbözőek a feladatok és az emberek is, de szabni-varrni tudni kell, magyarán a zeneszerzést meg kell tanulni, műveket kell írni – akár színpadiakat is. Árkosi Árpád például azt találta ki az Énekes madár rendezésekor, hogy a zene segíti a csoda megszületését. Vagy Török Viola, aki végzett zenész, egészen pontosan el tudja mondani, mit szeretne. Bocsárdinál pedig egyben jelent valamit a zene, a mozgás és a tér. Az előadásaiban egyre több zenét használ: eleinte húsz perc kísérőzene volt, ma már egy órányi, mert sok jelenet alatt végig szól. A színész erre jelenik meg a térben, és adott esetben túl is beszéli azt. De érdekes példa a Rómeó és Júlia báljelenete, ahol Bocsárdi az élő zenével mondatta el a szöveget, a megismerkedésüket, és mire kettesben maradnak, már „csak” megcsókolják egymást. Mindez egy prózai előadás.

– Érdekesek ezek a zenék színház nélkül is?
– Önmagukban is megállnak. Hogy jók vagy rosszak, azt eldönti a közönség, a kritika. Nyilván egy koncerten nem játsszuk el az ellenpontozó, kísérő, mondjuk naturalista jellegű zenéket, amelyek a színpadon érvényesek. A koncerten előadott muzsika viszont instrumentálisabban szólal meg, mint egy színházi zenekar.

Fotók: archív

kapcsolódó írások

KISVÁRDAI LAPOK 2007/2. KISVÁRDAI LAPOK KISVÁRDAI LAPOK KISVÁRDAI LAPOK KISVÁRDAI LAPOK KISVÁRDAI LAPOK KISVÁRDAI LAPOK KISVÁRDAI LAPOK

» Korábbi cikkek