HAMLET

Hausmann Cecília

UTE-FESZT 10

Kompakt, instant Don Quijote

[2008. Dec. 14.]

Az Európai Színházi Unió 17. Fesztiválja

“Kóbor lovag” tévedt a Kolozsvári Állami Magyar Színház új stúdiótermébe Jacques Bourgaux színész-rendező személyében.

Jacques Bourgaux neve és arca ismerősnek tűnhet nekünk Purcărete Pantagruel sógornője című darabjából. A párizsi Azar társulat színésze kóborol, akárcsak Don Quijote: darabjával (és egy-két „fegyverhordozójával”) a világot járja, egyedülálló élményt nyújtva a közönségnek – egy tömör, részletekig kidolgozott „one-man-showt”.

Különös: egyetlen ember áll a színpadon, díszlet nincs, csak egy szék, egy törölköző és egy kulacs. Ilyen eszköztelenül nekivágni Cervantes művének valóságos “donkihótizmus”, gondolhatja szkeptikusan a néző. Bourgaux belép a terembe, szerepet még nem vesz fel, a közönséghez beszél, gyanakvóan kérdezget: „Olvasták a Don Quijoté-t? Mit is kérdezek... Bár a nyolcadik fejezetet?” Értetlenség és kacagás a nézőtéren. És akkor láss csodát: egy szempillantás alatt azt érezzük, hogy felgördül a nemlétező függöny, reneszánszkori vásárban találjuk magunkat kofák és omló narancshegyek között, majd a telihold áttetsző fényében pislogó bebörtönzött Cervantessel éljük meg a regény alkotásának első pillanatait. Filmszerű mozzanatok: cseppen a plafonról a víz, csipp-csepp, majd visszafele cseppen, lentről felfelé, a kövekező pillanatban pedig már a kezében lándzsát tartó, szerencsétlenül is méltóságteljesen ügető Don Quijotét láthatjuk Sancho Panzával az oldalán.

Don Quijote: Jacques Bourgaux

Bourgaux adaptációja egészen sajátos: Cervantes szövegéből jeleket, jeleneteket ragad ki, azokat a mozzanatokat, melyeket ha nem is jegyzünk meg, ahányszor szembekerülünk velük, teljesen természetesen a regényhez asszociálunk, mindezeket pedig egyes-egyedül állítja színpadra. A színész-rendező azzá válik, amivé csak akar: búsképű lovaggá, együgyű, de hűséges fegyverhordozóvá, vásári árussá, kívánatos Dulcineává, szélmalommá. Színre viszi a hős „paripát”, Rocinantét, majd kecskét, vízcseppet, békát, aztán magát a regényírót is, tehát jóformán minden szerepet, ami a darab kontextusán belül megjeleníthető.

Csupán mimikáját, hangját, mozgását használja, cikázik valósággá-tevés és elidegenítés közt. Egy-egy pillanatban kilép szerepéből, önmagát alakítja, de ezek a kilépések indokoltak. Ugrál a szerepek között, hát miért ne ugrálhatna szerepfelvétel és szerep között, miért ne ihatna a kulacsból egyik pillanatban maga Bourgaux, a másikban pedig Sancho Panza?

A váltások érthetőek, világosak, legalábbis az első félórában. Az előadás sajátossága, hogy annak ellenére, hogy alig tart többet hatvan percnél, megfeszített figyelmet, jelenlétet igényel. A színésztől látott összpontosított figyelem és megfeszített erő óhatatlanul elvárt a nézőtől is. Minden egyes pillanatban történik valami a színpadon, szinte levegőt venni sincs időnk, érezzük, hogy meg akarunk érteni mindent, ami ott történik. A képzelőerőnket kell használnunk, együtt kell rezzennünk-moccannunk a “szereplőkkel”, meg kell fejtenünk a jeleket. Nevetünk, felháborodunk, eláll a lélegzetünk, együtt érzünk, játszunk. Aztán elkezdünk fáradni és ki-kiesni a játékból. A bravúros technika és a tömörség miatt a néző ereje gyengül, ennek ellenére a hatás, a csoda és a csodálat egyre erőteljesebb.

A hangsúly, nem kétséges, nem az alapmű mélyfúrásszerű értelmezésére vagy az aktualizálásra, hanem, mint említettük, a hatásra tevődik, a rácsodálkozásra, hogy ilyet is lehet és hogy színésznek lenni nem szélmalomharc, inkább lehetőség. Szakavatott világosító, fantázia, munka, erő, kulacs, szék, törölköző, a Bourgaux által mutatott úton ennyi a szükséges felszerelés, belegyömöszölhető bármelyik tehetséges színész hátizsákjába. Súlyos, tartalmas, de a flamenco ritmusára ügetve akár Rocinante is elhozhatja a hátán.

(A cikket szerkesztette: Zsigmond Andrea)

kapcsolódó írások

UTE-FESZT 1 UTE-FESZT 2 UTE-FESZT 3 UTE-FESZT 4 UTE-FESZT 5 UTE-FESZT 6 UTE-FESZT 7 UTE-FESZT 8 UTE-FESZT 9

» Korábbi cikkek