HAMLET

Zsigmond Andrea

Amikor rés támad egy felületen

Világszínház 2004/1-2. szám, 2004-00-00

Első látásra úgy tűnik, Bocsárdi László Antigonéja nagyjából ugyanazokat a kérdéseket feszegeti, amelyeket a rendező egyik korábbi, szintén a sepsiszentgyörgyi társulattal létrehozott produkciója, az Alkésztisz. Mindkettő egy szeretett családtag helyett vagy üdvéért önként vállalt halál problematikáját járja körül. De e kérdéseket egészen más szempont alapján veti fel a rendező az Antigonéban, mint az Alkésztiszben. És talán ezekben az előadásokban nem a két nő áldozatvállalásán van a fő hangsúly; a férfi főszereplők lelki vívódása legalább annyira fontos bennük. Alkésztisz férjének, Admétosznak és Antigoné nagybátyjának, Kreónnak a sorsát az teszi különösen tragikussá, hogy olyan szörnyűségek terhét kell elviselniük, amelyet saját önző magatartásuk okozott.

E két férfi jelleme, illetve tettei nagyobb érintkezési felületet kínálnak a mai nézőnek, mint a drámák magasabb rendű erkölcsiséget megtestesítő hősnőinek számunkra ma szinte felfoghatatlan mértékű áldozatvállalása. De Bocsárdi előadásaiban mindegyik szereplő, így Antigoné is erőteljesen mai, hiteles, közvetlen próbál lenni. A királylány például azáltal kerül közel már az előadás első pillanataiban a nézőhöz, hogy a stúdiószínpad szélén levő, arasznyi magasságban elhelyezett korláton egyensúlyoz, azután fél lábon ugrál a zöld, padlócsempét utánzó linóleum négyzetein, és az előadás alatt többször csimpaszkodik, lóg, guggol, hintázik, táncol vagy tornázza fel magát valahová. Ez az Antigoné nem az istenek törvényeinek vakon engedelmeskedő, harcias, magabiztos nő. Úgy tűnik, míg Alkésztisz tudatosan vállalta végzetét, Antigoné féligmeddig öntudatlanul sodorja magát halálos veszélybe. Bár tudja, hogy aki Polüneikészt elföldeli, Kreón parancsa szerint halált érdemel, Antigoné úgy véli – Szorcsik Kriszta játékából legalábbis ez olvasható ki –, a király nem lenne képes őrá, saját unokahúgára kezet emelni.

Antigoné vesztét egy szokás követése, kamaszos szófogadatlanság, hiányos emberismeret okozza. A királylány gyerekes csínynek tartja engedetlenségét, tette viszont súlyos következménnyel jár, mert tanúk jelenlétében történik, öntudatlan gőgjével a nyilvánosság előtt alázza meg Kreónt. Kreón még így is megpróbálja menteni. Egy kerekes fémasztal alatt (amelyen történetesen ott fekszik Polüneikész) mentségeket próbál a szájába adni. Hogy tegyen úgy, mintha nem tudott volna a tiltásról, vagy vonja vissza a tettét. Antigoné nem érti a helyzetet, Kreón ezek után kénytelen kiszabni rá a halálos ítéletet.

Kreónnak nehéz dolga van az előadásban. Bíró Józsefnek Kreónként az összes többi szereplővel ellentétes álláspontot kell képviselnie, az ő ésszerű érveikre kell mindegyre logikus ellenérvet találva nemet mondania. (Csak az Őr és a Hírmondó az, aki nem próbálja lebeszélni a királyt őrült tervéről.) Az első jelenetben egy barna apácaruhás nő jön ki a „palotából” – a fekete, ezüstvirágokkal díszített (gyász)függöny mögül –, hogy Antigoné tettét némán helyeselje; sajnálatos, hogy csak az előadás végén derül ki, hogy ő Eurüdiké, Kreón asszonya, mert megnyilvánulásának így nincs elég súlya. Antigoné pártját fogja a thébaiak véleményét képviselő négytagú kar, még ha későn lázadnak is nyíltan a király ellen; Iszméné, Antigoné húga és Haimón, a halálra szánt lány vőlegénye (Kreón fia) szintén embertelennek tartja a királylányra rótt büntetést. A halott Polüneikész, akit gyakran gurítanak be a színre, mosolyogva próbál az ég, az istenek felé emelkedni, de Kreón kegyetlen parancsa, hogy nem szabad őt elföldelni, megakadályozza a lelkét abban, hogy nyugalmat lelve eltávozhassék a földről.

A rendező is Antigoné igazát védi azáltal, hogy finoman céloz Kreón kétséges elmebeli állapotára. Egy olyan jelenettel például, amikor a király tolószékben kocsikázik keresztülkasul a színen, vagy amikor Kreónnal a felesége (akit többen ápolónőnek vélnek) tejet itat. Az is „gyanús”, hogy a király az élvezettől szinte fuldokolva beszél a vadak szabad prédájául hagyott, meggyalázott holttestről. Kreón szalmakalapja Leart juttatja eszünkbe; az, hogy egy könyvvel a kezében jelenik meg királlyá választása után, Hamletet. E két Shakespeare-hős egyikének sem áll minden vitán felül a józan ítélőképessége. És mindkét párhuzam megáll a lábán: Kreónt is cserbenhagyják, „elárulják” a fogadott lányai (Antigonét és Iszménét még kislánykorukban Kreónra bízta az apjuk, Oidipusz); Hamlethez az teszi hasonlatossá, hogy ő is vonakodva vállalja a királysággal járó felelősséget.

Kreónt az első jelenetben az hozza közel a nézőhöz, ahogy „székfoglaló” beszédét a kar előtt bizonytalanul, pozitív visszajelzésekre várva, emberként és nem királyként tartja meg. Ekkor tárja nyilvánosság elé „programját": egyetlen szempont, az államhoz való hűség mértéke szerint fogja megítélni alattvalóit. Jó királyként ezt halálosan komolyan is gondolja. Ez az érve arra, hogy miért kell Polüneikésznek temetetlenül hevernie, és e beszéde kötelezi majd arra is, hogy Antigonét elveszejtse. Kreón első monológjának az is nagy érdeme, hogy bár színre lépése előtt két jelenet is lejátszódik, csupán az ő elmondásából derül ki világosan az alaphelyzet. Antigoné és Iszméné szaggatott beszélgetése, a kar bemutatkozása inkább az előadás színházi nyelvét, semmint a történetet vezeti fel.

Kreón első színre lépésének érzékenységét talán csak utolsó jelenetének fájdalmas szépsége múlja fölül: a királyt halott szerettei, rokonai mosolyogva veszik a vállukra, ő arcát és karjait – ugyanúgy, ahogy néhány jelenettel korábban Polüneikész – az ég felé emeli. Szinte beleroppan a tudatba, hogy feleségét és fiát önhibájából veszítette el. Az is fontos, hogy a dráma szövegével ellentétben Eurüdiké nem szór átkokat a fia haláláért Kreónra. Így, hogy derűs feleségével kell szembenéznie, sokkal nagyobb súly nehezedik Kreónra.

Az előadásban talán több következetlenség van, mint amennyi általában Bocsárdi előadásaiban lenni szokott, de legalább ennyi izgalmas újdonságot is tartalmaz. A következetlenségek egyik magyarázata az lehet, hogy érthető módon nem sikerülhetett a darab minden egyes mondatát mai szemléletűvé varázsolni. A másik ok, hogy a szituációk külön-külön közvetlenek, hitelesek, ám egy-egy emberi jellem oly sok vonása és minősége mutatkozik meg akár egy karakteren belül is az előadásban, hogy ezt a gazdagságot képtelenség kisebb törések nélkül figurákká összerakni.

Talán Szabó Tibor játéka a legösszeszedettebb: a rátarti, de hamar meglapuló, erkölcsi kérdésekkel egyáltalán nem foglalkozó Őr figurája minden pillanatban hiteles, komikus, ugyanakkor (a jelleme miatt) taszító. Iszméné (Kicsid Gizella) szinte minden bejövetelnél más-más arcot hord, más-más magatartásformát képvisel. Mindegyik vonás belefér az Iszméné-figurába, de a köztük levő kapcsolatok, arányok nem tisztázottak. Nem világos például, miért dacos már az első bejövetelkor, még mielőtt Antigoné javaslatát hallaná és azzal ellenkezni kezdene. Bár volna erre egy lehetséges magyarázat, és ez a színészek különös játékmódjában rejlik: érdesen, szárazan, már-már távolságtartóan játszanak. Nem vagyunk tanúi annak, hogy mikor, hogyan születnek meg a szereplőben a különféle érzelmek, csak a már kész viszonyulásokat, reakciókat látjuk. Olykor azt is túl korán: a szereplők például gyakran egy néma gyerekjáték segítségével előre eljátsszák azt, amit a párbeszédes jelenetben majd elmondanak. Máskor meg egy-egy szereplő motivációit későn tudják értelmezni a nézők: az előadás első felében például még nem látható, hogy Antigoné tettét a halott báty iránti szeretet vezérli. Mintha eleinte más indulatok – törvénytisztelet, dac, függetlenségi vágy – irányítanák a tetteit. A halotthoz való viszonya lassan válik szorosabbá, párhuzamosan azzal, ahogy Antigoné is fokozatosan kiszorul az élők közül. Utolsó monológja már az érett, szeretni tudó Antigoné hangján szól: ahogy más az első nászban, úgy Antigoné a halálvárásban érik felnőtté. Antigoné másik izgalmas jelenete az, amelyben a halálos ítélet kimondása után bohóckodik, mosolyog, csügged, grimaszkodik hitetlenkedve a nagybátyjának. A jelenetben egy elkényeztetett kislány bocsánatot kérő, incselkedő mozdulatai váltakoznak egy felnőtt lemondó gesztusaival. Ebben a gesztussorban gazdag és könnyed játék mutatkozik meg előttünk.

Sok miniatűr műalkotás van ebben az előadásban: Nemes Levente (Teiresziász) némajátéka, amellyel a vakságot jelképező szemüveg letételét kíséri; Bíró József tánca a halotti lepellel, vagy ahogy akkurátusan helyet foglal a földön; Szabó Tibor ügyetlenkedése az irdatlanul nagy lándzsával. E játékok alapját és folyamatosságát a kar bohóckodásai teremtik meg. Szerencsés az a rendezői döntés, hogy a kar nem kórusban beszél, a szöveg olyankor nehezen érthető. Márton Lóránton látható, hogy jól érzi magát e szerepben, Nagy Alfréd és Diószegi Attila játéka, tekintete, hangja is mindig élő.

Fölöslegesen illusztráló gesztusnak tűnik a fügemutogatás, hiszen az előadás a profanizálás sokkal finomabb eszközeivel is tud élni. A kellékek közül a tolószéktrónus tűnik kopott megoldásnak, a túl nagy dárda viszont izgalmas és humoros. A beragasztott szemüveg, az üres lapjaival hivalkodó könyv, amelyből gyakran idéznek, egyszerre túl sok jelentéssel bíró elemek. Ezek a kellékek a szereplők társadalmi funkcióját hangsúlyozzák, és arra figyelmeztetnek, hogy a szereplők emberi mivoltának kibontakozását királyi, őri stb. státusuk akadályozza. Mindennapjaink szükséges tárgyai is megjelennek a színen – öngyújtó, poroltó készülék –, ezek a „görög” környezetben groteszk hatást keltenek. Hasonló kellékeket más Bocsárdi-előadásokban is láttunk: az Alkésztiszben kávéfőző, fotóalbum „játszott”. Antigoné gyerekjátékainak is az Alkésztisz-beli játékbaba lehetett az egyik őse.

Bocsárdi valamennyi előadása, az Antigoné is ötvözet, ellenpontozva kifejtett egzisztenciális kérdések és könnyed játékok, kis erények és gyarlóságok, parlagiság és szépség, szent és profán, derű és tragikum, fenséges és groteszk különböző arányú „kevercse”. Az Antigoné stílusának egyik alapkérdése, úgy tűnik, mégis az otthonosság-idegenség probléma. Amellett, hogy a színészek játékában mindennapi, alapvető gesztusainkra ismerünk, a néző azt is érzi, hogy kívül van az előadáson. Az egyik oka ennek az lehet, hogy a színészek erős állapotokat mutatnak fel, határozott világképet társítanak a szereplőkhöz, ugyanakkor gyakran nem érzékelhető egyértelmű, ésszerű kapcsolat a figurák cselekvései, szavai, valamint lehetséges (elfogadható) motivációik, gondolataik, érzéseik között. A látható megnyilvánulások és láthatatlan mozgatóik között rés tátong. Ez a rés a nézőé: ezt neki kell kétségeivel, értelmezéseivel, viszonyulásaival kitöltenie.

Antigoné