HAMLET

Zsigmond Andrea

A színház ünnepei

(Két nyári fesztiválról)

Irodalmi Jelen, 2004-10-00

Senki nem vitatja el a színházi alkotóktól a hosszú nyári szabadságolás jogát; tudjuk, az azt megelőző színházi évad szinte minden napján dolgoztak. Ugyanakkor azt is sejtjük, hogy a kultúrából élő többi társukhoz hasonlóan vakációjukat nem sokan töltik közülük a Kanári- szigetekhez hasonló helyen. Vigaszul a művészettel való örömteli foglalkozás lehetősége szolgálhat nekik – gondolja a polgárember. Aki materiálisabb élvezetekre vágyik, az jobb, ha otthagyja a szellemi/alkotó pályát.

A színészek nyári szabadságának egy része mégiscsak, megint csak munkával telik: fel kell újítaniuk, játszaniuk kell a fesztiválokra, turnékra meghívott előadásokat. Így, ha a Kanári-szigetekig nem is, de Magyarországra, Bécsbe, Gdanskba eljuthat a társulat, ha „fesztiválképes” előadást sikerül létrehoznia. Egy fesztiválon fent említett művészetéhségét is jobban kielégítheti közülük az az művész, aki arra kíváncsi, milyen színházi nyelvvel kísérleteznek a litvánok, az oroszok vagy fővárosi, netán újvidéki magyar kollégái.

A fesztiválszerepléseken ugyanakkor nem mindig térül meg a befektetett munka: a sokszor alkalmatlan új helyszíneken előfordul, hogy túl harsány lesz az előadás vagy épp elveszik a térben, a járások (ahol a színészek ki s be járnak) s a világítás nem megfelelőek. Az is feszültségforrás lehet, hogy a színház művészeti vezetője Kisvárdára, bukaresti fesztiválra vagy bárhová szívesebben viszi az általa rendezett előadást, mint társulata talán izgalmasabb, de nem általa rendezett produkcióját. Ha a műalkotás befogadásának öröme felől közelítünk, a probléma abból adódik, hogy az előadások párhuzamosan folynak, s a társulatot nem is tudják a fesztivál teljes ideje alatt ellátni a szervezők, haza kell utaznia, amint lejátszotta produkcióját. Csak kevés kiváltságos nézheti végig az összes előadást – közöttük is akad olyan, aki szívesebben sütteti a hasát a nappal a fesztiválváros strandján, minthogy az előadásokat és azok megbeszéléseit végigülje. (Mert például ő igenis tudja már, hogyan kell színházat csinálni. Jó néhány fesztiváldíja tanúskodik erről.)

Persze mind tudjuk, hogy hasznosak ezek az alkalmak. Más dimenziójú tapasztalatokkal egészítik ki a próbák és otthoni bemutatók során születő felismerések örömeit. A néző számára pedig – aki nyáron szintén könnyebben utazgat – ünnep, ha olyasmit lát, amit évad közben nem. Például Bozsik Yvette társulatát Gyergyószentmiklóson.

A fesztivál, a nem hétköznapi közegben való játék jó esetben az alkotóknak is ünnep. A szó azt is jelenti más nyelvekben, ahonnan átvehettük: Fest, festiv – ünnep, ünnepi. Hogy minek az ünneplése történik ilyenkor, annak deklarációja fesztiválonként változik. De ideális állapotban magának a színháznak mint művészeti ágnak a dicséretéről is szólnak ezek az alkalmak.

Július végén Szegeden tíznapos alternatív színházi szemle zajlott. Legértékesebb előadásai e művészeti ág mibenlétét próbálták megfogalmazni; újraértelmezni, mi az, hogy „színházi” – különben, tudjuk, minden valamirevaló előadásnak foglalkoznia kell ezzel a kérdéssel. Az önreflexió szintje sokak szerint az előadás értékének közvetlen mutatója.

Az önmeghatározás kísérlete épülhet a kiterjesztés illetve az elvonás műveletére (látjuk a fesztivál előadásaiban): elvonni lehet egy produkcióból a verbalitást, a történetet, hozzátenni az énekes formát, táncot, metaelemeket, dúsítani lehet az előadást minél több valóságelem beépítésével (a Bozsik Yvette Társulat Táncterápiájában például megjelenik egy mozgássérült ember – sokan az utolsó percig azt hitték, valójában táncos ő, csak mozgássérültet alakít, mesterien, ezért mozgását esztétikai bravúrként értelmezték...). A kifejezési módok sokfélesége az elbírálást is bizonytalanná (túl biztossá?) teszi: a legjobb előadás, legjobb férfi és női szereplő díját táncos produkció illetve táncosok kapták.

Némely előadás nem arra vállalkozik elsősorban, hogy a különféle ágazatok, a színház, az opera, a balett határterületeit próbálja meg átjárhatóvá tenni. Inkább a színházi térben és időben hagyományosan létező kifejezési módokat próbálja leporolni, minél több lehetséges árnyalatukat, funkciójukat felmutatni. Jól értelmezhető e szempont felől Oleg Zsukovszkij előadása (mely a performansz műfajával mégiscsak kacérkodik...). A Németországban alkotó, orosz származású művész (aki tapasztaltabb fesztiváljárók szerint jelentősebb, táncos produkciókban is játszott már) azt mutatta meg, hogyan jár át egymásba köznapi gesztus és tánc, hogyan hajlik át az artikulálatlan kiáltás beszédbe, a dallam hogyan lesz egy mondatnyi intonáció, egy őszinteséget célzó szövegben hogyan szervesül egymással közhely, szlogen, filmből átvett replika. Hárfeusz című előadásában látjuk hangzásba fordulni a látványt (a bokájára erősített csörgők táncában, ahogy a csendben egy szálló léggömb kidurran), s a hangzó eszközt, amint látványt hoz létre (ütésre a dobból sűrű füst kavarodik elő).

Zsukovszkij ebben az előadásban egy köztes teret próbál meg kialakítani, és mindvégig abban marad. E közöttiségben nehezen eldönthető, hogy zörejt vagy zenét hallunk, a színész vagy a figura áll előttünk; egy ritmus másikba vált át, mielőtt még letisztulhatna; a komolyság és a játék, a finomság és a harsányság, a magány és az állandó kifelé kommunikálás egyazon közegben artikulálódik. E nyelvek egymással folytonos kontaktusban léteznek. A belső állapot látványban, gesztusban válik kintről láthatóvá, ez a mozgás öntörvényűvé válik, és egy később más látványként megnyilvánuló új belső magatartást idéz elő.

Az előadások többsége ehhez a produkcióhoz hasonlóan valamilyen esztétikai kérdéskört látszik körüljárni. Ezért is jelentős a Honvéd Kamaraszínház Bozgorok című előadása: a fent jelzett irányból történő megközelítések mellett más, a színház társadalmi funkcióját/zsigeri hatását firtató kérdések körét is megnyitja. Rusznyák Gábor díjazott rendezésében Shakespeare Ahogy tetszik című darabja minősül át Erdélyről készített fiktív-reális „szociografikus elemzéssé”. Az ízléstelenül berendezett, koszlott Bufet Ardealban egy jobb sorsra érdemes bárénekesnő román dalokat énekel, fiatal pincérlány esik idősebb nyugati férfiember karjaiba, zenéjével Magyarországra induló népi hegedűs hajt fel benne egy kupicával. A figurák egy része Shakespeare-szereplők nevét/sorsát viseli.

Az általános kilátástalanság hangulata, az elfecsérelt értékeket bemutató helyzetkép tragikuma végig humorral, öniróniával keveredik. Sok nézőt mégis mélyen megérint például az utolsó jelenet, melyben a nyitott határnak köszönhetően „nyugatra” távoznak szereplők. A Bufet Ardealban csak egy sztoikus hajlamú figura üldögél. Félig tréfásan megjegyzi: a többiek elmentek, rendben, de hazatérnek még. Ha máskor nem is: az édesanyjuk temetésére.

Azután az előadás ideje alatt megfőtt puliszkával, tokánnyal és pálinkával kínálja a nézőket, mondván, a többiek nélkül nem tudja elfogyasztani az egész fazéknyi ételt. Hogy asztalhoz járul a néző vagy sem, mindenképpen állásfoglalást, a produkció színháziságára, illetve a bemutatott társadalmi szituációra való reflektálást feltételez a részéről. A közönség ellentmondásosan, a szakma nagyrészt értékelően viszonyult az előadáshoz.

Az alkotáshoz, a színház esztétikai és tematikus megújulásához viszont bizonyos mértékű biztonság szükségeltetik. Ez a kérdés volt a nem hivatalos témája a szeptember első hétvégéjén Gyergyószentmiklóson megrendezett Figura fesztiválnak. A találkozó eredeti célja a Figura huszadik születésnapjának megünneplése volt – és ez is szépen megvalósult. A közönség az elmúlt, igen sikeres figurás évad néhány előadása mellett láthatott egy-egy Bocsárdi- és Bozsik Yvette-produkciót, kiállítás nyílt a társulat múltjáról és vitafórum zajlott a helyzetéről. A beszélgetés azért éleződött ki a jövő kérdésére, mivel a gyergyószentmiklósi polgármesteri hivatal a színházat a művelődési ház keretébe szeretné vonni, ami ellen a társulat tagjai (és a kulturális életnek a fórumon megjelent fontos személyiségei) tiltakoznak. Indokuk: a művelődési ház terme túl nagy, fűtése nem megoldott (az elmúlt télen sem lehetett ott játszani), hangszigetelése, felszereltsége nem jó, csak nyűg lenne a társulat nyakán, ráadásul pályázni sem lehet a felújításokra, ha a színház nem saját, külön épülettel rendelkezik.

A közönség maga is meggyőződött az áldatlan állapotokról: az előadásokat úgy kellett végignéznie, hogy három, a látást zavaró állványt állítottak fel közéje és a színpad közé, mivel másképpen nem lehetett elhelyezni a szükséges reflektorokat. A produkciók színvonala az ilyen nehézségek ellenére több mint kielégítő volt. A sepsiszentgyörgyiek feszes ritmusú Romeo és Júliát adtak elő – Bocsárdi László Figura-alapító tíz évvel ezelőtt hetedmagával átszerződött Szentgyörgyre, de illett, hogy hivatalosan az ő előadása kezdje a távozását túlélő Figura évfordulós ünnepségét. Az Uray Péter által rendezett A malom sem maradt el színvonalban (vagy „alternativitásban”) az előbb említett szegedi fesztivál előadásainak többsége mögött; ha az újvidéki Via Italiának helye volt ott, A malom is megbírt volna egy meghívást.

A malom rendezője épített arra, hogy a jelenlegi Figura Stúdió Színháznak két népi táncos alkalmazottja van. A kontakttánc- és népitánc-elemeket ötvöző formanyelv a szószínházhoz szokott nézők számára jó iskola, a második előadáson már követni tudják a színpadi viszonyokat, és történetté tudják összerakni a szöveg nélkül derűt, kísértést, megrontást, fájdalmat kifejező jeleneteket. A színészek és a nézők is örömmel fogadták a hírt, hogy Uray a következő évadra is vállalt egy rendezést Gyergyóban.

A figurás előadásokban általában jó teret, jelmezeket, zenét, világítást látunk (A malom mellett ilyen a Béres László által rendezett Scapin furfangjai, s a két Csehov-egyfelvonásosban is vannak jó ötletek); tanúi lehetünk, hogy az alkotóknak most már a szegényes deszkákból és lepedővászonból is hangulatos, kreatív teret sikerül kiképezniük.

A Scapin furfangjai érdekes módon a Bocsárdiék távozása utáni figurás korszak metaforikus leképezésének is tekinthető: azóta szinte egyvégtében Szabó Tibor a társulat igazgatója és lelke, aki úgy zsonglőrködött a fiatal színésznövendékek és a szűkmarkú pénzosztók között, és úgy mentette át a lassan újra magára találó csapatot egy sikeres évadba, ahogy az általa játszott szolga, Scapin a fösvény urak és bajba került fiatal szereplők között megtalálja a gondokból kivezető utat.

Bocsárdi Romeo és Júliáját talán utoljára látták színpadon, akik Gyergyóban megnézték (s a legtöbb néző nem először tette). A nemrég Gdanskban bemutatott előadás végig pörgött, a színészek jó formában voltak. A nehéz Shakespeare-szöveg szinte minden mondata élt (igaz, hogy sokat vágtak belőle, a híres „Ó, Romeo, miért vagy te Romeo”-párbeszéd sincs benne). Jól kitalált elem Tybalt „párbajtánca” Romeóval, megoldódott a sokat firtatott kérdés: miért lökik a szülei Júliát akarata ellenére a testes Páris karjába (Páris az apát egy papirossal zsarolja, az anya és a dajka pedig mindenhol azt látja, a nőknek az a sorsuk, hogy feleségek/a férfiaknak kiszolgáltatottak legyenek, ez a rend). A két nem közötti viszony több szinten tematizálódik az előadásban: Capulet, Montague és Verona hercege nyíltan hódol a házasságon kívüli, dévaj testi szerelemnek, e magatartásnak a kifejeződése lehet a kövér, festett aktokat ábrázoló széles díszletfal. Ebben a közegben a másként érző fiatalok érthető módon nehezen találhatnak megértésre.

Az előadáson végigvonul egy melankolikus szál: Romeo első, Róza iránt érzett szerelmi bánatával kezdődik, s az üldöztetések során, az örömök mellékzöngéjeként, az elmúlás leheleteként mindvégig jelen van a színen. Anyagi hordozója az előadásban a proszkéniumot borító, nagy mennyiségű sárga falevél. (A két fiatalra ilyen leveleket szórnak esküvőjükön segítőik – baljós előjel...) A másik fontos szál a zenészeké, a zenéé. Első találkozásukkor a két főszereplő együtt zenél, a zenélésben találnak egymásra. A zene (és közvetve a művészet) a szerelemhez válik méltóvá, illetve hasonlatossá ebben a felfogásban. Lőrinc barát is zenélő, piros ruhás bohóccá vedlik át, mikor észreveszi, a világ hibáinak kijavítását célzó szándékai sikertelenek. A világot értő, a jobbításán fáradozó ember is művésszé válik tehát.

A bánat, a szerelem, a közjóra törekvés és a művészet együvé tartozók lennének eszerint. Nem kicsiny dolog ez, a színházra nézve. Éppen elég.