HAMLET

Bartha Réka

Győzött a koncert!

Brassói Lapok, 2004-01-09

A taps a tetszés kinyilvánításának általánosan elfogadott formája, amely által egy esemény résztvevői leegyszerűsítve fejtik ki elismerő véleményüket a befogadásra kijelölt szellemi termékről.
A taps közösségkovácsoló tevékenység, amelynek hátulütője csupán az, hogy nem árnyalható. S a tapasztalat azt is mutatja, hogy rendszerint fölfelé ível, egész a vastapsig. Ezzel szemben a taps hiánya nem jelenti azt, hogy „ebből többet nem kérünk!” Egyszerűen azért, mert tapsolni mindig jó és bele lehet jönni.

Vannak azonban olyan tapshelyzetek is, amikor – ha már tapsolni kell! – nem ártana egyezményesen lekottázni tenyerünk egymáshoz érintésében, hogy kinek vagy minek is szól tulajdonképpen az elismerő megnyilvánulás.

A Hobo Blues Band és a Beregszászi Magyar Nemzeti Színház Vadászat című produkciója hatalmas sikert aratott Sepsiszentgyörgyön. Legalább is ez derült ki a harmadik előadás után, január 3-án az alkalmi demográfiai mutatókból (lásd: nézőtéri népsűrűség), illetve a koncertelődás után, a háromszoros vastapsból. Megkérdőjelezhetetlensége ellenére e tényállás nem száműzi a árnyalás problematikáját.

Az előadásban Hobo (Földes László) jelenése határozta meg igen hatásosan a stilizált vadászat nyomvonalát. Falemezekből kivágott vadakat fedett fel – medvét, nyulat, rókát –, s a jelképes kijelölésben a nézőt választotta hetedikként az áldozatok közé. Hobo ismerős, magasztosan dübörgő hangján szólaltak meg Viszockij, Faludy, Pilinszky, József Attila gondolatai. Foltos nadrágjában, hosszú orrú bohóccipőjében és Pierrot-sipkájában ő volt a hajtókra és üldözöttekre oszlott világ játékmestere, az „állatok közt ember, emberek közt bolond” elve alapján, a kétszeres kivetettség kényszerű bohóca. Szavára egy történelmen belüli „mesevilág” megbéklyózott hősei elevenedtek meg.

Nézőteret és színpadot egyaránt a zsúfoltság jellemezte. A műszaki felszerelés különböző tartozékai olyannyira megtöltötték a játékteret, hogy a díszlet kiszorult a rivaldára. No meg jelentősen leszűkült a szereplők mozgástere is.

E nem túl szerencsés színpadképben bontakozik ki az üldözöttről szóló történet, amely kisvártatva feledésbe is merült. A későbbiekben, a színpad bal hátsó sarkában felkoloncolásakor látjuk viszont az áldozatként kijelölt szereplőt. A cselekmény tehát megszűnik egy időre, s emiatt alig érteni, ki kire és miért fog fegyvert. Csupán egy dolog bizonyos: az orosz az ellenség... Illetve volt. Annak idején, a '80-as években, amikor a Vadászat című Hobo-lemez megjelent cenzúrázott válatozatában és amikor Földes megálmodta azt az előadást, amelyet most láthattunk.

A felújított Vadászat színpadra alkalmazott ötlete persze retrospektívaként is érvényesülhetett volna, mert a hallgatóság beigazolta: van, amire építeni. Emlékeznek még arra a korra, amelyet talán éppen a Hobo-dalok fogalmaztak meg sokak számára. Ezt a lehetőséget azonban nem támogatta a rendezői koncepció, amely szájbarágós illusztrációként tálalta a dalszövegekből kihámozott képeket. A szöveg és zene hangzásban olykor felaprózódó gazdagsága – még tisztátalan változata ellenére is – kibékíthetetlen elentétbe került a látvány túlzsúfolt szegénységével. De a művészetek anyagi alultápláltsága jelen esetben sem sorolható egyfelől a megrovások, másfelől a magyarázatok közé.

Az ötlethiány azonban igen. Mert az előadásban felmerül a vadászat rituális szcenáriumának gondolata is, amelyben a színészi játék is kibontakozhatott volna. Ám ezek a mozzanatok (a feláldozás és az ezt követő lakoma) a játéktér egy-egy félreeső zugában kimerültek és elveszítették rituális értéküket. Helyettük láthattunk üres militartista fegyverparádét és a nimfák pár lépésre és karlendítésre egyszerűsített közös táncát.

A Hobo Blues Band és a beregszászi társulat koncertelőadása zavarba hozhatta a nézőt, ugyanis nem igyekezett hiteles érvrendszerrel előrukkolni e zenés-színházi műfaj létjogosultsága mellett. Ezért a közönségnek koncert és színház között kellett választania. Aki előadásra jött azonban, kissé idegenkedhetett a produkciótól megszerkesztetlensége és hozzávetőlegessége láttán, aki koncertre várt, az értetlenül szemlélhette a színpadi sürgés-forgást. A közönség egybehangzó döntése a koncertet juttatta diadalra, s a játszmának a színház lett a vesztese.

Bartha Réka

Brassói Lapok, 2004. január 9.