HAMLET

Bartha Réka

A lovag ármánya és szerelmei

A marosvárhelyi Tompa Miklós társulat vendégjátéka

Brassói Lapok, 2003-10-17

A fiatal Pierre Carlet de Chamblain Marivaux egy alkalommal pár perccel korábban érkezett szeretője lakására. Amikor belépett hálószobájába, a hölgyet a tükör előtt találta. Gáláns mozdulatokat és arckifejezéseket gyakorolt éppen. Azokat, amelyekkel az ifjú szeretője elcsábítására készült. A látvány megdöbbentette Marivaux-t, aki zavarában azt latolgatta: vajon álnok hazudozás és szerelmi maskara volt-e mindaz, amit a nőtől kapott? Marivaux soha többé nem tért vissza abba a házba.

Hogy a jelenet (amely egyébként egy életrajzi anekdota) mennyire foglalkoztatta Moliere méltatlannak tartott utódját, erre bizonyíték majd' három tucat színjátéka. Ezekben a drámákban a klasszikus vígjátéki fordulatokat (találkozások, felismerések, rajtaütésszerű belépések, szövetségek, álruhás jelenések) már-már kifürkészhetetlen szövevénnyé bogozza. Szándéka az, hogy az elsöprő mozgalmasságban a szerelmet a látszólagos álhatatosságtól a legalávalóbb hamisságig juttassa el. Olyan egyenlőség jön létre itt férfi és nő között, amilyenről egyetlen feminista gondolkodó sem álmodott. Valamennyi szereplő brillírozik a sportszerűen űzött erkölcsi alámerülésben.

A kísérletekről és próbatételekről szóló valamennyi marivaux-i játék egy olyan korban gyökerezik, amelyben a nézőtér is színpad. Kiélt, szépelgő kokottok itt a főszereplők, akik potenciális áldozataikra igyekeznek lecsapni, ám a színpadon két szerelmes között nem csattanhat el csók, ugyanis tiltja a felszíni erkölcs.

De Sade márki, eme képmutatás botrányos leleplezője, a Két nő közt megírása után 16 évvel jön a világra. Az ő nyerseségéhez képest az ügyvédből színjátékíróvá vedlett Marivaux nem nevezhető szókimondónak, sőt képrombolónak sem. Szereplői emelkedett, kissé mesterkélt stílusából (amelyet marivaudage néven tart számon az irodalomtörténet) és bonyolult okfejtéseiből valósággal ki kell hámoznunk mondandóikat.

A marosvásárhelyiek előadása ezekre a rokokóból kinőtt, túldíszített szó- és mozdulatbeli arabeszkekre épül. Alexandru Colpacci rendező színapdi értelmezésében Marivaux kora fantomként hatja át a fekete színfalakkal és tömérdek tükörrel körülvett játékteret. Ez az alaphangulat pedig folyton arra készteti a groteszkké maszkírozott és manírozott szereplőket, hogy vissza-visszautaljanak önnön marivaux-iságukra. Ilyenkor a bonyolult okfejtések érthetetlen szóáradattá hígulnak, a figurák gesztusvilága leválik a beszédről és lekottázható dallamként kezd párhuzamos életet.

Ezen arabeszkek társaságában ott találjuk az anekdota tükör előtt álló hölgyét is több változatban és testben. Szinte mindegy, hogy férfi vagy nő kémleli magát a tükörben, mert éppen ebben a visszatükröződésben mosódnak össze végérvényesen a nemek közti határok. Ennek ellenére egyetlen szereplő vállalja magára nyíltan a kétneműséget. Ő a játék főszereplője és a cselekmény rezonőre. A nőies szépségű lovag, aki tulajdonképpen férfiakat és nőket egyaránt elbűvölő hölgy. Ő a becsapott, akinek sikerül móresre tanítania ellene ármánykodó vőlegényjelöltjét és annak kegyvesztett szeretőjét, a grófnét és aki – mindenek ellenére – a kezdetektől a végkifejletig a játék legfőbb vesztese. Önkínzó játék ez a játék kedvéért. Mert a lovagi álruhába bújt hölgy a kulisszák mögül hozza magával a kételyt: akit férjéül szántak, bizonyára csupán a vagyonára pályázik. Ez azonban bizonyításra vár. A néző előtt kívánja megcsillogtatni igazát. Emiatt találja ki az egész parádét. A boszú a lajosaranyak és a gyengéd érzelmek stratégiai le- és kiossztásából gömbölyödik ki. Nem csak a megcsalt nő, valamennyi szereplő tulajdonképpen mást sem tesz, mint gazdasági ellenőrzés alatt tartja szerelmi csalódásait és sikereit. Nem ítélhetjük el, hiszen ők marxi értelemben jelenkoriak: Marivaux átformált gondolkodású figuráinak szükségük van arra, hogy a matéria jelenlétében vagy hiányában fogalmazzák meg az illékony szerelmet. Ezek a figurák a ráció szerelmesei, és ezért tetszetős elméletek híján képtelenek elfogadni a világ kevésbé kézzelfogható jelenségeit. Az észérvek hiányában megszűnik a köztük lévő kapcsolat is.

Colpacci értelmezése igencsak termékeny, Marivaux-hoz hű boncolgatás, amely XXI. századi életre kelt egy porosodó, felvilágosodás korabeli színjátékot. A színészi játék azonban lavírozik a teljes stilizáltság és a szereppel való azonosulás között, és ez a néző befogadására is kiható egyenőtlenséget szül. Ezt a határozatlanságot száműzni kellett volna egy olyan előadásból, amelynek ritmusa érezhetően felpörgeti a marivaux-i szédületes szövevényt.