HAMLET

Zsehránszky István

Elrugaszkodás és visszatérés

Reflex – a sokféleség fesztiválja

Erdélyi Riport, 2009-04-23

Két szemlélet nagy birkózása – talán így jellemezhetnénk az első sepsiszentgyörgyi Nemzetközi Színházi Biennálét. Ez adta meg a Reflex drámaiságát. Ettől volt – és ettől lehet a továbbiakban is – izgalmas. Zsehránszky István összegzése a fesztiválról.

A címben említett elrugaszkodás elsősorban a két Oreszteiában – a krakkóiban és a berliniben – érhető tetten; a visszatérés pedig a prágai Divadlo Komedie előadásán, A perben a legpregnánsabb. Ezekben a produkciókban az előadás egészére volt jellemző a két tendencia egyike. A többiekben viszont egyazon előadáson belül jelentkezett az elrugaszkodás is és a visszatérés is. Hol szintézist alkotva, hol nem; hol markánsan, hol csupán megkerülhetetlenül. Ez a megkerülhetetlenség a mérce, a fokmérő – ha ez megvan, ettől kezdve beszélhetünk alkotásról. Ha nincs? – ez fel sem merült a biennálén.

Az egyik Oreszteiáról már beszéltünk, a krakkóiakéról. Elemi erejű színészi jelenlétnek lehettünk tanúi – addig, amíg az előadás alkotóit meg nem kísértette az aktualizálás ördöge. Az a leküzdhetetlen vágy, hogy megfejeljék a markáns színészi jelenléttel előhívott és igazolt örök igazságot valami maival, valami romlandóval, valami kisszerűvel, valami pillanatnyi érvényűvel stb. Ami szintén elrugaszkodás, a javából. Hasonlóképpen cselekedtek a berliniek is, csakhogy ők már a markáns színészi jelenlét erejében sem bíznak; vagy legalábbis ehhez a vederszámra locsolt vörös festékből próbálnak erőt, illetve bátorságot meríteni. Bizarr helyzet. Mai helyzet. Érdemes utánajárni, hogy miért teszik…

A per kétféle olvasata. A visszatérést is láthattuk, már indulásból a Katona József Színház sírva vigadó Velencéjében, A karnevál utolsó éjszakáján, de a prágaiak előadásán ért fel a csúcsra. Sepsiszentgyörgyön fél éven belül immár kétszer láthattuk A pert. Először tavaly ősszel Bodó Viktor adaptációjában és rendezésében a TMPER2-n (a sepsiszentgyörgyi román színház által szervezett nemzetközi színházi találkozón), és most Dusan D. Parizek víziójában. Bodó a fél- igazságok világában meglévő és lehetséges abszurditások színházi-képi kivetítésében, külsővé-idegenné tételében jeleskedett; Parizek pedig az abszurditások szövegszerű visszaigazolásában látta feladatát, a belső-lényegi abszurdhoz való visszatérésben.

Minden társadalmi rendszer a féligazságok világa, ezt már Madách is megmutatta Az ember tragédiájában. A féligazságoké – vagyis az igazság hiányáé. Ez jellemez minden társadalmi berendezkedést, minden politikát. A féligazságok világában pedig mindenki Jozef K. – mindenki bűnös is, meg nem is. A féligazságokhoz félember kell… Ártatlanul szenvedő, például. Jozef K. tévedése – és tragédiája –: azt hitte, hogy ha ő példásan beilleszkedik, kivétel lehet. Ez a belső lényegi abszurd első lépcsője, a prágaiak megtalálták s megjárták ezt, sőt a többit is. Nagy látvány és csinnadratta nélkül tették, csupán a jelen időben mondott szöveggel, egy végtelen monológgal. És kizárólag belső építkezéssel. Nem tudom, miért nevezik ezt minimalista színháznak – hiszen ezúton is ki lehet hozni a maximumot a színészből, a darabból, a helyzetből. Csupán néha egy-egy nagyon erős, viszonyt jelző gesztust engednek meg maguknak. A főszereplő, Jozef K. szeme két árnyékgödör – de ez pontosan olyan végtelen erővel jellemzi őt, miként az előadás egész tartama alatt lehunyt szem Szilágyi Enikő nagyszerű Júliáját Visky András darabjában, a Tompa Gábor által rendezett előadáson… S a „külső” monológot, az elmondott szöveget néha felváltja az egyszerű, nyitott kocka-díszlet falára vetített „belső” monológ, például a piktogramok zuhataga, amelyek a nekünk jutott, egyszerű utasításokra élt élet irányító jelei, vezényszavai. Le kell menni eddig a bugyorig, hogy valaha is fölemelkedjünk. Elrugaszkodjunk és visszahulljunk. Vagy lebegjünk az abszurditásokban. Ahogy a bukaresti meghívott, az Odeon Színház tette Ionesco öt egyfelvonásosával.

Az elrugaszkodás költészete. Vannak aztán a szintézis-előadások, melyeket itt most kettővel példáznék. Mindkettő sepsiszentgyörgyi: Bocsárdi László rendezése, az Yvonne, burgundi hercegnő, öt UNITER-díjra jelölt előadás; és az Andrei Mureºanu Színház Lucia korcsolyázik című produkciója, Radu Afrim rendezése. Mindkettőre, különösen az előbbire jellemző, hogy az elrugaszkodás költői formát ölt, s ezáltal valósul meg a visszatérés. Így válik – az előadásnak és Mátray László alakításának köszönhetően – nyilvánvalóvá, hogy Yvonne vőlegényének, Fülöp hercegnek Hamlet-dimenziója van; hogy – amint Pálffy Tibor alakítása tanúsítja – a Kamarás, az udvari gépezet agya maga a Halál; hogy Kicsid Gizella Yvonne-ja nem csúf, hanem Más. Szépségét nem teszi külsővé, láthatóvá, hanem elrejti – a másság érdekében.

A Lucia korcsolyázik pedig pontosan a másság hiányával küzdő kisemberek vergődését, tragédiáját rajzolja meg. Kétségbeesett útkeresésüket, amely csak tévútra vezethet… Jellemző ebből a szempontból a korcsolya nélküli jégtánc-epizód, Fatma Mohamed (Tania) és Sebastian Marina (a Tulaj) nagy mozgásszínházi produkciója: a mindennapi haláltáncot járják groteszkül, gúnyosan, félelmetesen. Talán Lucia lázálmát vetítik ki a jövendőbeli, elkerülhetetlen, bár szükségtelen házasságról, és ami vele jár. Jellemző, hogy az előadás főszereplői – a Luciát alakító Claudia Ardelean és a felnőtt Felixet, Lucia jövendőbelijét alakító Daniel Rizea – mikrofont és hangosbemondót használnak az egymással való beszélgetésben. Azt teszik, amit a tévében látnak: talk-show-znak, állandóan. A felnőtt Felix elmaradhatatlan kísérő kelléke, mint egy homéroszi jelző, az uborkásüvegben vergődő hal – ez a férfilét, a családfői élettér a mai világban. A gyermek Felix (Andrei Roca) pedig vagy tanul, vagy pedig egy lerágott hallal, egy halcsontvázzal bajlódik állandóan. Az a halcsontváz apjára emlékezteti, aki halálos ágyán fekszik… míg anyja (Elena Popa) még életerős, és az életet máshol, a pajtában, házon kívül habzsoló asszony. Habzsolná ő férjével is (Florin Vidamski játszsza), csak hát… És ezt értésünkre is adja, amikor szemérmetlenül meglovagolja a haldoklót.

Radu Afrim rendező olykor szép átmenetet épít a jelenetek közé: például a felnőtt Felix egy nagy, együgyű képet vágó maszkot ölt, azzal játszik, így köti össze a jégpálya tulajdonosával folytatott féltékenységi meccset egy álomszép tengerparti nosztalgia-jelenettel. Mi egyéb ellenpontozhatná a brutálist, mint a nosztalgia… a múltbeli, képzelt vagy kétes értékű szépségek előkotorászása. A mai tévévilágban ez a maximum… Meg a világító kagyló.

Sokszínűség. A Reflex érdeme a rendkívüli sokféleség, az, hogy nem kínál egyedül üdvözítő színházi utat, hanem minden színházi útról gyűjt és mutat fel értéket. Akár az egyetlen etűd terjedelmű színházi performance legyen az (a lublini Scena Plastyczna Barázda előadása), akár a mozgásszínházként megformált Rómeó és Júlia (Uray Péter rendezése, sepsiszentgyörgyi M Stúdió), akár a sok mozgásszínházi etűdből felépített Törékeny című előadás (ez is Uray és az M Stúdió produkciója), sőt szerepelhetett a Reflexen az Osonó diákszínház is egy kiváló alternatív produkcióval. A szentgyörgyi színi középiskolások – lám, ilyen is van! – előadása, a Részletek a bolyongás meséiből, tökéletesen beleillik az utóbbi négy darab alkotta sorba, amely a felnőtti világot vallatja, annak elvetéltségét rajzolja meg nem kis költői erővel. Aligha véletlen, hogy ez az öt produkció az off-ban kapott helyet. Együtt az Yvonne-nal. Ott, ahol érik valami.