HAMLET

Zsehránszky István

GYILKOS SZERTARTÁSOK

Kisvárda XVII. (5)

Romániai Magyar Szó, 2005-06-09

Igen, kettő is volt: a Woyzeck és a Magyar Elektra. Az előbbi Kolozsvárról jött, az utóbbi Szabadkáról. A szertartás lényege, hogy áldozatot mutatnak be valami elérése végett. Az áldozathozatal pedig gyilkolás: állat, ember vagy valami más érték elpusztítása – nemes célból. Ez a gyilkosság, legyen valóságos vagy jelképes, jól meghatározott, a legapróbb részletekig kidolgozott szertartás keretében megy végbe. Olyan, mint egy műalkotás: színházi előadás. Öntörvényű rendszer, saját szabályai szerint működő gépezet. Ilyen szertartást alkotott Mihai Maniutiu, a kolozsvári Woyzeck létrehozója, és ilyent kellett volna hogy létrehozzon Szloboda Tibor is, a szabadkai Magyar Elektra rendezője és koreográfusa. Ez utóbbi, Kisvárdán, nem jött létre, csak a bemutatott, de össze nem álló elemekből sejthető, hogy valamikor megvolt…

A kolozsvári Woyzeck funkcióját tekintve a horroréhoz hasonlítható: kibeszéli belőlünk egyik alapvető nagy szorongásunkat: az alárendeltség és a vele járó állati kiszolgáltatottság okozta rémképeket, kényszerképzeteket. Megelevenítésükkel semlegesíti azokat, megszabadíthat tőlük akkor, ha átadjuk magunkat az előadásnak, teljes lélekkel átéljük a szertartást. A zsigereinkig hatol a Maniutiu rendezte rituálé. A színpad beszívja a nézőt: másfél órán át pontosan olyan kiszolgáltatottá, megalázottá, megcsúfolttá, halálra zaklatottá válik, akár Woyzeck – a zöldborsóevésből tengődő katona - vagy élettársa, Marie, akit meghágnak Woyzeck kollégái, felettesei. Így nyer egy kis örömet és ékszert, hogy elviselhetővé váljék e nyomorú földi lét… A szertartás során mindkettőjüknek el kell pusztulniuk, hogy ezáltal, legalább az ő esetükben megszűnjék az a helyzet, amelyben az ember robottá, bábbá, állattá aljasodik, illetve aljasítják… Pusztulásuk az ára a katarzisnak, amelyre oly nagy szükség lenne, de e megtisztulás, fölülemelkedés csak a színházban vagy a templomban következik be, ha megjárjuk a lélek hosszát. Aztán kilépünk az életbe… és újra bemocskolódunk. Hiába minden áldozat. De az a másfél óra! – az feltölt, életet lehel belénk legalább egy kis időre… Kb. ezt érte el a kolozsvári előadás otthon is, Kisvárdán – bocsánat, Nyíregyházán – is. Harsánysága, erőszakossága, dúrvasága ellenére – vagy éppen ezáltal, sokkoló erejével. Persze vannak – vagyunk – olyanok is, akik értenek a szóból, akiket nem kellene elektrosokkal kezelni, miként Woyzecket sem kezelik, hanem inkább kínozzák vele. De hát csekélyke létszámunk és ellenérzésünk – ez esetben – leírható tétel. Az előadás – az immár Kisvárdán megejtett szakmai fórum tanúsága szerint – telibe találta címzettjeit. Meg sem lehetett szólalni ott elragadtatás nélkül…

Nagyon készültem a Magyar Elektrával való találkozásra. Tájainkon, legalábbis Erdélyben, ritka madár. Egyszer ha láthatjuk egy emberöltő alatt. Halálos nagy válság idején, 1558-ban született Bornemissza Péter műve – írként és intelemként kortársai számára, hogy az ókori tragédiából okulva szedjék már össze magukat, álljon valahogy talpra a háromfelé szaggatott magyarság. Egy keresztény prédikátor folyamodott segítségért a pogány ókori görögökhöz s honosította az Elektrát- ami nem semmi! És honosította, nem csak fordította vagy ültette át, hanem átvéve a történetet és a témát, új művet alkotott. Korunkban is ismert ez az eljárás, lásd: Euripidész, Sartre és Illyés Gyula Trójai nők-jét… Az ókoriak színrevitelében pedig már közhelynek számít az időtlenítés. Tehát engem egyáltalán nem zavart az, hogy a szabadkaiak előadásán egy XIX. század végi falusi gazdaság eszközei és kellékei határozták meg a teret, alkották a díszletet. És az sem zavart, hogy az ókori „vérnyősző barom”-nak, Aegistusnak a szolgája, Parasitus chaplini szerelésben – fekete öltönyben, zolival a fején és görbe bottal pantomímezget, hogy az egyik szereplő cigarettázik, hogy Aegistus falloszként tartva egy kukoricacsövet, Agamennon árva leányaival hergelődik stb. Azt viszont nem tudom megbocsátani, hogy becsaptak. Enyhébben fogalmazva: „erős fölülvállalás történt” – mondta a szakmai beszélgetésen az egyik magyarországi színházkritikus. Vagyis az előadásra választott mű nyomába sem értek az előadás kivitelezői: rendező, színészek stb. Nem volt hozzá mérhető elképzelésük, alkotórejük stb. Az előadáshoz összehordott holmi kacathalom maradt – nem szólalt meg. S a szereplők sem, bár mondták szövegüket.

Azt állítják, hogy más alkalommal – például budapesti vendégjátékuk idején - megszólalt a szabadkai Magyar Elektra. Hogyan romlott le úgy Kisvárdáig?

A romok között keresgélve azért rábukkantam valami szépre: Jónás Gabriella Clitemnestrájának maradékára. Pompás nő, igazi szent szörnyeteg lehetett ez az ókori-mai asszony… Akinek számára szűk volt Agamemnón ágya és udvara, alantas és gyenge világ, ami helyett mást akart teremteni. Csakhát erre már nem volt lehetősége, legfeljebb a pusztításra. Jónás Gabriella ezt a romjaiban is szép nőt villantotta fel, aki többre képes, mint amennyit beváltott. Kényszerpályán lett bűnöző – tudja és nem is takargatja ezt. Ha létrejött volna a szertartás, az ő feláldozásával tisztult, nagyobbá vált volna a világ. Mert a katrazishoz nagy formátumú hősre van szükség.

Woyzeck

kapcsolódó írások

Jelenetek egy szenvedéstörténetből KISVÁRDAI LAPOK A semmi ágán Jó energiák szabadultak fel Az ólomkatona Woyzeck metszet Látvány és hallvány