HAMLET

Zsehránszky István

AZ ŐRNAGY ÉS A HALÁL

Kisvárda XVII. (3.)

Romániai Magyar Szó, 2005-06-07

A Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház előadása, a Tóték volt az eddigi csúcs A Kisvárdai Fesztiválon. Vidnyánszkyék produkciója fölülmúlt minden várakozást.

A magyar színjátszás nagy igyekezettel lerágott csonttá tette Örkény darabját. Nem egy kritikus viszolyog tőle, már ha a címét hallja. Mi is történt tulajdonképpen? Szűkebb hazánkból venném a példát. Tipikus fasizmusellenes, és ezen belül a fasizmus magyar változata ellen kihegyezett műnek tekintették a darabot. Színrevitelekor a gúny, az irónia, a pamflet került előtérbe, aminek célpontja a magyar fasiszta hatalmat megtestesítő őrnagy, és a fasiszta-nacionalista hatalmat elfogadó kisember volt. A Tóték színházi pályafutása a kollektív bűnösség eszméjét és hangulatát táplálta, illetve tartotta életben – így szolgálták ki vele a fasizmust leváltó, immár nemzetellenes totalitarizmust. Szemérmetlenül iránydrámává csonkolták Örkény művét. Mindezt el kell mondanunk, annak ellenére, hogy Marosvásárhelyen például, Lohinszkyval a főszerepben, jelentős előadás született – csak hát a kor és a korabeli ideológia kívánalmai szerinti… Irányzatos színház, jó minőségű papírfigurákkal.

Aztán a kilencvenes évek elején tágulni kezdett a kör. Szatmáron Árkosi Árpád Toték-rendezése már arról szólt, hogy őrültek irányítják a világot: az Őrnagy és a mellé felnövesztett Postás. A levelekkel manipuláló postásfiú szerepében nyújtott emlékezetes alakításával Rappert Gábor a szerep és a darab új dimenzóját fedezte fel. Magyarországi produkcióban is jelentkezik az Őrnagy és a Postás hasonló súlyú hatalmi gócokként való felfogása. De ettől még hosszú az út a politikai gyermekcipő levetéséig.

Valójában Vidnyászky Attila rendezése nyeri vissza a Tótékat, szabadítja ki a Prokusztész-ágyból. Vidnyánszky nem hegyez, nem gúnyol, nem karikíroz, hanem megcsinálja a világháborúban vergődő vidéki magyar világot. Árnyalt képet készít róla. Szembesíti a hátországban és a fronton kialakult emberi nyomort. Miként a szakmai beszélgetésen az egyik kritikus kolléga, Karsai György az előadásról szólva megállapította: „Nincs hátország a háborúban…” Háború idején a világ természetes jellemzői az abszurditások. (Gyakran a béke idején is…) És Vidnyánszky elképzelését az Őrnagy megtestesítője, Trill Zsolt briliáns alakítással hitelesíti. Az általa megformált Őrnagy nem karikatúra, nem a katonai stupiditás szimbóluma – akkor könnyű dolga lenne a színésznek -, hanem a helyzet, a hadviselés által kitermelt erkölcsi-emberi roncs: élő és hevesen vergődő hulla. Ilyen roncsokat termel minden háború és minden hadviselés. Ilyenné válnak a betolakodók a végtelen orosz pusztán, a vietnámi őserdőben és az iraki sivatagban is – mindenütt. Emberi-erkölcsi ronccsá, aki már csak abszurd megoldásokat termel, sokszor abszolút jóhiszeműen. Akin teljesen eluralkodnak az emberi-erkölcsi leépülés során szerzett sztereotípiák – minden helyzetben ezek jönnek elő. Akkor is, amikor egyáltalán nem illenek bele… Trill Zsolt alakításának különleges humorát – és félelmetességét! – pontosan az adja, hogy jóhiszeműen művel képtelenséget, szüli az abszurditásokat minden pillanatban. Alakítása azáltal válik igazzá és hitelessé, hogy Trill Zsolt megkereste és becsületesen felmutatta a szereplő igazát - nem gúnyolta, hanem megszólaltatta őt. És „ennyi” tökéletesen elég volt ahhoz, hogy szervesen jöjjön elő, folyjék belőle az abszurd, a groteszk. Ez a szervesen megér egy misét! Az abszurdot ugyanis, rendszerint bábokká degradált színészekkel tálalják – hamisan, erőszakoltan, élvezhetetlenül. Vidnyánszky és Trill messze elkerüli ezt a csapdát, az egyszerűsítés és a csonkolás mai (?) divatját. Vidnyánszky ebben a rendezésében olyan helyzetek kavalkádját teremti meg, amelyekben abszolút nevetségessé és tragikussá lesz minden, mert hiteles és markáns formát nyer egy világ, amelyben feje tetején áll a jó és a rossz. Vidnyánszky nagy rendezői érdeme, hogy nemcsak megteremti, hanem maradéktalanul ki is használja ezeket a helyzeteket. A terrorban megzavarodott Tót például az Őrnagy közeledtére fejébe húz bármit, a fazakat is, ha nincs kéznél a tűzoltósisak… A budi a végső menedék – embernek, állatnak. Oda rak fészket a gólya, és ott bújdosik Tót az Őrnagy elől… De az Őrnagy is megkívánja a budi nyújtotta menedéket: bekérezkedik Tót mellé és barátságát keresi ott, majdhogynem szerelmet vall neki. Végül a Postás e fészekbe rakja az el nem küldött levelet és felgyújtja. Ekkor a budi szimbólummá válik: nyomorúságunk égő jelképévé. És lehull a függöny…

Az előadás újdonsága a második vonal, egy párhuzamos szál megteremtése, kibontása – a hátországi világ emberi-erkölcsi nyomorúságának megrajzolása. A lelkes pótcselekvők világa ez, akikből ugyanúgy árad az abszurd és a groteszk, mint a ronccsá vált hadastyánból. Háborús helyzetben a hadviselő ország polgárainak nem marad más cselekvési lehetőség, minthogy drukkoljanak az Őrnagy érkezésének, a határok tágulásának, a fronton aratott győzelmeknek, a szövetségesek sikereinek, s hogy átadják magukat a háborús divatnak: állandóan katonai indulókat harsogjanak és meneteljenek – egyhelyben. Pihenésképpen pedig német dalokat énekelne, lelkesen és tök hamisan. Így kompenzálnak… Mindez maga a halál – az emberi-erkölcsi, amit fizikailag túl lehet élni. A háború elmúlik, de a hozadéka még ma is bűzlik.