HAMLET

Zsehránszky István

Másnak születtünk

Új Magyar Szó, 2005-10-07

A VII. Bábostalálkozó is megvolt, jöhet a nyolcadik…

A kezdete ugyanazt ígérte, mint ami tavaly volt: beszélt bábszínházat, rangos vagy kevésbé rangos műkedvelést. Aztán… több lett belőle.

Az első előadáson, a vendéglátók produkciójában – Keljfeljancsi Komédiás Kompánia Kolozsvár (csupa K) – a bábu okozta az első kellemes meglepetést. Banu Marian és Végh Éva kiváló Mátyás királyt faragott. Olyant, hogy önmagáért beszélt. Hitelessé lehetett tenni vele a tanítómesét, a gyermekek bevezetését a helyi közélet, a kolozsvári bíró rejtelmeibe, pontosabban rejteni valóiba. S ha interaktívvá tették volna, ha a bábosok egy nagy közös játék gyújtópontját alkották volna… Akkor felébredtünk. Talán majd máskor…

Váradról a Matyi Műhely egy “örökérvényű fricskát” hozott, Andersen után a Pomádé királyt. Fricskát, amely nehéz volt, mint a bunkó. Üres önmutogatás. Ahol a báb alárendelt szerepet játszik: “csak áruvédjegy” stb. Ebből nem kérünk, még akkor sem, ha a szállító szerint kapós áru…

A dési 1001 mese Bábszínház is az ismertet hozta: a szépen elmondott és illusztrált mesét, amit egyszemélyes bábszínház produkálhat. Csakhogy jelentkezett még egy személy – a segéd is, az előadó, Bereczky Gyula kisfia, aki az előadás alatt játszani szeretne, apuka partnerévé szegődne. Mint minden jelenlévő gyermek, ha megteremtenék hozzá a lehetőséget. Ez lenne a továbblépés.

Zauberzauberzauberei (Csodacsodacsodaság) Lilly Krauss Kalmár előadása a Szebeni Bábszínház német tagozatán játéklehetőséget nyújtott a társulat tagjai mellett sok gyermeknek is. Varieté-előadást produkáltak, amelynek során a színészek új identitást nyertek: nyílt színen bábokká, állattá, szellemmé – emberből másvalamivé változtak. Amit a gyermekek is szívesen csinál(ná)nak. És az előadás jó pillanataiban a színészek önmagukat animálták. A rossz pillanataiban pedig? – a közhelyeket animálták. Szerencsére ez volt a ritkább.

A Puck Bábszínház magyar tagozata, Kovács Ildikó vezényletével, most a vásári komédiának hódolt: a magyarnak és a románnak, egy fedél alatt. Bemutatta Vitéz László és Vasilache esetét az Ördöggel. A két fenegyerek bebizonyította, hogyha egy kicsit nem figyelnek oda, hagyják, hogy a természetük érvényesüljön, legyőznek minden bajt: az ördögöt, ami bennünk van, sőt, a halált is… Ha Vitéz Laci és Vasilache együtt van, ha nem egymással bakalódnak, akkor nekik “katonadolog” mindez… Miért nem tudják mind?! A többi Vitéz Laci és Vasilache…

Vitéz Lászlót hozta Kemény Henrik is, a találkozó ünnepeltje, a nyolcvanéves budapesti bábos művész. Heni bácsi… Sajnos, nekem legalábbis, nem tetszett ez a portéka. Nem tetszett, mert ördögnek éreztem magam. Miért kell valakit állandóan – egész előadást betöltően – püfölni? Cinikusan, szakszerűen, “végső megoldás” módra? Ez már nem mutatvány, inkább rögeszme. És önbíráskodás, és bűnözés. Vagy jó szándékkal művelt rossz. Egyre megy. Kiröhögtetés! Megsemmisítés – érvényes ítélet nélkül. Ez nekem nem kell. Egyáltalán: szellemes dolog a verés? Én is másnak születtem, mint a többség. És vagyunk még ilyenek néhányan. Engem is vertek ezért. Hát örvendjek neki?

Nézzük inkább A kis hableányt, a Szatmárnémeti Északi Színház Brighella Bábcsoportját! A téma: önmagunk, sajátosságunk, lényünk feladása egy nagy célért. A hableány önfeladása egy más minőségért: azért, hogy ember lehessen, hogy elfogadja őt a szerelme. Szívszorító. És tragikus. S egy útja kezdetén járó Bábcsoport eltudja hitetni ezt velünk. Fel tudja kelteni bennünk az elvágyódás szülte helyzetet és érzést. Finom, művészi eszközökkel. Mégha azok néha túl finomak is… Nehezen jönnek át az ellenfényen.

És a másik örömünk: Mátyás király visszatérése Kolozsvárra – a bölcs Mátyás királyé, Hunyadi János és Szilágyi Erzsébet Matyikájáé – nem iskolás fokon. Ez a pécsi Márkusszínház – Vajda Zsuzsanna és Pilári Gábor – előadásának legfőbb jellemzője. Hogy csinálták? Úgy, hogy kiléptek a sémából, a beszélt bábszínházból, és eljutottak a játszott bábszínházba. Tanú rá az első széksorokban játékra kelt sok gyermek. Akik számára, akárcsak az előadók számára, ugyancsak teljes előadás volt. Totál teljes.
És most ugrunk egyet. A Puck román tagozatán játszott Hófehérke szép volt, jó volt, de ismert volt. A sepsiszentgyörgyiek nyári Betlehem-ese viszont – akárcsak a pécsiek produkciója – új hagyomány felé töri az utat. Akik maivá, számunkra valóvá teszik a szent történetet. Nem profanizálják, hanem mint sajátjukat adják. Nem képmutatásból játsszák, hanem hogy lássuk. Jobban lássuk. Valóban lássuk: a mi történetünk.

A marosvásárhelyi Arielé volt a záróakkord: Az álomfestő. Anyuka és apuka – a felnőttek – élete, ahogy a bábok, pontosabban a gyermekek látják. Szép, merész vállalkozás. Jó témát hozott Hatházi András, a szerző. De nem jó az, hogy ő is rendezte meg. Mert a szöveghez – a szövegéhez – válogatott helyzetet, játékot. Szövegszínházat csinált ismét, s a játékszínház visszaszorult. Illusztrációvá… Ez az igényes, szép – és másnak indult! – előadás gyengéje. Kibírja…

Megint fölmerült, hogy miért ilyen ez a bábostalálkozó: előadások egymásutánja, és miért nem műhely, például. Mert az is elkelne. El ám, de a Találkozó is. Maradjunk ebben!