HAMLET

Bartha Réka

Játék a szerzővel és a happy enddel

Brassói Lapok, 2002-11-08

Tamási Énekes madara mondhatni egyazon oktávon dalolt ezidáig a hazai színpadokon. Képtelen volt levedleni a rásütött bélyeget – a népszínmű olykor ártalmasan szövegcentrikus színrevitelét –, amely lappangani hagyta a dráma gazdag szellemiségét és korlátokat szabott a játéknak. Fölöslegesnek tűnt újabb tartalmak után kutatni vagy a Tamási-féle humor gyökereit kipuhatolni. Magyarán: a Tamási-drámát magára hagyták a színpadon. Márpedig a színház természetétől nem idegen az ún. szentségrombolás, ha a szakrálissá merevített drámai formák újjászületése a tét. Ezzel a prométheuszi közeledéssel vállalja fel Bocsárdi László rendező Tamási művének újjáteremtését.

A csoda: játék Tamásival – azért is mert a szerző-demiurgosz teremtő gesztusa kelti életre a figurákat. A szerző kilép a névtelenségből, és a rendező által feltárt drámaelméleti konvenciónak megfelelően (miszerint ha közvetve is – szereplői által – az alkotó jelen van a színen) megelevenedik a maga kreálta virtuális valóságban. Lényéből kiszakított teremtményeit pedig elindítja a saját történetük útján. Ők csupán a sajátosan életszagú válsághelyzetekben fognak kibújni annak a meseszerűségnek a hálójából, amelyet a groteszk szabályoz.

Jó és Rossz harca ez – akár a mesében, mondahatnánk. Ám Tamási – az előadásbéli és a jelen nem lévő – (és vele együtt Bocsárdi ) jóval többet láttat az élet és mese árnyalt viszonyrendszeréből. Mert itt a gonosz hozza létre a jót. Legalábbis a történet – világrendként is értelemzhető – kronológiája szerint.

Kezdetben vala a rossz, az öregesen fanyar. A dráma genezisének szorosan a földiekhez tapadó, de nem élettelen quartettje két férfiasan erőszakos matrónából (Eszterből és Reginából), valamint a gyengébb nemmé pipogyásodott kérőikből, a kényszerű helyzetek „apostolaiból" (Mátéból és Lukácsból) áll. Párosuk felcserélhetősége már a kezdeti játékban kiviláglik, amikor az álarc mögé rejtőző férfialakok nem akarják felfedni kilétüket szívük hölgyei előtt. A szék- és szerepcsere a leánykérés nem kívánatos pillanatába torkoll. A triviálissá karikírozott nők valójában a társadalom előírta sémába igyekeznek belehelyezkedni, midőn a legitim párosodást akarják kierőszakolni csapdába ejtett párjuktól. A férfiak azonban csupán a friss áldozatra reagálnak (Magdó jelenlétére) – ösztönösen. A tisztaság vonzza mindannyiukat – férfiakat és nőket –, de nem a felbecsülhetelensége, hanem a birtokolhatósága miatt.

A túláradó gonosz természetszerűen hívja létre a maga ellentétpárját: Móka és Magdó kettősét. Nekik kell átmenteniük a szerelemnek álcázott emberi értékeket a „túlsó partra". Mikor egy talpalatnyi föld sem marad számukra, a lámpára menekülnek és onnan nézik a csillagokat. A mentés útvesztőiben a szerzőt hívják segítségül: végső elkeseredésében – amikor ellenlábasai diadalmaskodni látszanak – Móka „Áron bát" szólongatja. Ez nem csupán emberi, hanem drámatörténeti pillant is: a szerző hatalmára hivatkozó kiáltás. A szereplő – a Tamásival kortárs pirandellói értelemben – a szerzőt keresi. Azt, aki segíthet neki győzelemre vinni a közös ügyet. Tamási tehetetlensége és nem túl optimista életérzése abban találná meg legteljesebb kifejeződését, ha engedné Mókát belefulladni az akváriumszerű kútba. Ám az időközben felbukkanó, rejtélyes, ángulus kiejtésű hölgy noszogatására mégis a happy endet választja. Közvetlenül a tisztaságra mért csapás után. Az Amerikát megjárt szerző – aki hét évre hazajövetele után, 1933-ban írja meg drámáját – tudja, hogy csodák pedig nincsenek, csupán a fikcióban lehet megidézni őket. Ezért engedelmeskedik végül az ismeretlen hölgy kérésének. Két kultúra fikcióról alkotott képe találkozik a végkifejlet eldöntésekor – akár az európai filmgyártás kezdetein, amikor a svédországi üzemben – rendelésre – boldog (Amerikának) és szomorú (Oroszországnak) véget is készítettek ugyanannak a filmnek. Ezt a mesterségesen létrejött idillt érzékelteti Bocsárdi: pezsgővel, világi öltözékkel és az elmaradhatatlan békülő ölelkezéssel. Nem hiányozhat az Újvilág szellemi diadalát ülő ismeretlen hölgy sem, aki a Szabadság-szobor nőalakjához hasonlóan (ezúttal nem fáklyát, hanem) piros kartonból kivágott óriási szívet szorongat kezében, rajta jelképes felirattal: I love Transylvania!

A világ megbékélt tehát. A mesterségesen keletkezett vég megoldja a konfliktust. A harmónia ideiglenesen helyreállt. Amit láttunk: egy rusztikus világban történő fenséges játék volt csupán.

A csoda A csoda