HAMLET

szerk.

KISVÁRDAI LAPOK

Szeget szeggel, Médeia körök, Arab éjszaka

[2005. Jun. 10.]

A Kisvárdai Határon Túli Magyar Színházak XVII. Fesztivája a vége felé közeledik. A mai fesztiválnapilapban két erdélyi és egy újvidéki előadásról olvashatnak.

Budai Katalin: Csak egy szög
Shakespeare: Szeget szeggel – Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház

Voltaképpen nem etikus bármit is írni. Olyan, mintha nem is láttuk volna ezt az előadást, hiszen szélben, esőben, zimankóban, merevre hűlten alig is hallottuk a szöveget, alig is sandíthattunk ki deresedő szempilláink alól, s nem volt az a pokróc, amely jól befedte volna zsibbadó végtagjainkat.

De játék azért volt. Tíz tehetséges fiatal ember dobta oda magát az esőtől csúszós fadobogóra, ugrált oda fel közülünk, a közönség soraiból, időnként félmeztelenül, időnként öltönyben, dzsekiben, gyapjú kötényruhában vagy világoskék miniben. Aki pedig éppen nem játszott, az fagyoskodott velünk együtt, várva a jelenésre, pokrócba csavartan. (Bocskay Anna mai ruhái és kellékei jól szolgálták ezt a most “viharvert” produkciót.) Ezt a fajta helytállást, fegyelmet, kedvet, erőt és energiát – Lajos Sándor szerdai vezércikkébe kapaszkodva mondom – , nem hiszem, hogy sok helyen lehetne még megtapasztalni. Csak remélem, hogy lesz alkalmam szárazon, melegben, saját testi gyötrelmeimről megfeledkezve látni mindazt, amit láttunk – ugyanakkor nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a hosszúság, az erőltetettség, az érdektelenség nyomasztó érzése nem csak a körülmények végzetes összjátéka miatt alakult ki.

Nos, kimondtam, bár nehezemre esett, mert ennyi “civil” módon is rokonszenves fiatal arcot mindenképpen jó látni, s a tehetség időről-időre felvillan az előadásban. Az alaphelyzet sem elvetendő. Játsszuk el, hogy eljátsszuk a Szeget szeggelt, az erkölcsi bomlás ellen fellépő keménykedés elleni protestálásnak e fura, nehezen megfejthető shakespeare-i dokumentumát, hozzátéve a 20. és 21. századi újsághíreket szexről, kivégzésről, igazságszolgáltatásról. Töredezett, szabdalt, a térben is széteső lesz így a játék, nem kontinuus, hanem az egyes jelenetekre ringbe lépők attrakciójává válik. A rendező, a fiatal Alexandru Berceanu nagy csavarja az, hogy Bécs hercegét, a saját kormányzásával elégedetlen, s ezért a bajok elől elmenekülő főhőst nővé formálja. A hercegnő által megbízott Angelo leszerepel uralkodóként, saját maga is beleesik a kárhoztatott bűnökbe: azonban a Hercegnő is “növeli a bajt”, álruhás igazságszolgáltatása csak a szép Izabella megrontásának kezdete, mely így az azonos neműek – itt egyoldalú – vonzalmának kifejlése.

Szeget szeggel (Székelyudvarhely)

Ezt a meglepő alapértelmezést sok furcsaság kíséri. Színházias szlengben inkább csillapíthatatlan rendezői ötletrohamnak kéne nevezni: hiszen a semmiből tűnik elő és oda is tart a közös koreográfiák mindegyike, a ritmikus lihegés, a fogkefés ezüstbabaszülés, a körtáncszerű körbefekvés. Bár következetesen végigvonul a tárgyi- és gesztusvilágon, de szintén kiagyalt a kozmetikum- és fodrászkellék bősége, a sok borotvahab és heves parfümhasználata. Meggondolkodtató, hogy, noha annyi minden történik, sokféle zene szól, izgalmas szerepkettőzések csiklandják az elmét, mégis mennyire vánszorog az idő, mennyire lankad a nézői figyelem. Lehet, nem bíznak a szöveg mozgósító erejében – holott a “korrupt vezető mint purifikátor” téma örökké aktuális. Angelo megbízott helytartójának nincs súlya Posta Ervin megformálásában, az ő kettőslelkűségének kidolgozására valahogy nem jutott tán elég idő. Fincziski Andrea is csak az utolsó húsz percben kelti fel igazán az érdeklődést száraz, szigorú számvetésével, belül lüktető kívánásával. Szalma Hajnalka Izabella némileg önző ártatlanságával és nemes érzeményeivel szerethető, szép leánykát formáz, aki viszolyog attól, hogy majd a hercegnő kis barátnője legyen.

Az a humor, irónia, ami Ráduly Csaba pompás transzvesztita Pompeiusában megmutatkozik, elvész a tíz fatuskó és kilenc fémrúd közötti két és fél órás koreográfiában.
Sok mindent szóvá lehetne tenni, de most igyekeznünk kell azon tényekre koncentrálni, amelyek feltételezhetően húsz foknyi különbséggel is fennállnak.

Ezért aztán a hősiesség, az energiabőség és szenvedélyesség emlékét vigyük inkább magunkkal.

Stuber Andrea: Then boro na to kano
[Médeia körök – Újvidéki Színház]

(Kezdő sóhaj: ó, ha Gabnai Kati szaktársnő itt lenne még, talán tudna szép, lírai mondatokat fogalmazni erről az előadásról! De nincs itt.)

Nagyszerű dolog, hogy a Kolozsvári Magyar Színház igazgató-főrendezője, Tompa Gábor úgy tizenöt év után újra elment a Vajdaságba, hogy az Újvidéki Színház izgalmas társulatával dolgozzon. Nagyszerű dolog, hogy közös munkájuk eredményét itt láthatjuk Kisvárdán. Produkciójuk kiindulópontja Euripidész Médeia című tragédiája. A kétezernégyszáz éves alapmű sajátos verziója játszódik le előttünk a rendező és Carmenita Brojboiu díszlettervező által elgondolt, amfiteátrum jellegű térben. A kör alakú színpadon pókhálószerű krétarajzot látunk, amely jó szolgálatot tesz Médeia és Iászon gyermekeinek – ugróiskolázhatnak rajta. Amikor kezdetét veszi az előadás, éjfekete, boszorkányos külsejű Médeia (Buza Tímea) foglalja el a kör közepét, s nem is hagyja el a játék során. Az események további résztvevői koncentrikus körökben helyezkednek el és mozognak a főhősnő körül.

Medeia körök

Elsőül Ferenc Ágota, csupazseb kabátban. Ő Kronosz – aki az olümposzi istenek egyik atyjaként voltaképp kakukktojás jellegű szereplője e Médeia-változatnak –, és talán az Időhöz van köze; konferálja, kommentálja és múlatja az eseményeket. Csapatban dolgozik a korinthoszi nők fiúkara; kimázolt, gyolcsba csavart alakok – mintha csak szarkofágokból szabadultak volna. A játék során többször színt és öltözéket váltanak, a tulipiros parókáktól és Ikea-szatyorszerű anyagból készült női ruháktól a műanyag viharkabáton át jutnak el a fekete tütüig és gyászfátyolig. Panoptikumszerűen mutatkozik előttünk a dráma összes további szereplője. Olykor mintha kimerevített képen látnánk őket a végtelen zene hangjai közben, s mintha elforognának előttünk az arcok, mégha a színészek egy helyben állnak is. Bevillan egy-egy szép, erőteljes pillanat a talán esztétikai élvezetet célzó kompozícióból. Ahogy Elor Emina Glaukéként mint ketrecbe zárt, felingerelt vad, üvöltve járkál Médeia előtt. Ahogy Krizsán Szilvia Dajkája szinte állati ösztönnel támad a bosszúvágyó Médeiára. Ahogy Balázs Áron Iászónja ellágyulva lesi gyermekeit. (Magam speciel amúgy is abba a mind népesebb kisvárdai táborba tartozom, amelynek tagjai bármettől bármeddig szívesen elnézik Balázs Áront.)

Az előadás szövege sok-sok elnyújtott magánhangzóból és néhány mássalhangzóból áll. Az eredeti Euripidészből vett ógörög hangzások, indulatszavak és idézetek az érzelmi kitörések tagolatlan hangtárát adják. (Volt előzménye az elképzelésnek; Romániában játszották már órörögül a Médeiát Andrei Serban rendezésében.) Ha nem lennének benne a pesti fülekben a Katona József színházi Médeia, Fullajtár Andrea eget és földet rengető elbődülései, akkor is tudható, hogy az ilyen sikolyokhoz, süvöltésekhez, hördülésekhez, visításokhoz, artikulálatlan ordításokhoz nem csupán hangerő szükségeltetik. Helyzet is. Színészi erő is. Valami belső láz, fékevesztett indulat, kiszakadó szenvedély. Ebből az újvidéki produkció nem mutat eleget a meggyőzéshez. (A címben szereplő kifejezés azt jelenti: nem tudom megtenni.) A koreográfia pontos, művészi, a munka alázatos. Értelmező gondolatok szép képi megvalósítását láttamozhatjuk. A gyilkos ruhájából előhúzott gyilkos ruhát. A bosszútól égő Médeia szó szerinti lángra lobbanását. A feláldozott gyermekek elveszejtő begombolását az anyai öltözék alá.

Személy szerint nekem mintha Lidocaint adtak volna be az előadás elején. Nem éreztem a világon semmit. Mindazonáltal nem ültem ott hiába. Amikor a végén a tapsnál kicsomagolták Médeia gyermekeit halotti kabátjukból, én voltam az első, aki a mosolygó kisfiúra szélesen visszamosolygott.

Médeia körök (Újvidék)

Papp Tímea: Mégis és mégsem
[Roland Schimmelpfennig: Az arab éjszaka – Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem Stúdió Színház]

Előrebocsátom: nekem nincs semmi bajom ezzel az értelmezéssel. Szabó Máté rendezésében nincs poézis, csak mindennapok vannak. Ott ülnek a szereplők a sokemeletes betonházak, a kandeláber és a kuka közt, a homokozóban. Az eldobált gyerekjátékok később metaforikus jelentést kapnak, így lesz a vödörből bukósisak, az elefántos locsolóból robogó, a babából pedig házbeli nő, akivel az egyik szereplő gyors kalandba keveredik, illetve beduin hercegnő, az álmok asszonya. Logikus ez a játék, hiszen a darab maga is álom és ébrenlét, a realitás és ir/szürrealitás határán mozog. Nem monológokban, nem egymás mellett vagy egymáshoz, hanem egymással beszélnek a hősök. Közelednek és távolodnak. Ez megkönnyíti a néző számára a történet logikájának felfejtését, a szereplők közti viszonyok értelmezését. Létezik a helyszín (a Zsinagóga akusztikájától tényleg olyan, mintha egy kongóan üres lépcsőházban lennénk) és léteznek a figurák.

Az arab éjszaka A török bevándorlók második generációja, amely már asszimilálódott a német társadalomba: Fatima Mansur (Nagy Dorottya) bár hordja a tradicionális fejkendőt, de világoskék, testét nem teljesen elfedő ruhája és bakancsa arra utal, hogy már az európai kultúra határozza meg őt, csakúgy, mint a rocker Kalilt (Sebestyén Aba), akinek hosszú a haja, Death-pólót, szegecses csuklószorítót és Puma cipőt hord (ugyanakkor egy ilyen rocker nem éneklné a Final Countdownt az egykori tinilánykedvenc Europe-tól). A kísérőzenében is ott van ez a kettősség: a tradicionális keleti dallamok erős mai ritmusalapot kaptak (elnézést a privát megjegyzésért, de ezúton kérnék a rendezőtől egy OST-t). Az író, Peter Karpati (Zayzon Zsolt) tipikus fekete farmeres-pólós-zakós-tornacipős, szemüveges bölcsész, akinek nevét Schimmelpfennig magyar kollégájától kölcsönözte. A klumpás, szürke köpenyes idős gondnok, Lomeier (Györffy András) és az álomkóros, rendkívül vonzó, a férfiakat megbabonázó laboráns, Franziska Dehke (Tompa Klára) is itt élhet közöttünk.

Vicces ez az előadás. Zayzon Zsolt levetkőzése és felöltözése, tai chi gyakorlatai, Sebestyén Aba motorozása és óvszeres jelenetei, Tompa Klára és Nagy Dorottya homokbirkózása. A nevetés azonban nem felszabadító, hanem szívszorító.

Nyomasztó ez az előadás. Amikor a két nő felcseréli ruháit, ahogy a gondnoki szürke köpeny alatt egy másik ugyanolyan szürke köpeny van, vagy ami a játékbabával történik – fejének levétele, homokba temetése, menyasszonynak öltöztetése – komorrá teszik a hangulatot.

Talányos a darab és az előadás. Hogy került Peter Karpati a konyakosüvegbe? Mi van Franziska Dehke és Lomeier közt az álom és a valóság világában? Hova tűnik el együtt Kalil és Fatima Mansur? Ki a gyilkos, ki az áldozat és mi az ok? Mi is történt: egymásra találás vagy örökre elválás, valami újnak a kezdete vagy épp a végzet beteljesedése?

Nemrég zajlott Budapesten a Kortárs Drámafesztivál, ahol felolvasószínházi produkciókban éjszakáról éjszakára frusztrált emberekről szóló történeteket hallgattam, és azon gondolkodtam, hogy a kortárs drámaírók (leginkább a németek és a skandinávok) tényleg ilyennek látnak bennünket (egyúttal magukat)? Tényleg csak szexfüggő és kielégületlen nők és férfiak lennének körülöttünk (azaz lennénk)? Persze mindenkinek van egy menekülésre használt (álom)világa, és vannak rosszabb napjaink, de azért nem biztos, hogy az élet csupán ennyi, és hogy egy nyomasztó lakótelep vagy az átmeneti vízhiány maga a világvége.

Az arab éjszaka (Marosvásárhely, Stúdió)

kapcsolódó írások

KISVÁRDAI LAPOK 2005/1 KISVÁRDAI LAPOK 2005/2 KISVÁRDAI LAPOK 2005/3 KISVÁRDAI LAPOK 2005/4 KISVÁRDAI LAPOK 2005/5 KISVÁRDAI LAPOK 2005/6 KISVÁRDAI LAPOK 2005/7

» Korábbi cikkek