HAMLET

szerk.

KISVÁRDAI LAPOK

Kritikák az utolsó fesztiválelőadásokról

[2006. Jul. 2.]

Véget ért a Határon Túli Magyar Színházak XVIII. Fesztiválja. A fesztiválnapilap két legfrissebb számában versenyelőadást, rendezőszakosok és színisek vizsgáit elemzik a kritikusok.

Zappe László: A csalóka remény
Samuel Beckett: Godot-ra várva – Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház

Didit és Gogót nem furcsa félelem igazgatja, hanem csalóka remény. Godot-t várják. Az eredmény így még tragikusabb. Mondhatnánk talán azt is, József Attila megfogalmazása kelet-európai, Becketté nyugati változata ugyanannak. A végső, a megfellebbezhetetlen reménytelenségnek.

Az ember azonban általában nem lét- és történetfilozófiai felfedezésekért megy színházba. Egy-egy remekmű születésekor persze sikerében nagy szerepe lehet annak az újdonságnak, amit hoz. Akár világlátásban, akár dramaturgiában. A Godot a semmit, a lét végső értelmetlenségét fedezte föl egykor, s hozzá a történet nélküli dramaturgiát. A második világháború utáni értelmiségi létélményt, s az annak legtökéletesebben megfelelő színpadi formát. Ezek azonban fokozhatatlanok, újdonságuk pedig könnyen megkopik. A Godot-t nem lehet gazdagítani. Szűkítéssel, például valamilyen politikai helyzetre való vonatkoztatással, sokkal könnyebb érdekessé tenni.

Tompa Gábor előadása nem ezt a könnyebb utat járja. Budapesten, a Pesti Színházban nem is éreztem különösebben tartalmasnak a látványt, a cipősivatagot a kidobott televízióval, a hagyományosan csenevész száraz fát s a felvonások végén felderengő Hold-korongot. Itt minden a színészeken múlik. Azon, hogy a játszók miképpen reagálnak a semmire, a lét végletes értelmetlenségének élményére. A rendező munkájának nem az a legfontosabb eleme, hogy milyen külsőségeket teremt a két párhuzamos eseménysort elmondó felvonás köré, bár természetesen a miliő megszabja azt a hangulati kört, amelyben a színészek mozoghatnak. Both András díszlete természetesen halványan céloz a holokausztjelképként is felfogható elhagyott cipőkre, amelyekből eltávoztak egykori viselőik, de éppen csak annyira, hogy még nem korlátozza a szöveg sokkal tágasabb jelentéstartományát.

Jelenet Tompa Gábor sepsiszentgyörgyi rendezéséből (c)fotó: Páll-Gecse Ákos

A Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház művészei segítségével a rendező, s nyilván a rendező irányításával a színészek roppant gazdagon árnyalják a lét értelmetlenségéhez való érzelmi viszonyt, az élet tragikusan groteszk, s egyúttal nevetségesen fájdalmas voltának érzetét.

Ez az előadás nem felismertetni próbálja a rég tudottat, hanem átélhetővé teszi azt.
Nem éri be azzal, hogy a bohóckodást kesernyésnek, a formákhoz való ragaszkodást hamisságnak, a megrögzött sztereotípiák ismételgetését mulatságosnak mutatja. Hanem igen pontosan kottázza le a szöveg mögöttes tartalmait. Kezdetben csak pattogóbbnak, pergőbbnek, szinte derűsebbnek tetszik a játék a szokottnál. A súlyok menet közben rakódnak rá. Pálffy Tibor és Váta Loránd remek tempóban riposztozik, nem ad lehetőséget mélyebb értelmezésre, nem igyekszik azt a benyomást kelteni, hogy hű de fontos, alapvető filozófiai dolgokról van szó. Aztán Nemes Levente behoz egy derűs, életkedvtől duzzadó, hatalmára, életerejére büszke Pozzót, Péter Hilda pedig egy fura, groteszk, tompa, de nagyon nyílt tekintetű Luckyt.

Szünet után lesz a játék egyre fájdalmasabb. Didi és Gogó érzelmi viszonyára is erős hangsúly esik, a magatehetetlen, megvakult Pozzo pedig szó szerint és átvitt értelemben is elesett helyzetéből nehezen felegyenesedve, tiszta, nemes pátosszal mondja el a darab filozófiai összegzését a lét és az idő relatív, tehát értelmetlen, értelmezhetetlen voltáról. Azt hihetnénk, Nemes Levente nagy színházi pillanata fokozhatatlan, ám ekkor Váta Loránd mint Vladimir töredezetten, a megértés szándékával és a fölismeréstől rettegve idézi föl a hallottakat. Félelme és megvilágosodása egyszerre ragad át a nézőre. Nem filozófiai leckét kaptunk, hanem egy nagy, fájdalmas élmény részesei lehettünk.

A csalóka remény szertefoszlott, Godot természetesen ezúttal sem jött el, de ez már tulajdonképpen mindegy is.

Sőregi Melinda: Zárdahumor
Dan Goggin: Apácák – Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata

Játszószobának vagy szobai játszótérnek tűnő, színes kocsiajtókkal körberakott teret látunk a Várszínpadon. Hátul lépcsős emelvény, amely mögé, mellé és alá bármikor könnyedén elbújhatnak a játszók, akik jelen esetben energikus, színpadra vágyó apácák. Két részes esztrád-műsorukkal kalapoznak: pénzt gyűjtenek zárdatársnőik temetésére. A baleset “okozói”: a mérgező gombaleves és a reformkedvű szakácsnő.

Apácák (c)fotó: Páll-Gecse Ákos Öt pingvinasszony szórakoztatja a kisvárdai közönséget: főként magánszámokkal és bohókás együttesekkel (lásd szteppszám vagy maga a finálé). Színház a színházban, pódiumműsor a zárdában és apáca-show a színpadon. Eredetileg a színes-szagos-látványos Broadway-műsorok paródiája is, de nálunk, operettiában a darab ezen rétege kevésbé húsba vágó, kevésbé ismerős, talán nem is lényeges. Egyenként ismerkedhetünk meg a nővérek élettörténetével. A két kulcsfigura a zárda főnöknője, Mária Regina nővér (Méhes Kati) és a saját élettörténetét kutató Mária Amnesia nővér (Lőrincz Ágnes). Végül a nagy titkokra is fény derül: névre, származásra, és nagy nyeremény is kerül happy endnek.

A darab nem bonyolítja önmagát: ügyes kanavászként szolgálja a játszókat, ha élnek a felkínált lehetőséggel. Tulajdonképpen itt bármit szabad, sőt. Versengenek egymással a számok: a dalok és a különféle “egyéb” produkciók. A közönség élvezi, hogy foglalkoztatják, bevonják a játékba, de közben partnerként is kezelik a színészek, hiszen együtt játszanak. Lőrincz Ágnes jelenléte tűnik a legerősebbnek. Remek érzékkel bolondítja magába a közönséget vagy andalítja el, ha arra van szükség. A báb-apácával bemutatott játéka bravúros, akárcsak az apáca-kvíz á la Vágó István. Méhes Katalin határozottan bonyolítja a játékot, kezében tartja a ritmust, rendfőnöknőhöz illően “rendezi a sorokat”, és időnként el is engedheti magát, ha családja cirkuszos múltjáról énekel, és túlzott mennyiségű nevettető nedűt szagolgat.

A fiatal rendező, a Marosvásárhelyen végzős Csurulya Csongor látványosan engedte kibontakozni a színésznőket. Rendezői jelenléte a díszleten érezhető egyértelműen, és egy-két atelier-megoldáson. Ilyen a telefonnal beérkező díszítő figurája, ami suta megoldásnak hatott az előadásban. És nem lehet kihagyni a mozgás problémáját sem: a színészi játék profi dinamizmusát a koreográfiák sajnos nem követték. Kevésnek, gyérnek éreztem a táncokat: egyedül a sztepphez készült kidolgozott mozdulatsor. Az éneklésben is mutatkoztak hiányosságok: legkevésbé Lőrincz Ágnesnél és Méhes Katinál, hiszen nekik kell szerepük szerint is a nehezebb dalokat elénekelniük. A hangi hiányokat játékkal pótolták ügyesen, de ha lehet őszintén fogalmazni, akkor a hangképzés szükségessége az egész “zárdát” érinti.

Jó színvonalon szórakoztat a szatmári előadás, és talán lehetne még bátrabban, elengedettebben show-szerű, és lehetne kevesebbet használni a nővérek statikus sorfalát. Lehetne még ötletekkel tűzdelni az apáca-magánszámokat (úgy is mint például “az apáca halála”, halálos szakácskönyv, musical-börze). Valószínűleg alkalomról alkalomra alakítanak is rajtuk a játszók, a körülményekhez és a nézőkhöz alkalmazkodva. Látszik, hogy a színészek élvezik a közös működést, ismerik egymást alaposan, és ettől az apácásdi érdekes lehet. Keretnek bármi más is alkalmas volna – most épp ez a zárda-komédia.

Az Apácák profánul illeszkedik a fesztivál istenkereső tematikájába (tessék, már kész a fesztivál-tematika is, de kéretik más sorokat is összeállítani!): Godot-ra várva, A Senák, Valahol Szecsuánban és A Pityu bácsi fia. És a végén egy habkönnyű játék Szatmárról: ez is nagyon kell.

Jászay Tamás: A mi kis városunk
Történetek a láthatatlan városból – Gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház

(Fel)ismerjük-e saját lakóhelyünket, ha másképp látjuk, mint megszoktuk? A Figura előadásának első perceiben a színpad mélyéről élesen szemünkbe tűz a fény. Imbolygásából érezni, hogy nem egyszerűen egy lámpába bámulunk, hanem egy videót nézünk. Nem lát(hat)juk, amit látnunk kéne. Csak nézzük. Ha kissé hátrafordulunk, magunkon, nézőkön látni a vetített, lassan áramló, egyelőre értelmezhetetlen képeket. Aztán hirtelen összeáll az egész, amikor az oldalt álló vetítővásznat a fényforrás elé tolják. Nem, ez így mégsem igaz. Az egész majd csak a legvégén áll össze, amikor cakkos szélű képeslap formájában nyújtják át a szereplők saját városuk látképét.

Vava Stefãnescu koreográfusnő előadásának főszereplője ugyanis Gyergyószentmiklós. A műsorfüzetben beszél arról, hogy a város és a színház közötti kapcsolatok feltárásán munkálkodott. Mégsem gondolom, hogy a kész mű megértéséhez és/vagy átérzéséhez elmélyült előtanulmányok szükségeltetnek a helység történetéről és lakóiról. Az előadás alig több mint egy órája alatt ugyanis olyan kristálytiszta, precízen megrajzolt portrék egész sorát látjuk, amelyek újra meg újra egymásba kapcsolódva kerek világképet adnak, nem hagyva maguk után hiányérzetet. Teszik mindezt úgy, hogy a szereplők egyetlen segítője a háttérben hol álló, hol megmozduló fehér vászon a rajta pergő kvázi útifilmmel (látvány: Bocskay Anna). Balázs Áron filmje előbb csigalassan, majd egyre gyorsuló tempóban mutat gyergyói ház- és utcarészleteket, virtuális túrára invitálva a nézőtéren ülőket és a színpadon lévőket. A játszókat segíti még néhány, személyiségteremtő „papucsinstalláció”, amelyek kocsmaasztaltól felhőkön és virágos réten át temetőig sok helyszínt és karaktert felidéznek.

Történetek a láthatatlan városból (c)fotó: Páll-Gecse Ákos

Kezdetben érzelmes duók és jellemző szólók váltakoznak a fantáziadús és meglehetősen rejtélyes nevekkel felruházott szereplők között. Idővel aztán egyre több és összetettebb, szavak nélkül is teljes értékű kapcsolat teremtődik a színen. Az előadás első felét a Balanescu Quartet légies könnyedségű zenéje, a második részt Lajkó Félix vadabb harmóniák felé törekvő muzsikája uralja. A képek és a mozgások dramaturgiája messzemenőkig követi a jellegzetes, jól felismerhető zenei alapokat. Színész legyen a talpán, aki a kortárs táncszínház nem hétköznapi fizikai és szellemi próbatételeivel megbirkózik. Külön öröm, hogy a szereplők ezt a feladatot egytől egyig teljesítik, s szemmel láthatólag kedvvel és tehetséggel teszik.

Az eredmény helyenként egyenesen lenyűgöző. Barabás Sportos Árpád valódi artistaként a vállán hordozza az egész előadást, ő a produkció motorja. Lehetetlen felsorolni, hány arcát mutatja – bohóc, nyaktörő mutatványokat is magabiztosan abszolváló tornász, vérprofi táncos, a publikum mellé kuporodó, társait figyelő porondmester. A Stefãnescu „elgondolta, megrendezte” darabban (idézet a színlapról) mindenkinek jut egy kisebb főszerep. Az egyes, pontosan építkező jelenetek időnként csúcspontokra futnak ki. Ilyen az élet-halál határmezsgyéjén óvatosan átaraszoló „A mélység fölött táncoló” (Téglás István) jelenete, amikor a többiek egytől egyig leróják előtte a maguk furcsa módján a kegyeletüket. Vagy „A kertek asszonya” (Tamás Boglár) és „A borvirágos férfi” (Tóth Árpád e.h.) remek kettőse, később „A mélység fölött táncoló” vetkőztetése, vagy a záróképet megelőző szcéna, amikor már csak a Barabás játszotta „Gyökértelen” marad állva a színen. Sikerül egyéniséget varázsolni a partvisával a halottról méretet vevő, csinovnyik külsejű Bodea Tibornak („A holtakkal beszélő”) vagy a téglavörös ruhája zugaiból homokot a földre szóró Boros Máriának („A romok embere”) is.

Stefãnescu darabjában alig pár szó hangzik el, a szereplők mindent testükkel beszélnek el. A mozdulatokon átsejlő világ szívet melengető jelenetekkel teli, ám bizonyos fénytörésben riasztóvá válik. Ahhoz, hogy ezt a képet a maga teljességében meglássuk, néhány lépést hátrálnunk kell.

Köllő Katalin: Rövidre vágva
Paul Portner: Hajmeresztő – Újvidéki Színház

Kissé hajmeresztő vállalkozásnak tűnik olyan darabot választani, amelyben a közönség interaktivitására kell bazírozni, véltem a minap, amikor szóba került az Újvidéki Színház Hajmeresztő című előadása. Mert hát az interaktivitásban pontosan az „aktivitással” van gond, hiszen kiszámíthatatlan, hogyan reagál a közönség, és akkor fuccs az „inter”-nek is. Mi van akkor, ugyebár, ha aznap este senkinek sincs bátorsága megszólalni, esetleg nem akar, csak azért sem. Vagy éppenséggel nincs játékos kedvében a tisztelt publikum. Hagyjanak engem ebből ki, kérem szépen, oldják meg maguk a problémát, gondolhatja a véletlen folytán esetleg mindenki, aki aznap beül előadást nézni. Persze, tudom, ez eléggé szélsőséges eset, de ezt a variánst mindenképpen bele kell kalkulálni a dologba, s minden bizonnyal kidolgozott magának katasztrófaváltozatot is az újvidéki csapat. Ex-rádiós tapasztalatom mondatja: interaktív játékokban tartogatni kell ilyen vészforgatókönyvet, ha nem akar az ember felsülni.

Paul Portner darabjának műfaji meghatározása: bűnügyi társasjáték két részben. Ebből leginkább a társasjáték valósult meg tegnap délután a Rákóczi-stúdióteremben, a bűnügyi része kevésbé, de úgy vélem, ez egyáltalán nem lényeges. Fontos, hogy jól szórakoztunk. Kellenek ilyen „kikapcsolós” előadások egy fesztiválon, amikor nem azon kell agyalnia szegény szakmabélinek, hogy felfogja-e a rendezői szándékot, vajon miféle stílusjegyek keverednek az előadásban, vagy ha nem keverednek, akkor miért nem, vajon van-e „kulcsunk” a megfejtéshez, s ha nincs, hol veszítettük el. Netán otthon felejtettük. Ha pedig ráadásul a társasjáték folytán a „nyomorult kritikust” (ez is egy kulcs, amit már megtaláltunk, amíg Godot-ra vártunk) halálra ijesztik, mint tette azt velem, kedves őrnagy, tizedes, tábornok, na, jó, járőr úr, (igazából Rosetti felügyelő, de ez most nem fontos) akkor a hatás még nagyobb.

Apropó, szereposztás. Ezen a fesztiválon azzal játszadoztam, hogy különbejáratú toplistákat állítottam össze. Legjobb előadás, legjobb díszlet, legjobb színész, színésznő, stb. (Van „legjobb Kisvárdai Lapok-cikk”-listám is, de azt nem árulom el.) A Hajmeresztő után is összeállítottam az előadáson belüli alakításrangsort. Elor Emina (Mrs. Schubert – szenátorné) áll az élen, rögtön utána következik Pongó Gábor (Tony Whitcomb – a Hajmeresztő tulajdonosa), majd Német Attila (Mike Thomas – nyomozó). Hogy a negyedik és ötödik helyen ki osztozik, az maradjon az én titkom, ide csak a neveket rovom: Varga Tamás (Edward Lawrence – régiségkereskedő), Ferenc Ágota (Barbara Demarco – fodrászlány). Elvégre egy bűnügyi társasjátékban mindig maradnak megfejtetlen dolgok, amelyekre talán egy következő előadásban fény derülhet.

Tudom, tudom, hatszereplős ez a darab. Annyit azért elárulok, nem az ijesztgetés miatti bosszúállás hajtott, amikor Huszta Dánielt (Victor Rosetti – felügyelő) a lista végére helyeztem. Egyszerűen úgy találtam, nem igazán tudott mit kezdeni azokkal a szerepekkel, amelyekben megmutatkozhatott az idei fesztiválon az újvidékiek előadásaiban. Akik amúgy a kedvenceim közé tartoznak jó ideje. Tavaly pedig a szabadkaiak is felkerültek a képzeletbeli toplistámra.

Boldog nyárfalevél

Papp Tímea: Kenyér és lélek közt
Tamási Áron: Boldog nyárfalevél – Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház

Ha a Sirályban öt pud szerelem van, ebben a darabban legalább a duplája. Az előadásban meg még ennél is több. A levegőben szinte látható nagy amplitúdójú érzelemfeszültség-hullámok megérintése halálos.

Hogyan szeretsz? – talán ez a központi kérdése a realizmust és a tündérit ötvöző, a szivárványos játékkedvet morális kérdések felvetésével sötétté árnyaló drámának. Archaikus termékenységmítosz, mese és népi bölcsesség keveredik a mindennapok eseményeivel, nagy- és dédszülők életéből ismerős, a történet konkrétan megnevezett időbelisége az időtlenséggel, a szakrális a profánnal. Soha nem tudjuk, mit hoz a következő perc – mondja Gellért. Akarhatjuk-e kimondva tudni a másik érzéseinek bizonyosságát, vagy be kell érnünk a zsigeri sejtéssel, a kimond(hat)atlannal, mert a szó széttöri a varázst? Lehet-e vizsgáztatni hűségből?

Az elűzött boldogság illata lengi be a színpadot. A hiány egyre fokozódik – Kláris mind eszelősebbé válik, jeleket keres, kapaszkodókat a túléléshez. A várakozást, Gellért elképzelt érkezésének illúzióját rombolja szét a megérkezést gyorsítóan, babonából kitett szürke ruhát felvevő férfi. Így nem lehet visszatérni. Nem katonaruhában, nem megviselten – az nem olyan. Erre a sokkra az asszony nincs felkészülve. Így talán nem is folytatható a történet. Az újabb próbálkozás hiábavaló és vajúdással jár. (Nem illeszkedik szervesen a darab szerkezetébe a kakas-epizód, de humora oldja a felfokozott szenvedélyt.)

Kláris és Gellért között tökéletes az összhang. Ez a két ember valóban egy pár. A férfi szerzetesi csuhában odaáll a felesége mögé, nem érnek egymáshoz, van közöttük tíz centi. A férfi remeg a lelepleződés félelmétől, az asszony csak érzi valaminek a jelenlétét. A nő leoldja kendőjét, a férfi eközben leveszi csuklyáját – nem néznek egymásra, de szimultán cselekszenek. Vibráló pillanatok. Mátray László és Ferenczi Gyöngyi alakítása koncentrált, pattanásig feszült, parázs szenvedéllyel és érzéki költészettel teli.

Minden mellékszerep egy-egy finom kamaraalakítás. Fekete Mária bájos és tisztaszemű Tavaszi Barka (ilyen lebegő nevet is csak Tamási tud adni!), Pálffy Tibor az elutasítás után eszelős, bosszúálló kéjenccé váló Dobola Paskál. Nagy Alfréd Kupás Tódor szerepében talán kissé halványabb, de a fiatalemberben fellobbanó (első) szerelem ábrázolásakor kiteljesedik.

A vázlatnál is kevesebből pontosan kidolgozott mikrokaraktereket formál Kolcsár József, Debreczi Kálmán és Márton Lóránt. Markáns jelenléttel bír D. Albu Annamária, Péter Hilda és Sebestyén Melinda. A lábasokat késsel verő megjelenésük félelmet keltő.

Bensőségességet, ismerősséget keltenek a nézőben Bartha József játékosan és sokfunkciósan használható, hatalmas fonott kosarai Dobre-Kóthay Judit jelmezeivel együtt „parasztlírai” hangulatot árasztanak. (Számomra a legerősebb hatású, legsűrítettebb jelentést hordozó ruhadarab Gellért-Mátray viseltes katonai bakancsa a spárga cipőfűzővel.) Könczei Árpád zenéje hangulatfestő erejű. A cselló és a síp (furulya?) hangjában sűrűsödik a fájdalom, a baljós sejtelem és a végzet. Török Viola szép vizsgaelőadást rendezett.

A hideg gyermek

Jászay Tamás: Ha kihűlt már...
Mayenburg: A hideg gyermek – Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem

Már a László Ildikó tervezte tér elmond mindent, ami ránk vár a következő közel másfél órában. Hátul, emelvényen koszlott csempéjű mellékhelyiség, a falon piszoár, szemben mosdó, középen a rozoga ajtó alól kilátszik egy vécécsésze alja. Elöl endékás fémszékek és -asztalok árválkodnak a szürke szőnyegen. A helyszín lepukkant ivó. (Bár Anyu tudálékosan megjegyzi: ezeket ma már pubnak hívják.) Semmi cicoma. Semmi giccs. Semmi ízlés. Ha a helyszín sterilitását nézzük, akár műtőteremben is lehetnénk. Nem álmaim találkahelye, az biztos. Marius von Mayenburg négy évvel ezelőtt bemutatott darabjának nyolc szereplőjét azonban ez nem zavarja: ezeken a taszító tereken bonyolítják egymás sorsát.

Az előadás felütése – a szereplők sorban érkeznek, majd egymás után bocsánatot kérnek a nézőtéren ülőktől – egyrészt elidegenítő effektként hat, utalva arra, hogy ne vegyük komolyan a látottakat, játszók és nézők közös játéka lesz csupán. Másrészt ezzel összefüggésben sejtetni engedi, hogy az ezután következő, mikrorealista indíttatásúnak is joggal mondható párbeszédeket meglehetős hiba volna szó szerint értenünk. Az előadás igazolja várakozásainkat: a három egységre tagolódó este egyre szürreálisabb fordulatokat vesz, hogy aztán legvégül darabokra szaggatott babát és még egy éneklő halottat is lássunk.

Mayenburg szövege a gyakori idő- és helyszínváltások, a szereplőkkel a valóságban és vízióikban felváltva megeső történések miatt nem mindig könnyen követhető. A jelenetek majdhogynem észrevétlenül futnak át egymásba. Béres Attila rendező működőképes megoldást talált erre. A szereplők folyton reflektálnak önmagukra, családtagjaikra, vagy a körülöttük zajló eseményekre. Teszik ezt legtöbbször a klasszikus dramaturgiájú darabok „félre” kiszólásainak formájában. A színen ilyenkor fejgép irányul az éppen beszélőre, miközben a többiek mozdulatlanná dermednek. Ez a módszer segíti a nézőt abban, hogy ne vesszen el a meglehetősen kusza, és látszólag lazán összeszőtt történetszálak között. Az első egységben ennek köszönhetően remek tempóban követik egymást az egyes szereplő(csoporto)k magán- és párbeszédei. Idővel mintha teniszmeccset néznénk: a mondatoknak ritmusuk van, érezni, hogy ki lesz a következő megszólaló. Az egyre valószínűtlenebb kanyarokat vevő darab második és harmadik egysége azonban mintha más dramaturgiával kísérletezne.

Közben persze a főtéma is változik, halad valamerre: legelőször a megismerkedés állt a középpontban (még ha annak kevésbé romantikus fajtája is: a női vécében kukkoló Henning randevúzgat így). A második rész az esküvővel foglalkozik (az örömapa lelkesen biztosítja az ünneplő tömeget, hogy lánya, Léna pusztán financiális okokból megy hozzá Johannhoz), a harmadik pedig a halállal és a temetéssel (Apu váratlan halálát, majd a hamvait tartalmazó papírpohárnak egy szobanövény cserepében történő elföldelését járjuk körül). Idővel egyre több az álomszerű, nehézkesen illeszkedő jelenet, amely utólag kérdőjelezi meg az előbbiek valóságosságát.

A vásárhelyiek vizsgaelőadásának ha vannak is időnként tempóproblémái, a színészi teljesítményekre nemigen lehet panasz. Lőrinczi-Máthé Rozália nyárspolgár, hol okoskodó, hol apatikus családanyát hoz. Remekül kiegészíti Erdei Gábor dühtől folyton vörösödő, családját emelt hangon ócsárló Apuja. Csíki Hajnal lázadó, az előadás végére testileg-lelkileg megnyomorodó Lénája és Magyarosi Imolának a cukrosbácsi ízére rákapó Tinája a házaspár két lánya. Az agresszív Johann (Kovács Botond) jelentéktelen senkiből válik főszereplővé. Korpos András exhibicionista Henningje inkább szánalomra méltó, mint ijesztő. A címszereplő, egyre hidegebb gyermek szüleit játszó Bányai Kelemen Barna és Ruszuly Éva személyében Mayenburg kegyetlen játéka többé-kevésbé értő tolmácsolókra talált.

kapcsolódó írások

KISVÁRDA 2006. FESZTIVÁLNAPLÓ KISVÁRDAI LAPOK KISVÁRDAI LAPOK KISVÁRDAI LAPOK FESZTIVÁLNAPLÓ KISVÁRDAI LAPOK KISVÁRDAI LAPOK

» Korábbi cikkek