HAMLET

Demény Péter

INTERFERENCIÁK 2010

Yvonne, burgundi hercegnő: a tisztaság sara

[2010. Dec. 10.]

Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál, Kolozsvár

Rég nem láttam ilyen jó társulatot. Illetve folyton látok egy ilyen jó társulatot, a kolozsvárit. Ha az ember megszokja a jót, nehezen éri be kevesebbel.

Rég nem láttam ilyen jó társulatot. Illetve folyton látok egy ilyen jó társulatot, a kolozsvárit. Ez a folyamatos látás azonban be is zár önmagába, talán kissé nagyképűvé is tesz. Ha az ember megszokja a jót, nehezen éri be kevesebbel. De nem kell sok, hogy ez a kevesebb a mást is jelentse.

Aki megszokta, hogy Kolozsváron él, remek színészek alkotta előadásokat néz, az valamiképpen azt a színházi nyelvet is megszokta, amelyet Tompa Gábor teremtett meg. Bár az élet ravasz, hiszen itt történt Măniuţiu felkavaró Woyzeckje, itt Andrei Şerban felkavaró Ványa bácsija. Sok minden történt itt, de mégiscsak itt történt, Kézdi Imolával, Györgyjakab Enikővel, Panek Katival, Albert Csillával, Csíky Andrással, Bogdán Zsolttal, Bíró Józseffel, Hatházi Andrással és a többiekkel.

© fotó: Barabás Zsolt

Átjárások vannak azért, hiszen a híres Bocsárdi-társulat két tagja, Péter Hilda és Váta Loránd, egy ideje már itt játszik, s az átlépés nyilván nem véletlen: valamiképpen azt jelenti, a két színházi forma találkozik, metszi egymást bizonyos pontokon.

Az említettekről jut eszembe, hogy láttam a Godot-t is, benne Pétert és Vátát, de abban az előadásban nem játszottak ennyien, Nemes Leventét pedig a színész betegsége miatt Tompa Gábor helyettesítette.

© fotó: Barabás Zsolt

Kezdeném is ezzel. Csíky András mellett Nemes Levente talán az egyetlen az idősebb nemzedékből, aki érti és érzi az új színházi nyelvet. Csíkyről már többször írtam: az ő Félreértés és Képmutatók beli játéka nélkül el sem tudom képzelni azt a színházat, amelyet Tompa megteremtett. Ezentúl a Bocsárdiét sem fogom tudni Nemes Levente nélkül. Ignác király bátortalan kígyó, aljas és galád, gyáva és nevetséges. Olyan uralkodó, aki tökéletesen őrzi azt a finom semmitmondást, amelyet a burgundi udvar oly lelkesen beszél.

Tökéletes párja Gajzágó Zsuzsa, a verselő, érzéki Margit. Nagyjelenetében mindent megmutat: a dilettánst, aki tudatában van a tehetségtelenségének, az asszonyt, aki szerelemre vágyik, a feleséget, aki gyűlöli a férjét, mégsem tud megszabadulni tőle, mert a hatalomtól sem.

© fotó: Barabás Zsolt

Azt mondtam, szerelemre? Ó, nem. Itt mindenki frivolabb annál, semhogy szerelemre vágyna – dugásra vágyik mindenki, Ignáctól Izáig és Cirilltől Cipriánig. Az előadás előjátéka megteremti ezt a forró, fülledt, felületes atmoszférát, amely erre a helyre, a fekete-fehér, lakkozott terekre (Bartha József díszlete) jellemző. Dobre-Kóthay Judit jelmezei is pontosan képezik le a darab fő problémáját: hogyan lehet szeretni ott, ahol szeretni lehetetlen.

És Fülöp sem elég bátor, ami természetesen azt jelenti: gyáva. Kamasz, aki provokálja a szüleit, de aki távol van Hamlet kételkedő bátorságától, akire a dráma egyébként utal, akárcsak a Shakespeare-tragédia egészére. Hamlet végigmegy előbb a gondolkodás útján, aztán a cselekvésén is – Fülöp nem megy végig semmin, megáll a félúton, bár tisztán érzi, mennyire képmutató minden és mindenki. Annyira reméltem, hogy megöli Yvonne-t! Legalább a gyilkos bátorsága megmaradt volna neki.

© fotó: Barabás Zsolt

De nem. Sem ő, sem a többiek. Yvonne végül a Kamarás tanácsára feltálalt tejfölös kárász miatt fullad meg, a Kamarás pedig nem más, mint a burgundi udvar legfélelmetesebb figurája, szimbóluma. Pálffy Tibor úgy játssza el ezt az érzéketlen, buja, komisz, sima embert, hogy a nézőnek feláll a hátán a szőr. „Kárászt, kárászt!”, vonítja, és közben tépné le magáról a bőrt, de nem azért, mintha le akarna meztelenedni, hanem azért, mert ki akarja vakarni Yvonne-t az életéből. De nem ezért filmezi végig a haláltusáját, hanem azért, mert ezen a színpadon a kamera kizárólag az olcsóság hordozója és felvevője.

Nemrég láttam Pálffyt a Varga Katalinban. Kiengedett hajával, penge arcával olyan volt, akár egy népballada hőse. Itt lenyalt, kinyalt, cérnavékony és úgy vonaglik a fényben, mint a sárban, holott a sártól úgy óvakodik, mint a tűztől.

Yvonne, burgundi hercegnő (Sepsiszentgyörgy) © fotó: Barabás Zsolt

Nem csoda, hiszen Yvonne sara ez, az őszinteség mocska, a hazug nyelv hiányának mocska, olyan mocsok, amely tulajdonképpen tisztaság. Kicsid Gizella játékának csak az egyik érdeme, hogy megmutatja ezt a véglényt, aki „kezdetlény” lehetne, ha bárki szembenézne önmagával. Úgy eszi a sarat, úgy himbálja ormótlan melleit, úgy lépked saját világában, mintha valóban az lenne, amit játszik. Yvonne kimosakodottan, kikenten éppen olyan ijesztő, mert idegen, mint sárosan. Ő nem ide tartozik, ha százszor megfürdetik is.

A másik érdeme Kicsid játékának a szavak. Mert azokat sem úgy mondja, mint ahogy értelmes ember mondana egy értelmes mondatot, holott kevés replikájának mindegyike olyan, hogy bárki mondhatná, aki „normálisnak” gondolja magát. De mi az, hogy normális? A szentgyörgyi színésznő alakítása ezt a mára többé-kevésbé közhelyessé vált kérdést veti fel ismét nagy erővel.

© fotó: Barabás Zsolt

Ezt az erőt csak fokozza a rendezés s a jó kézzel dolgozó dramaturg (a színlap csak a munkatársát, Czegő Csongort tünteti fel). Yvonne egyszer majdnem meghal, másodszor valóban, s ezzel végződik is az előadás. A darabban nincs a majdnem, s a szöveg folytatódik a halál után is. A megúszott halál a groteszk hangulatot fokozza, míg az előre hozott zárás azt mutatja meg, nincs semmi más. Ugyanaz van.

Erős – ez az a szó, amelyik mindegyre feltolakodott bennem az Yvonne-t látva. Bocsárdi László olyan világot teremt, amelyben mindennek hitele, igazsága van: ennek a szörnyű udvarnak is, s a félelemnek is, mely elfogja, amikor egy olyan emberrel szembesül, akinek nincs álarca. Yvonne a sárban, esernyős nagynénikéi, az izgatott, izzadt, fáradhatatlanul szónokló Fülöp, Ignác és a Kamarás, Margit a versesfüzetével, Cirill a ketrecével – olyan képek ezek (és hosszan lehetne sorolni őket), amelyek mélyen beleivódnak abba, aki a szentgyörgyieket nézi.

Nincs alakítás, amelyik ne volna hiteles, nincs színész, aki kilógna. Látszik nemcsak a munka, hanem az is, hogy megélik, a maguk darabbeli szerepére vonatkoztatva élik meg ezt a munkát.

Tapsoltam, tapsoltam és tapsoltam, és azon vettem észre magam, hogy valamiféle indulat törekszik fel bennem. Mennyi, de mennyi szó esett és esik még magyarságról, színházról és templomról, nemzetről, megmaradásról és egyéb ilyen sületlenségekről! Milyen ostoba nyilatkozatok hangzottak el ilyen-olyan féltések ürügyén! Rossz színészek, hetedrangú rendezők hogy tudják óvni a hazát! Miközben itt van egy társulat, amelyik megmutatja, és milyen pontosan!, hogy hol is élünk.

kapcsolódó írások

Kérdezz Kicsid Gizellától! INTERFERENCIÁK 2010 INTERFERENCIÁK 2010 INTERFERENCIÁK 2010 INTERFERENCIÁK 2010 INTERFERENCIÁK 2010 INTERFERENCIÁK 2010

» Korábbi cikkek