HAMLET

Fülöp Noémi, Hegyi Réka

INTERFERENCIÁK 2010

Forró déli buli a hóban

[2010. Dec. 13.]

Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál, Kolozsvár

A Bánffy-palota udvarán egy sátor választotta el a hóeséstől a Mothers című előadás forró déli buliját, ami egyúttal az Interferenciák 2010 zárómozzanata volt.

Ugyanaz a tenger

Bulgária, Bat Yam, Tel Aviv és Tibet egyidőben, ugyanazon a színpadon. Egy nő, aki egy időben anya, szerető és apácából lett prostituált. Egy ágy, a tér és a cselekmény középpontjában: innen indul és ide tér vissza minden. Az izraeli Habima Nemzeti Színház Amos Oz két művét, az Ugyanaz a tenger és a Történet szerelemről és sötétségről címűt olvasztotta össze nagyon szövegcentrikus előadásába.

Hogy a néző ne vesszen el a szerteágazó cselekményben, a Narrátor (Yigal Sadeh) szinte kézen fogva vezeti jelenetről jelenetre, amire a háttérben kivetített, a fejezetek címét jelző animáció is rásegít. Nadia Danon (Sandra Sadeh) rákban meghal, fiát és férjét hagyva maga után. Rico, a fiú (Yoav Donat) Tibetbe utazik, apja, Albert (Aharon Almog) és barátnője, Dita (Tali Rubin) magányukban egymásra találnak. Rico pedig Tibetben anyját ismeri fel Miriamban, a prostituálttá lett apácában.

Ugyanaz a tenger Fotó: Kolozsvári Állami Magyar Színház

A történet végére azonban egyre erősebben szólal meg maga Amos Oz hangja: az utolsó monológ az író édesanyja öngyilkosságáról szól. Hanan Snir rendező az előadást követő beszélgetésen elárulta, Amos Oz nehezen egyezett bele abba, hogy bensőséges vallomása megszólaljon a színpadon, és hiába nézte meg többször az előadást, az újra meg újra megrázó hatással van rá.

Kiderült azonban, nem csak a nagyon kedvelt izraeli író éli meg terápiaként az előadást. A Dubit, a Ditának udvaroló szélhámos producert alakító David Kliger elmesélte, magáénak érzi Rico szerepét is, hiszen édesanyja néhány éve hunyt el rákban. Yoav Donat szintén saját élményeiről is beszél, amikor Ricoként haldokló édesanyját próbálja rávenni, hogy harcoljon a betegséggel. Tali Rubin hozzátette: Rico alakja az izraeli fiatalság jelentős részét képviseli, akik a katonaság után világkörüli útra indulva próbálják megtalálni önmagukat.

Tali Rubin és Aharon Almog Fotó: Biró István/Kolozsvári Állami Magyar Színház

De az Ugyanaz a tenger számos olyan kérdést is felvet, amely a világ bármely huszonévese számára aktuális. Érzékenyen, de sok humorral nyúl a szexualitás, a hűség, a párkapcsolatokban anya- vagy apapótlékot kereső fiatalok témájához, ítélkezés helyett a magyarázatkeresés – talán kockázatosabb – feladatát vállalva.

Ruins True

Egy pár koszlott bakancs, egy keménykalap, kabátok, egy tolószék, egy létra, vödör, benne kalapács. Mi a közös bennük? Valamennyi Beckett előadásainak kelléke. Három táncos, két nő, egy férfi. Mi a közös bennük? Emlékeznek. Mozdulatok, érintések, érzelmek, viszonyok állnak össze töredékekből a vészjósló hangulatú színpadon. Már-már úgy tűnik, ördögi körben mozognak, a tárgyak és a szereplők egyaránt kiindulási pontjukra térhetnek csak vissza – de megjelenik a kisfiú, aki színeket varázsol a fekete-fehér emlékekbe, hozzásegítve az emlékezőket ahhoz, hogy visszaálmodják magukat valódi életükbe.

Ruins True Fotó: Kolozsvári Állami Magyar Színház

A Ruins True című előadást követő beszélgetésen Tompa Gábor elmondta, a kiindulási pontot Samuel Beckett Lessness (a szerző által kitalált szó, hozzávetőleges jelentése kevesebbség) című prózaverse jelentette. „Az érdekelt, meg lehet-e találni a szabadságot a Beckettre jellemző, a zeneművekéhez hasonlóan zárt formán belül” – tette hozzá a rendező. Elhangzott, a Ruins True ott kezdődik el, ahol a Játék véget ér, az előadás három szereplője mellett a fény a negyedik.

„Az emberi élet egyik alaphelyzete, a szerelmi háromszög elevenedik meg, amelynek szereplői a másvilágról emlékeznek vissza egykori életükre – magyarázta Tompa. – Az előadást az improvizáció és a kötött forma ellentétéből születő, pozitív feszültség tartja életben, ez teszi lehetővé folyamatos fejlődését.”

Visky András, Yolande Snaith és Tompa Gábor Fotó: Biró István/Kolozsvári Állami Magyar Színház

Yolande Snaith, az előadás szereplője és egyben társrendezője arról beszélt, a Ruins True-nak nincs kötött koreográfiája. Csupán az előadás „térképét” vázolták fel, a leszögezett pontok közötti utat a szereplők improvizációja teremti meg, amely estéről estére változik. Tompa Gábor hozzáfűzte, úgy véli, nem szükséges mélyrehatóan ismerni Beckett munkásságát a Ruins True megértéséhez, hiszen a drámaíró által használt jelképek nagyon tiszták, egyértelműek.

Képzeletbeli operett

Talán a fesztivál egyik nagyjelenetének lehettek tanúi azok, akik szünetben úgy döntöttek: visszatérnek a nézőtérre, és tovább nézik a Képzeletbeli operett című debreceni előadást. A produkció első része is remekbe szabott humorral pörgött, a helyén volt minden mozdulat, minden grimasz, minden replika (Rideg Zsófia fordítása remekmű!), a színészek egytől egyig pontos alakításokkal járultak hozzá Valère Novarina előadásához. Ám, valljuk be, a halandzsa-szöveg (még ha van is benne ráció, illetve számtalan utalás) egy idő után fárasztó lehet, önmagáért valónak hat az etűdök sorozata is, hiszen visszatérő motívumok vagy állandó szereplők nem kötik össze. Autentikus posztdramatikus színház – mondaná Patrice Pavis (mondta is, a csütörtökön szervezett egyetemi előadáson példaként hozta fel az író-rendezőt). Őszintén: mi sem gondoltuk, hogy ér meglepetés a második részben.

Nos, akik nem adták fel, mint említettük, nagy jelenet szem- és fültanúi lehettek: minden színész kapott egy-egy nagyjelenetet (brávó, remek csapat!), ezek közül emelkedett ki Mészáros Tibor regény-mondó paródiája. Hosszú, hosszú percekig tartó jelenetében rendkívül gyorsan pörgő ritmusban sorolt replikákat, anélkül, hogy hangsúlyt tévesztett, gesztust vagy grimaszt ismételt volna, mindent elsöprő lendülettel és pontossággal. Ha lenne most különdíjunk, ennek az alakításnak ítélnénk oda.

Képzeletbeli operett Fotó: Debreceni Csokonai Színház

Valére Novarina számára a színház metafizikai küzdőteret jelent – fogalmazta meg Rideg Zsófia a Képzeletbeli operett alkotóival folytatott beszélgetésen. Elmondta, azt az utasítást kapta a drámaíró-rendezőtől: úgy fordítsa le a szöveget, mintha annak minden sora magyar nyelven született volna. Novarina szerint a szöveg „elrontott gyermeki nyelv, amelyen mintha Pinokkió szólalna meg”.

A színészek bevallották, első olvasatra megijedtek a darabtól, amely az olvasópróbák folyamán elevenedett meg számukra. Ráckevei Anna elmesélte, a legnagyobb erőfeszítést számukra az jelentette, hogy Sztanyiszlavszkij nyomán érzelemmel töltsék meg a látszólag összefüggéstelen szövegtöredékeket. „Arra törekedtünk, hogy ne szövegmondó gépek legyünk” – tette hozzá Mészáros Tibor.

Újhelyi Kinga, Mészáros Tibor, Rideg Zsófia és Vranyecz Artúr Fotó: Biró István/Kolozsvári Állami Magyar Színház

„Ha ilyen szerepért kellett volna színésznek lennem, lemondtam volna erről a pályáról” – fogalmazta meg Kóti Árpád, aki azt is bevallotta: elkeserítőnek tartja, hogy Debrecenben előadásról előadásra kevesebb nézőnek játszottak. Vranyecz Artúr viszont akkortól érezte, hogy jól megy neki a szerep, amikor sikerült megfeledkeznie a közönségről, ehelyett csak színésztársaira koncentrált. „Egy előadásban játszunk, de mégsem ugyanabban az előadásban, Novarina is külön-külön adott támpontokat mindannyiunknak” – fogalmazott a színész.

Yvonne, burgundi hercegnő

Csodálatos ez a naplemente, mondja a király. Az udvari nép mintegy karmesteri intésre, kórusban sóhajt. Vérben úszik a fekete-fehér színpad, a haute couture-t idéző jelmezek. Az előtérben fura lény (lány) gubbaszt, kiléte ismeretlen marad számunkra, mint ahogy azt sem tudjuk meg, titokzatos suttogása átok-e vagy ima. Keresztes Attila Yvonne-olvasata a lengyel Sziléziai Wyspianski Színházban valósult meg – bár adná magát az összehasonlítás Bocsárdi Yvonne-jával, épp ezért mondunk le róla. Burgundiában minden elhangzó szóra távoli visszhang felel, az itt élők arcát fehér maszk fedi. Kísértetek egy kísértetkastélyban, akik talán el is felejtették, hogy emberek voltak valaha – nem ismernek örömet, fájdalmat, vágyat vagy könyörületet, egyedül gyűlölni tudnak. Azt viszont nagyon.

Yvonne, burgundi hercegnő Fotó: Sziléziai Wyspianski Színház

Yvonne nem tud és nem is akar mit kezdeni ezzel a világgal, néma mozdulatlanságba dermed. Passzív ellenállása a végletekig feldühíti az unatkozó Fülöp herceget, aki egy ideig bábuként hurcolja magával, majd miután ráun, Isabellát vonszolja maga után ugyanazokkal a gesztusokkal. Yvonne mellett egyetlen szereplő: Valentine arcáról hiányzik a fehér festék, ám az egyetlen, aki együtt érezhetne a hercegnővel, nem elég erős ahhoz, hogy megmentse a halálos szálkáktól.

A jelenetsor, amikor Yvonne úgy hiányzik a színpadról, hogy közben ott van (a középen, mozdulatlanul álló Agnieszka Radzikowskáról a többi színész egyszerűen nem vesz tudomást) sokáig kísér (kísért?). Nehezen feledhető a lenyűgöző színpadkép is, Bianca Imelda Ieremias díszlet- és jelmeztervező víziója. Mégis, valami hiányzik. Talán az az egyetlen csepp vér, könny vagy akár takony, amitől úgy érezhetnénk, ez nem kísértetek, hanem emberek története: a miénk.

Mothers

A színház határait feszegeti a holland Ro-Theater Mothers (Anyák) című előadása. Alize Zandwijk rendező a sokszínű rotterdami bevándorló-rétegből választott ki iráni, iraki, indiai (hindu), afrikai, costa-rica-i stb hölgyeket, akik saját élettörténeteiket mesélik el egy-egy téma köré csoportosítva: főzés, menstruáció, házasság, szerelem, halál, anyákhoz és gyermekekhez való viszony.

Mothers Fotó: Biró István/Kolozsvári Állami Magyar Színház

A személyes vallomások mégis átlényegültek színházzá: adott a tér, amiben mi, nézők, minden mozdulatukat figyelemmel követhetjük, egy hatalmas konyha, ahol az anyák ebédet főznek nekünk, a fűszerek mellé egy kis szeretetet is kevernek hozzá, ettől rendkívül ízletes minden falat. Adott a történetek tematikus csoportosítása is, mint egy dramaturgiai szál.

És mindenek előtt adottak ezek a csodálatos asszonyok, akik megnyílnak előttünk, idegenek előtt, és zokognak a felindultságtól, nevetnek magukon és egymáson, kurjongatnak, tapsolnak, táncolnak – mindig éppen azt teszik, amihez kedvük van. Mi pedig csak ámulunk és bámulunk, hiszen nem hivatásos színészek, mégis képesek a „semmiből” olyan produkciót kerekíteni, ami minden érzékszervünket bevonja a játékba.

kapcsolódó írások

INTERFERENCIÁK 2010 INTERFERENCIÁK 2010 INTERFERENCIÁK 2010 INTERFERENCIÁK 2010 INTERFERENCIÁK 2010 INTERFERENCIÁK 2010 INTERFERENCIÁK 2010

» Korábbi cikkek