HAMLET

Köllő Katalin

Csak az a Hamlet, csak azt tudnám feledni

Szabadság, 2004-06-05

Hamlet igazi vérbeli kelet-európai karakter, édesapjával együtt, míg Claudius az idegen (francia?) királyi udvart képviseli, tehát két világszemléleti felfogást kell ütköztetni, mondja Anca Bradu rendezô egy interjúban, akinek Hamlet. Intolerable című elôadását június 2-án, szerdán este láthattuk a Tranzit Házban egy három állam által támogatott vendégjáték keretében. A fenti gondolatokkal még aznap késô este, a Duna TV Gong című rovatában volt szerencsém megismerkedni, épp akkor sugározták ugyanis a vele készített beszélgetést. Jó, jó, de tudtommal Claudius Hamlet apjának a testvére, legalábbis a jó öreg Shakespeare szerint, vetném ellene, s akkor, hogy is van ez, de idôm sincs mindezeket végiggondolni, mert Anca Bradu még tovább viszi a sarkításokat, kijelentve: Hamlet valóban az igazságot felfedezni akaró hôs; feláldozott bárány, ezért kénytelen farkassá változni; az emberiség hasonló egy karámhoz, majd rátesz még egy lapáttal, mondván, hogy Hamlet az egyetemes kereszténység bűneit hordozza. S hogy mindezeket be is bizonyítsa, a dráma szereplôit, vagy legalábbis azokat, akik szóhoz jutnak ebben a színpadi változatban, aranykarámba tereli, a magyar, francia és román nemzetiségű színészeket fehér, illetve fekete juhbundába öltözteti, megfosztja ôket minden kelléktôl, kivéve két ásót, két kardot és néhány pohárfélét, jól meghúzza és néhol átszerkeszti a drámát, francia, no meg néhol magyar és román nyelven beszélteti a "jádzó személyeket".
Kezdem az utóbbival: nem mindennapi erôfeszítésembe kerül, hogy végighallgassam a Hamlet szerepére kiosztott színész, Máté P. Gábor erôsen magyaros francia kiejtését. Bár ez, ôszintén megvallva korántsem annyira irritáló, mint az a tény, hogy a színész abszolút párhuzamos a szereppel, színpadi jelenléte már-már kabaréba hajló, tökéletes rendezôi melléfogás. Igaz, hogy ami a szereposztást illeti, nagyrészt mindenkire érvényes ez a megállapítás. Bizonyára ez abból is származik, hogy a rendezô nem igazán ismerte a színészek "teljesítôképességét", így ebben az elôadásban kevés alakítási élményben részesülünk. Ebbôl kifolyólag, no meg abból, hogy Hamlet alakja mégiscsak meghatározó, nem csupán a szereplôk közötti viszonyrendszerben, hanem a dráma egészére vonatkozóan is, sok minden elsikkad, pedig ebben a steril, lecsupaszított, túlzottan elvonatkoztatott Anca Bradu-féle felfogásban rendkívül hangsúlyos lenne a színészi játék.
Ha már a rendezô színpadi adaptációjánál tartunk, említettem, hogy alaposan meghúzott változatot láthattunk szerdán este, de szembesülhettünk egy egészen furcsa dramaturgiai "beavatkozással" is. Anca Bradu fogja magát és Hamlet elsô felvonásbeli találkozását az atyja szellemével áthelyezi az egérfogó-jelenetbe, mégpedig oly módon, hogy az öreg Hamlet a színész-királyban testesül meg, ami önmagában véve nem okoz meglepetést, hiszen végsô soron ez a jelenet arra hívatott, hogy "lejátssza" a királygyilkosságot. Megütközést az kelt, legalábbis bennem, hogy ezáltal Hamlet, ez a rendezô által "vérbeli kelet-európai karakternek" nevezett igazságkeresô hôs csupán az elôadás vége felé vesz tudomást arról, hogy hôn szeretett édesapját saját nagybátyja és tulajdon édesanyja tette el láb alól. Ráadásul a rendezôi koncepció szerint miközben a színészkirály, Hamlettel szemben állva magyarul mondja el az öreg Hamlet elsô felvonásbeli szövegét halálának történetérôl, a darabbeli társulat két másik színésze Claudius (Jean-Marc Herouin) és Gertrudis (Ioana Crãciunescu) háta mögött állva "szinkrontolmácsol", elôbbinek franciául, utóbbinak pedig románul, ám a jelek szerint a "királyi pár" nem igazán hatódik meg a leleplezéstôl. S hogy nyomatékos legyen a változás, a következô jelenetben Hamlet már levedli hófehér báránybôr bundáját, s fekete szôrzetű farkasként jelenik meg. Csakhogy, vetôdik fel bennünk a kérdés, akkor mi motiválta Hamlet eddigi cselekedeteit, milyen igazságot keresett, miért száll alá a "poklokra", miért tetteti magát bolondnak?
A Polonius megölésérôl szóló jelenetet már alig merem megemlíteni a furcsaságok sorából, hiszen az elôadás egyre inkább átfordul kabaréba, s csak kínnal-bajjal tudom visszafojtani a hangos nevetést, amikor Hamlet farkasemberként beleharap Polonius nyakába, így végezve a szegény, öreg "patkánnyal". A mindent eldöntô párbaj-jelenet ecsetelésétôl most eltekintek.
Hamlet. Intolerable. Valóban az volt, elviselhetetlen.