HAMLET

Köllő Katalin

Egy fesztivál érdeme a társulatok munkájának érdeme

Beszélgetés Darvay Nagy Adrienne színházkutató-színháztörténésszel

Szabadság, 2005-07-02

– Ha arra kérnélek, nevezd meg a számodra legkedvesebb erdélyi színházat, meg tudnád- e tenni?

– Egyetlen egyet nem tudnék kiemelni, ugyanis több olyan romániai magyar színház van, amellyel majdnem testvéri kapcsolatot érzek. A Kolozsvári Állami Magyar Színház azonban mindenképpen egyike a számomra legkedvesebbeknek: hiszen együtt csináltuk a bicentenáriumi ünnepségsorozatot, hónapokon keresztül gyűjtöttem itt anyagot, több könyvet írtam róla, számos tagja emberként is közel áll hozzám.

– Visszatekintve a kisvárdai fesztiválra, művészeti tanácsadóként elégedett vagy-e az idei rendezvénnyel? „Bejöttek-e" az elvárásaid, illetve hiányolsz-e valamit?

– Miután ezt a beszélgetést a díjkiosztás előtt rögzítjük, sajnos még nem mondhatom el, melyek azok az alkotások, illetve alkotók, akiket erősen hiányolok a „díjlistáról". Alapjában véve azonban azok az előadások, amelyeket kolléganőmmel, a színikritikus Szűcs Katalin Ágnessel együtt az egyes társulatok idei évadját reprezentálandó kiválogattunk, kevés kivétellel a legjobb formájukat „hozták" a fesztiválra. Sőt, voltak olyan produkciók, amelyek a nehezebb körülmények ellenére, sokkal jobban sikerültek itt, mint a saját székhelyükön. Ilyen volt például a temesvári Csiky Gergely Színház Ibusár című előadása, amelyet azelőtt többször láttam otthon, s nyugodtan állíthatom, hogy a kisvárdai várszínpadon szinte megújult. Igaz, itt a közönség pozitív energiákat közvetítve szinte együtt lélegzett a szereplőkkel. Ugyanez jellemző a Szabadkai Népszínház Murlin Murlo című előadására is, amely hihetetlenül felforrósodott Kisvárdán.

– Színháztörténeti szempontból nézve milyen mozgásokat észlelsz a határon túli színházaknál, milyen műhelymunka zajlik? Melyek azok a társulatok, amelyek pozitív irányba tartanak, és hol vannak visszaesések?

– Színháztörténészként éppen azokat a folyamatokat tekintem át, amelyek 1998-tól 2005-ig jelentkeztek az egyes színházakban: érdekes periódusnak vagyunk a végén. Előre persze nem tudhattuk, de 1998. mérföldkövet jelentett a határon túli színházak életében csakúgy, mint az anyaországgal való kapcsolatukban, hiszen ez az az esztendő, amikor két új erdélyi színház nyílik meg: a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház, és a Csíki Játékszín. Abban az évben, miként a rákövetkező évadok során, újabb egyéni stílusú műhelyek formálódnak, a kolozsvári és a beregszászi mellett más határon túli magyar társulatok is betörnek a nemzetközi élvonalba, számos mondhatni korszakos előadás születik, alkotók jutnak pályájuk csúcsára. Szépen kitapintható művészi kiteljesedést láthatunk például Bocsárdi Lászlónál és Barabás Olgánál Erdélyben, Vidnyánszky Attiláéknál Beregszászon, az 1998–99-ben végzett újvidéki fiataloknál a Vajdaságban, de Tompa Gábor munkásságában ugyancsak egy újabb jellegzetes stílust látok kibontakozni. Ezen felül 1998-ban indult útjára a Vendégségben Budapesten – Határon túli magyar színházi esték is, amelynek szintén a művészeti tanácsadója vagyok. Ez a sorozat az elmúlt hét év alatt sikeresen vonta be a budapesti közönséget, a szakmait és a civilt egyaránt, a külhoni magyar műhelyek megismerésébe. Tudniillik a kezdeti nehézségeket leszámítva, amikor még az érintett együttesek amolyan misszióteljesítő, szegény, lesajnált vidéki rokonok hírében álltak, hamar kiderült, hogy bizony oda kell figyelni rájuk, mert esetükben akár nagyon érdekes tendenciákról és magas művészi szinten megvalósított alkotó munkáról lehet szó. A „Vendégségben Budapesten" tudniillik nem „demokratikus alapon szervezett" rendezvénysorozat, mi olyan társulatokat hívunk meg, amelyek valóban különlegesek és új színt hozhatnak a magyarországi, egyébként nem túl színpompás palettára. Nos, mindez 1998-ban indult útjára, 2005 viszont – sajnos úgy érzem – a megtorpanás éve lesz. Csakhogy nem a színházak művészi fejlődésében. Éppen azért kell beszélnem erről, mert úgy gondolom, hogy az a művészi arculat, amely a színpadi műhelyek zömére jellemző, sokkal pozitívabb, mint a körülmények, amelyek között kénytelenek működni, előadásokat létrehozni, és egyáltalán: élni. Hasonló nehézségek egyébként mindenütt felmerülnek, azonban ebben a pillanatban inkább Romániáról beszélnék, hiszen az én gyökereim ide kötődnek, a kutatásaim ugyancsak elsősorban az itteni magyar színjátszást érintik. Persze, nem szeretném felsorolni az összes színházat, ahol a 2005-ös év bizony komoly nehézségeket okozott magában a fennmaradásban is, ismert azonban a Figura Stúdió Színház jelenlegi súlyos gondja az önkormányzattal; tudjuk, hogy a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház – amely zsenge kora ellenére máris az úgynevezett „történelmi társulatok" mellé nőtt fel – elválása a Művelődési Háztól nem kevés vérveszteséggel, gonddal jár együtt. Ismeretes a sepsiszentgyörgyiek esete is, pedig a Tamási Áron Színházról ma már nyugodtan állítható, hogy nem csupán két országban elismert, hanem európai hírű együttessé nőtte ki magát, számos fesztiválmeghívással, díjjal és igen nagy számú rajongóval Európa-szerte. Ugyanakkor ez a társulat is kénytelen a fenntartójával harcolni, miután az ottani kultúrhivatalnokok kinyilatkoztatták, hogy csak az állítólagos „átlagember számára kell előadásokat csinálniuk". Nyilván valahol érthető ez az elvárás is, de a kizárólagossága semmiképpen sem az, mint ahogyan a művészi munka terén sehol nem lehet célravezető bármiféle retorzióképpen beígért megkötés, fenyegetés sem. Úgy gondolom, igenis a színház vezetősége, a művészek kell, hogy eldöntsék, milyen művészi irányvonalat tartanak szem előtt. A helyi gondokon felül, a legnagyobb probléma az, hogy valójában az anyaország és a határon túli színházak kapcsolatában szintén egyfajta – ha nem is törés, de – bizonytalanság állott be, legalább is a költségvetési támogatást illetően. (Az előbb említett Vendégségben Budapesten sorozat idei évadját sem tudtuk lezárni: a temesvári Csiky Gergely Színház meghirdetett, és régen várt turnéja anyagi okok miatt elmaradt). Ám visszatérve a lokális nehézségekhez, mindenek tetejébe a legtöbb helyen olyan művészeti vezető áll a színház élén, aki maga is alkotóként vesz részt a színpadi munkában. Az igazgatásra kényszerülő színészek és rendezők pedig nem azért lettek vezetők, mert alkalmatlanok a művészi tevékenységre és ezért pótcselekvésként adminisztratív munkát vállaltak, hanem azért, hogy munka- és „játszótársaikkal", a társulattal szövetkezve jó színházat teremtsenek. Művészi munka helyett azonban idejük nagy részében állandó szélmalomharcra kényszerülnek a „pénzkiutalóikkal". Már a kifejezés is ellenszenves, hiszen igazából nem arról van szó, hogy a fenntartó intézmények tisztviselői a saját zsebükbe nyúlnak és „szíveskednek adni", ők az adófizető polgárok pénzét osztják szét. (Igaz, ezt az érvet gyakran hangoztatják is a művészi törekvések ellenében.) Akik a pénzt osztják, gyakorlatilag semmi mást nem tesznek, mint hogy – egy bizonyos ideig, amíg erre megbízást kapnak – kezelik a kasszát. Tehát nem különös kegy támogatni például a helyi színházat. Épp ellenkezőleg: a politikusoknak, tisztségviselőknek nagy megtiszteltetés, hogy egy olyan különleges színházat tarthatnak fenn, amelyről a város is ismertté vált. Például nemrég a Marosvásárhelyen tartott látványszínházi fesztivál alkalmával franciaországi vendégek ritka nagy rajongással dicsérték a sepsiszentgyörgyi színház Othello című előadását. Vagy ott van a Kolozsvári Állami Magyar Színház Woyzeck-je. A többnemzetiségű Erdély nemzeti színháza eleve egy unikum, nemcsak azért, mert az összmagyar színházművészet bölcsője, hanem azért is, mert 213 év óta folyamatos a működése. S beszélgetvén a román színházi szakmával, a többségi szakemberek bizony egyértelműen úgy gondolják, hogy Romániában a legjobb társulat a kolozsvári teátrumban van. Az a Woyzeck pedig, amit a fesztivál keretében – bár egy kicsit más körülmények között, mint otthon – Nyíregyházán láthattunk, gyakorlatilag nemzetközi méretekben is korszakos előadás. Talán az sem véletlen, hogy a nagy hagyományokkal rendelkező kolozsvári magyar színház egyik legkitűnőbb előadását román rendező állította színpadra. Nem csupán azért, mert Mihai Maniutiu különben is nagy név az európai színházművészetben, hanem azért, mert azok az inter-, és multikulturális sajátosságok, amelyek az én szememben a határon túli színjátszás egyik legfőbb értékét jelentik, itt tökéletesen megvalósulhattak. Hiszen örökérvényű emberi problémákat ábrázolnak – óriási színészek alakításában.

– Művészeti tanácsadóként fölvállaljátok-e annak az ódiumát, hogy a válogatás alkalmával esetleg azt kelljen mondani egy-egy színháznak: nem biztos, hogy megütik a fesztiválon való részvétel mértékét?

– Ez valóban nehéz dolog. Természetesen szakemberként föl kellene vállalnunk azt, hogy megmondjuk XY színháznak: „ebben az évben ez a produkció, illetve az egész évadotok olyan volt, ami nem üti meg a mértéket, hogy a többi versenyelőadással együtt részt vegyetek a seregszemlén. Gyertek el, de csak versenyen kívül játszhattok." Egy éven keresztül gondolkodtunk, meglépjük-e ezt a lépést. Csakhogy a kisvárdai fesztivál jelentősége megnőtt. Pontosan tudom, egyes fenntartókat befolyásolhatja a következő költségvetés biztosításánál, hogy az illető társulat milyen helyet foglalt el az évi seregszemlén. Nem azt mondom, hogy aki nem kapott díjat, azt eleve leírják, de hogyha kiderül egy társulatról, arra is alkalmatlan volt, hogy a zsűri előtt megméretkezzen, majdnem biztosan hátrányba kerül. Ezt a lépést pedig az olyan színházaknál, ahol folyamatos fejlődésről beszélünk, ahol a színpadi szolgálat az első, ahol a sanyarú életkörülmények ellenére komoly munka folyik, a színészek maguk is tovább képezik magukat, hiszen testükkel-lelkükkel, fizikumukkal dolgoznak egy életen át, ezt pedig állandó kondícióban kell tartani, nos, ott nem szabad megtenni. Ugyanakkor, elvétve akadnak bizony olyan színházak is, ahol, erre mégiscsak sort kellene keríteni valahogy. Nem azért, mert gyengébben teljesítenek, hanem mert az alapvető színpadi morált sem veszik figyelembe. Nem hiszem, hogy nagyon babusgatni kellene egy olyan társaságot, amely eleve nem állít kételyeket a saját tevékenységével szemben, állandó bűnbakokat keres annak igazolására, hogy miért nincsen elismerve. Folyamatosan a pénzkérdést hozza fel mentségül, holott nagyon jól tudjuk, hány és hány társulat van, ahol sokkal nagyobb anyagi gondokkal küzdenek, és mégis nagyszerű alkotásokat hoznak létre. Ott, ahol a színházon kívüli munka, hakni, szinkron fontosabb, ahol egy próba nem tét, és „fel vagyok háborodva, hogy két óra elteltével még mindig tart, és kikérem magamnak, mert nekem más dolgom is van", hát ezekben az esetekben (ami hangsúlyozom: elenyésző) bizonyára át kellene gondolni, hogy van-e értelme az engedékenységnek. A színpadi munka hivatás, vagy legalábbis azzá kell, hogy váljon. Tehát igenis hangsúlyoznunk kellene, nemcsak a szakmai beszélgetés során, és nemcsak négyszemközt a vezetőkkel, vagy a színészekkel folytatott beszélgetéseink alkalmával, hogy akik ezt nem vállalják, azok ne csináljanak színházat.

– Egy immár tizenhetedik alkalommal megszervezett fesztivál kifulladhat-e, vagy lehet folytatni a végtelenségig? Most tegyük félre azt, hogy milyen technikai körülmények vannak, hogy mit tesz a város ezek fejlesztéséért, vagy, hogy el kell-e költöztetni máshova.

– A fesztivál érdeme a társulatok munkájának az érdeme, vagy elismerése. Hogy milyen színpadi alkotások szerepelnek, az nem a mi „válogatási tehetségünket" dicséri, hanem a színházak színvonalát bizonyítja. Reménykeltő, hogy a technikai körülmények esetleg javulni fognak abban az esetben, hogyha Bán Ferenc terveit elfogadva, felépül itt egy új színházépület. Bán Ferenc már tervezett az Erzsébet térre egy kiváló Nemzeti Színházat, de az sajnos nem jött létre. Reméljük, hogy a második tervét meg tudja majd valósítani, hiszen ő Magyarország legkiválóbb színháztervezője. Sajnos az építkezés csúszik, mert a kisvárdai szennyvízcsatorna a tervek közül „kilőtte" a színházépítést, két ilyen volumenű beruházást nem lehet egyszerre egy központi költségvetésből finanszírozni. Beadták ugyan a pályázatot, de tudomásom szerint kénytelenek voltak visszavonni, mert akkora önerővel kellene a városnak hozzájárulnia, amivel az nem tud megbirkózni. Ám reméljük azért hamarosan mégiscsak lesz színházépület Kisvárdán, és akkor ez az új kőszínház több lehetőséget ad majd olyan jellegű projektek megvalósítására, amelyeket személy szerint én már régóta várok. Nevezetesen például arra, hogy ezek az együttesek ne csak a fesztivál idején találkozzanak egymással, nézzék egymás előadásait, illetve beszélgessenek éjszakákon át, hanem együtt is játsszanak. Szlovákiai, erdélyi, vajdasági, kárpátaljai művészek együtt hozzanak létre produkciókat. Nemcsak egy-két este erejéig, hanem lehessen egy olyan nemzetközi sorozatot indítani, amit aztán vendégjátékként más városokba is el lehet vinni. És egy csomó olyan dolgon is el lehetne gondolkozni, amit most hely és idő hiányában nem tud megvalósítani a kisvárdai Művészetek Háza. Például, hogy ezek a társulatok ne csak nyáron, de egész évben, több produkciójukat is elhozhassák ide bérletben a környékbeliek, illetve az itteni értő és színházszerető közönség örömére. A kisvárdaiak ugyanis a kezdet kezdetén még elég gyanakvóan szemlélték a fesztivált. Ám azóta a város nemcsak igazi házigazdává vált, együtt is lélegzik a fesztivál résztvevőivel. A legmeghatóbb élményem akkor volt, amikor az idén a rettenetes időjárási körülmények között, szabadtéren lejátszott udvarhelyi Szeget szeggel előadást, a kisvárdai bérletesek pokrócok alatt dideregve, ázva, de végignézték. Ez olyan élmény, amelyet figyelembe kell vennünk, amikor a fesztivál további életéről beszélünk.

(Folytatás a lap július 9-i számában)

– Napjaink színházi életére leginkább a fluktuáció jellemző. Az erdélyi teátrumok is gyakorolják az évente megújított szerződéseket, és természetesen már nem életre-szólóan köttetnek együttműködések. Nem tudom megkerülni a kérdést, hiszen konkrét példa van rá idén: jónak látod-e, hogy anyaországi színházak elvonják a határon túli magyar színészeket? Nevezetesen a marosvásárhelyi esetre utalok, ahol az utóbbi években a társulat megerősödött, nagyrészt jó produkciókat hoztak létre, most pedig a pécsi színház magához csábított két alapembert.

– Nagyon nehéz kérdés. Nem is lehet tanácsot adni. Annak a fiatalnak, aki nagyon jó szakmai lehetőségeket kap, de átkozottul nehéz körülmények között él, nehéz azt mondani, hogy „édes fiam, maradj otthon Marosvásárhelyen, Újvidéken, vagy abban a városban, ahol éppen felhívtad magadra a figyelmet. Semmiképpen se gyere Magyarországra, ahol abban a pillanatban, ahogy átlépted a határt, és aláírtál egy állandó szerződést, vagy legalábbis nem egy szerepre szólót, akkor rögtön bekerülsz abba a húsdarálóba, amelybe a határon túli magyar színészek sorra bedarálódnak, és semmissé válnak. Hiszen attól kezdve már nem vagy érdekes, hanem veszélyt jelentesz az itt élő, mintegy 1800 diplomával rendelkező színész számára, már csak púp vagy a hátukon". Nem lehet azt mondani nekik: „hidd el, sokkal jobb, ha éhezel abban a városban, ahol a családod, az otthonod, a barátaid vannak, és nagyon rosszul fogod érezni magad az éppen ellenkező körülmények között, ahol főleg a ridegség fog ártani. Lehet, hogy ígérnek neked most két szerepet is, de lehet, hogy egy év múlva egyáltalán nem kapsz feladatot". Mindezeket tehát nem mondhatod el, akkor sem, ha tudod, vagy sejted, hogy így van. Bizonyos színházakhoz biztos nem szabadna elengedni ezeket az embereket. Nem tudok szebben fogalmazni, de undorító dolog, hogy egyes színházigazgatók ezt teszik. Ugyanakkor jól tudom, ezek olyan lehetőségek, amelyeket fiatalon kell kihasználni. Persze vannak olyanok, jelzem, nagyon kevesen, akiknek bejött ez a fajta váltás. Én nem látom, hogy eljővén egy-két ember – vagy akár a marosvásárhelyi színháztól nemrégiben egy egész osztálynyian, akik persze sehol sincsenek Magyarországon – a színházak működésében általában nagy vérveszteséget jelentene. Nem tudom, hogy a mostani esetben mi lesz a képlet, (mondjuk ki, Zayzon Zsoltról és Darabont Mikoldról van szó), hogyan lehet őket behelyettesíteni, hiszen két nagyon tehetséges emberről van szó, de azt tudom, hogy például Újvidéken, ahol annyira meg voltak rémülve tavaly, amikor három alapemberük, plusz a dramaturgjuk elment a budapesti Bárka Színházhoz, nem lettek nagy bajok. Az újvidéki főiskola olyan embereket adott ennek a színháznak, hogy igazából a hiányukat nem igazán lehetett észrevenni. Persze más dolog az, ha az újvidéki színháztól eljönnek, kipróbálni magukat Magyarországon, aztán nyugodtan visszamehetnek oda játszani.Tehát nem szántják fel maguk után a határt. De hallottam már olyat is, első lelkesedésre annyira bele élte magát az adott színész, hogy felemelt fejjel nehéz visszamenni ahhoz a társulathoz, abba a közegbe, amelyet elhagyott. De ez intelligencia kérdése is, hogyan változtatok az életemen.

– Elégedett vagy az idei fesztivál mérlegével?

– Azt gondolom ez a fesztivál tükörképe volt az idei szezonnak. Nem volt sok kimagasló, korszakos előadás, mint például az említett 1998-as évben, de mégis egyenletes színvonalon több kitűnő előadás született. A színházakban nagyszerű együttesek vannak, fiatalodtak, hihetetlen generációváltás zajlott. Ha egy-egy előadás hagy is maga után olyan értelemben kivetnivalót, hogy a szakma ide-oda vesézi, tagadhatatlan, hogy jó együttesek vannak és izgalmas műhelymunka zajlik. A fesztivál is ezt tükrözte, még akkor is, ha nagyon szélsőséges véleményeket váltottak ki idén az egyes előadások. Ilyen értelemben tehát betöltötte a hivatását, az időjárásról meg sajnos nem tehetünk. Ezért is kellene az a bizonyos kőszínház, többek között. El lehet azon gondolkozni, hogy jövőben, ha esetleg még mindig mi alakítjuk ki a művészi arculatát a fesztiválnak, nem kellene-e kevesebb előadást hozni, hogy az ilyen jellegű vis maior helyzeteket egyszerűbben meg lehessen oldani, és ne sérüljön se a néző, sem az előadás. De mindig elhatározzuk, hogy kevesebb előadást válogatunk, többet játszatjuk a stúdióelőadásokat, hogy mindenki láthassa, aztán a bőség zavarával küszködünk, hál’Istennek, és nagyon nehéz válogatni.