HAMLET

Köllő Katalin

"Csak" bábszínházi rendező

Világszínház, 2003-00-00

– Hogyha betartanánk az udvariassági formulákat, akkor úgy kellene kezdenem ezt a beszélgetést, hogy „Kicsoda Ön Kovács Ildikó”. De, mivel nagyon rendhagyó ember vagy, és én sem ragaszkodom a kötelező megfogalmazásokhoz, a következőképpen indítom útjára ezt az interjút: ki vagy te, Kovács Ildikó?

– Erre a legnehezebb felelni. Az ember megpróbálja önmagát megismerni egy életen keresztül, de mindig vannak meglepetései, még 75 éves korában is.

– Saját magad számára is?

– Igen. Nemcsak a világ számára, hanem saját magam számára is. Nem hiszem, hogy az ember különösebben fejlődik, az pedig mese, hogy 75 évesen bölcsebb vagy, mint 25 évesen. Lehet, hogy legbölcsebb 3 vagy 4 évesen voltam, az emberi fejlődést nehéz letapintani. Nem hiába mondják a pszichológusok, hogy 3 éves korig fejlődik ki az embernek az intellektusa. Mivel egy életen keresztül „csak” gyerekeknek…

– A „csak” szócska állandóan visszaköszön nálad …

– Igen, mindjárt elmondom az életrajzom humoros „csak”-toldalékát. Szóval, nagyon érdekelt, hogy mi van a gyermekben. Azt próbáltam tisztázni, hogy tulajdonképpen mit tudunk a gyermekről mi felnőttek. Arra a konklúzióra jutottam, hogy csak akkor tudunk meg valamit, ha visszamegyünk a saját gyermekkorunkba. A legelső emlékeinkre. Ha koncentráltan megpróbál az ember visszamenni, döbbenetes élmény. Csodálatos emlékeim vannak. Születésemtől öt éves koromig egy lakásban laktunk. Nagyon érdekes, hogy mire emlékezem erről a periódusról. Emlékszem, hogy volt egy járóka, fölöttem pedig egy ívszerű valami volt, amelyről lógtak csengők és zörgők, ezeket meg lehetett érinteni.

– Nem ezért van a konyha bejáratánál kikötve az a furcsa hangú csengő?

– Nem ezért, de biztos összefüggés van a kettő között, ez ősi dolog, olyan csengő, ami elűzi a gonosz szellemeket, legalábbis azt mondják a kínaiak. Ezt a lányomtól kaptam, ő is tudott már valamit erről, valószinűleg. Azonkívül ragyogó szép napsütésre emlékszem, portulácska virágokkal, a földszintes ház nagy udvarán. Sokat játszodtam, körülöttem sok gyerek volt. Amikor felnőttként a bábszínházi varázslatra gondoltam, próbáltam megkeresni a gyermekkoromból, ami emlékeztet erre, és a következőket láttam: csíszolt üvegprízma, ha a nap rásüt, akkor szivárványszínekben játszik, a szomszédék nagyleánya pedig forgatta a víz fölött, nyilván mosdótál lehetett. Mindez együtt egy varázslat volt. Ez volt az egyik kis varázslatjáték. Nem babáztam, de emlékszem tisztán, hogy volt egy furcsa kis alacsony sámli, meg apámnak a fabuzogánya, ezek helyettesítették a babát, ezeket ringattam. Nem volt türelmem babával játszani. Tehát már jelképesen használtam ezeket a tárgyakat. Hároméves koromban vittek először nagyanyámhoz Pestre, vannak emlékeim az utazásról, a Dunáról, az állatkertről, és arról, hogy a nagyanyámék bérház udvarán jött a cigányzenész és fentről dobtak le papírba pénzt neki. De ugyancsak e korom körül él a következő emlék bennem: hideg van, tél, az ablak alá leültem arra a bizonyos sámlira, reggel van, anyám rám szól, gyere el onnan mert megfázol. Nem, mert én makacs voltam akkor is, konok és határozott, apám öltözött, felkapta a zoknikötőjét és rámcsapott. Életemben először és utoljára kaptam ki. Bevonultam az asztal alá és meg akartam halni. Erre tisztán emlékszem. Annyira sértett és megbántott voltam, megaláztak, igazságtalanul bántak velem. Valószínűleg ennek a következménye, hogy számomra a kiszolgáltatottság és annak megalázó érzése elviselhetetlen volt egy életen keresztül. A szabadságvágyam pedig mindig mérhetetlen volt. Ezért nem voltam párttag sem, ezért voltam mindig körön kívüli és rendhagyó.

– Említettük ezt a visszatérő motívumként megjelenő „csak” szócskát. Ehhez általában apró kis dolgokat asszociál az ember, ennek ellenére a te életrajzodban nagyon mély jelentései vannak. Én, személy szerint azonnal hozzákapcsolnám a csakazértis-értelmet. Soroljuk fel őket.

– Valóban ez a jelentése is mindig benne volt. Valami miatt pár évvel ezelőtt, mivel addig önéletrajzom nem volt, névjegyem sem például, mert mindig azt mondtam, nem vagyok én olyan fontos, hogy névjegyem legyen, most meg már azt mondom, olyan öreg vagyok, hogy mi a fenének kelljen, tehát önéletrajzot kellett beadnom valami pályázat támogatásához, így össze kellett írnom mindent. Amikor minden kész volt, egy humoros post scriptumot, egy pótönéletrajzot írtam hozzá, ami a csak szócskához kapcsolódik. A csak szócska onnan indult, hogy egy életen keresztül, amikor arról volt szó, hogy mit dolgozom, milyen pályám van, beleütköztem abba, hogy csak bábszínházban, csak gyerekeknek. Ez hivatalosan is hozzákapcsolódott, sajnos, mind a két fogalomhoz. A bábszínházhoz is, annak ismerete híjján, mert csak nagyon kevesen tudják, hogy többezer éves művészet. S a felfogásuk szerint, mert hát kis bábok vannak, meg minden kicsi benne, az csak bábszínház. A gyermek is kicsi, nem? Itt öljük magunkat az egyetemi vitákkal, mindenki ágál és harcol, de az óvódáról nem esik szó. Azzal nem törődik senki, hogy az óvónéni azt csinálhat, amit akar az óvódában. Holott az alap onnan indul. Ha három napig én lehetnék az oktatási miniszter, mint ahogy nem leszek, akkor az óvónőknek adnám a legmagasabb fizetést. A felvételinél viszont a legszigorúbb lennék. A legműveltebb, a legjobb pedagógiai érzékkel bíró, a legokosabb, lélektani szempontból a legmegfelelőbb embereket válogatnám ki. Az óvódában romlik el ugyanis először a dolog, az elemiről már nem is beszélek. S akkor meg minek egyetem, ha addig nem alapoztam meg az oktatást.

–

– Szóval, térjünk vissza a csak szóra. Mert olyan jól meg lehet így fogalmazni, hogy az ember mibe született bele, és hogyan élt. Így kezdtem tehát: csak magyarnak születtem Romániában. Nem mondhatom azt, hogy ezért szenvedtem, vagy vertek, de hogy előítélettel voltak nagyon sokszor emiatt, az biztos. Az a nyomasztó, hogy inkább én érzek tudat alatti bűntudatot, vagy próbálom magam mentegetni, hogy bocsánatot kérek, ne haragudjanak, én magyar vagyok, erről nem tehetek, de én is olyan ember vagyok, mint a másik. Emellett viszont nem voltam soha nacionalista, nem voltam nagy magyarkodó, nem voltam elfogult. Anyámtól megtanultam, hogy előítéletmentes legyek. Életemben három nyelven rendeztem, magyarul, románul és németül, rajtam kívül, legalábbis bábszínházban, senki nem csinálta.

–

– Az iskolarendszerrel bajom van, már születésem óta, ugyanis iszonyúan szenvedtem az iskolában, az unalomtól. Már kilenc éves koromban rengeteget olvastam, úgyhogy nagyon untam, ahogyan tanítottak. Elvégeztem becsületesen a házi feladatot, de nem tanultam, mert elég volt amit az iskolában hallottam. Harmadik tanuló voltam, tehát nem az volt a baj, hogy gyengén tanultam, hanem a megalázás. Jobban írtam és rajzoltam, mint a többiek, és mindig azt hitték, hogy valaki más csinálta helyettem. Nem hitték el, hogy én csináltam, mert a fennvaló úgy adta, hogy volt rá képességem. Az a tény, hogy nem hisznek a gyerekeknek, felháborított. Csodálatos anyám volt, életem erkölcsi alapját, a belső szabadságigényemet neki köszönhetem. Hihetetlen pedagógiai érzékkel tudta, hogy kell bánni egy ilyen gyerekkel. Soha sem kényszerített semmi olyasmire, amit én nem akartam, ezért én szabadon fejlődhettem, de ugyanakkor megtanított fegyelemre, pontosságra, felelősségérzetre. Hét éves koromban tehát megfogadtam magamnak: soha sem felejtem el, hogy a gyermek teljes ember. Nyilván nem így fogalmaztam meg, de hogy én is pont úgy érzek, gondolkodom és látok, véleményem van, mint egy felnőttnek.

–

– Két kiváló tanárom volt, a magyar tanárnőm, Seprődi Kiss Anikó néni, aki velünk is meg tudta szerettetni a tantárgyát, és a zenetanárnő, aki Bartókot és Kodályt énekeltetett velünk már akkor. Ezenkívül az egész tanári kar egy panoptikum társaság volt. Mulatni jól mulattam, mert a humorérzékem működött, a furcsát s a groteszkséget már gyerekkoromban észrevettem, de nem segített abban, hogy megszeressem az iskolát. Azt mondtam, hogy én többet nem megyek iskolába. Volt egy bölcs anyám, aki erre azt mondta: rendben van, mit akarsz csinálni. Mivel gyerekkorom óta rajzoltam, és szerettem a képzőművészetet, amikor felköltöztünk Pestre mehettem volna a főiskolára, érettségi nélkül. Édesanyám ajánlotta, hogy menjek oda. Én viszont azt mondtam, nem megyek, mert nem volt egy jó női festő sem a világon, miért legyek én még egy paccer. Akkor elmentem az Iparművészetire, előkészítőre, kis plasztikákat, kerámiát készíteni. Gyorsan rájöttem, hogy az sem kell. Addig húzigáltam az orromat, amíg megláttam egy kirakatban egy csomó kiváló férfiportrét. Mivel engem mindig is az ember érdekelt, eldöntöttem, hogy portréfényképész leszek. Bementünk anyámmal, kiderült hogy inas lehetek. Két évig inaskodtam, megtanultam mindent, amit a fényképészetről lehet, kiválóan retusáltam. Aztán mivel mindent kellett csinálni, nemcsak portrékat, unalmas volt, a technikai részét sem szerettem. Rájöttem, hogy ez se nekem való. De azért levizsgáztam, s dolgoztam, mint segéd, mert meg kellett élni. Időközben 1942-ben felfedeztünk egy mozgásművészeti iskolát, a Krisztina körút sarkán. Dr. Dienes Valéria orkesztikai iskoláját. Akkor sejtelmem sem volt, hogy ki ő, de úgy látszik az ösztönöm oda dirigált. Felvettek, és két évig ott tanultam mozgásművészetet. Vali néni behívta anyámat, s azt mondta neki, hogy táncos kellene legyek, mert tehetséges vagyok. Mondtam, dehogy leszek. De a Vali nénitől tanultakból született Kolozsváron a pantomim csoport alapja. Ez a hosszú mese tehát arról szól, hogy tizenöt éves koromban otthagytam az iskolát, nem jártam fősikolára, még csak nem is érettségiztem. De képeztem magam, hiszen Pesten koncertekre, színházba, kiállításokra jártam, múzeumokba. Szabadegyetemre is jártam, francia irodalmat hallgattam. A második csak tehát az, hogy csak autodidakta rendező vagyok. Amikor végleg hazajöttünk Erdélybe, 1948-ban megnyílt a kolozsvári Művészeti Intézet. Itt minden együtt volt, többek között koreográfia szak is. Én időközben két évig Brassóban voltam fényképészsegéd, aztán az akkori konzervatóriumban ritmikus torna szakra jártam, s végül mégis megtanultam rajzolni valamennyire, ugyanis Máttis Teutsch szabadiskolájába jártam két évig.

–

– Azért az is egy név…

– Az is egy név, igen. Így utólag visszagondolva, a sors így akarta, hogy ilyen formátumú emberek, mint Vali néni és Máttis Teutsch közelébe lehettem, akiktől sok mindent tanultam. Abban a konzervatóriumnak nevezett akármiben aztán rátaláltam egy tanárnőre, aki hagyott engem szabadon kreálni táncokat. De közben láttam Marcel Carné Szerelmek városa című filmjét, Jean-Luis Barrault-val, amelyben Barrault a nagy francia klasszikus pantomimes, Debureau szerepét játszotta. Rábámultam és azt mondtam: ez az! A pantomim! Ez az igazi mozgásforma. A balettet művinek éreztem. 1948-ban feljöttem Kolozsvárra, és felvételiztem a koreográfia szakra. A felvételin eltáncikáltam a kreációimat, mezítláb. Megkérdezték, hogy mit akarok. Mondtam: pantomimezni. Ilyen nincs, mondták, csak balett. Azt nem, mondtam. Nem is vettek fel. Hazamentem, de elhatároztam, hogy én azért felvilágosítom őket. Írtam a rektornak ismeretlenül egy levelet, hogy a balettnek lejárt, mert az egy olyan korban született, amikor a művi, kötött formájú mozgás próbálta elmondani, hogy nem vagyunk földhöz kötött lények, a táncművészet igazi útja a pantomim lesz. Erre, minekutána a sikertelen vizsga után hazamentem, közölték velem, hogy felvettek, ritmikus torna és néptánc szakra. Na, hát én szorgalmasan roptam a táncokat, Puskás Sándor meg is mintázott, amint táncolok. Hát én itt eltáncoltam másfél évet, de közben volt egy lényeges fordulat. Megismerkedtem Fux Pállal, ugyancsak főiskola nélküli, kiváló grafikussal, és egy zongoratanárnővel, aki elmondta, hogy látott egy parkban egy bábszínházat. Egy német nő által - szöveg nélküli, zenével és mozgással -készített előadás volt. Fux-al úgy fellelkesedtünk ettől a bábszínházi gondolattól, hogy elhatároztuk: bábszínházat fogunk csinálni. Mindketten egyetértettünk abban, hogy elsőnek csakis Don Quijote-t lehet csinálni. Fux hazament Szalontára, és elküldött nekem három rajzot: Don Quijote, Sancho Panza és Dulcinea feje. Érdeklődni kezdtem, hogy van-e bábszínház Kolozsváron? Nagyapám mondta, hogy van egy magyar bábcsoport, négy emberből áll a társaság. Elmentem oda, és közöltem, hogy jöttem segíteni, mert érdekel a képzőművészeti rész. Mondták, jó, de játszani is kell. Ez nem igazán tetszett, mert soha nem akartam színész lenni. Végül is beleszerettem a műfajba, mert láttam, hogy a képzőművészet dominál, hiszen a báb képzőművészeti alkotás, a mozgásnak pedig alapvető szerepe van, a groteszknek, a humornak, a fantázia szabadságának van lehetősége. Tulajdonképpen korlátlan műfaj. Világteremtő műfaj. Nem színház, hogy belebújjak valakinek a bőrébe, itt jelképekről van szó. Persze mindezeket később értettem meg. Nagyon vonzó volt tehát, elkezdtem velük játszani, kasírozni, de még sepregetni is. 1950-ben hivatalosan bábszínházat alapítottak Kolozsvárott, és mi bevonultunk a bérház földszintjére, amit nekünk adtak…

– Ahol még mindig székel a bábszínház, azóta sem változott semmi.

– Úgy van. Ez egy raktárhelyiség volt, három méteres színpaddal, három méter húsz, na, legyünk nagystílűek. És kiválthatatlan, mert tartófal és tűzfal van. Nem lehet mozogni. Ebben a térségben oldottunk meg mindent.

– Hányan voltatok?

– Öten-hatan. Aztán nemsokára megalapították a román tagozatot, majd felvételit tartottak és szaporodtunk. 12-12 színész, mindkét tagozaton, a mai napig ennyi maradt minden színházban. Akkor az országban 19 bábszínházat alapítottak. Rá egy évre felvételiztem a rendezőire, persze nem vettek fel, gondolom az volt az oka, hogy nő vagyok. Erről még van egy történetem. Az 1980-as évek elején megrendeztem egy Tennessee Williams darabot a kolozsvári Román Nemzeti Színházban, A tejes vonat nem áll meg itt címűt. Ennek egyik előadását nézte meg egy német rendező, akivel előadás előtt ismerkedtem meg. Rám nézett, és azt mondta: maga nő?! Mondom, hát úgy ránézvést, „ejsze” igen. Kiderült, hogy náluk nem volt általános jelenség a nőrendező. Szóval a lényeg az, hogy magamtól kellett megtanulni a rendezést, fe kellett fedezzek mindent. Megrögzött autodidakta vagyok, s szerettem a felfedezés örömét, szabadságát. A rendezés tulajdonképpen azt jelenti, hogy rendteremtés. Hamar rájöttem a mesterség legegyszerűbb,naív alaptörvényeire, a mit, miért, hogyanra. Nem tanultam sehol, nem mentem be senkinek a próbájára, a nagyszínházban sem, nem olvastam rendezésről. Amit felfedeztem, felfedeztem. Magam útját jártam. Tehát csak autodidakta rendező vagyok, nincs papírom róla, emiatt be sem engednek egy főiskolára sem tanítani.

– Ez volt a második „csak”. Az előbbi történetből ihletődve, azt hiszem a „csak” nőrendező következik.

– Igen, de ez benne volt a fenti eszmefuttatásban. Mint nő viszont, „csak” elvált asszony voltam. Ez sem volt egy erény a szocializmusban. Gyanús volt. Az nem baj, hogy a férjem csalt meg, és ő vált el, az senkit nem érdekelt. Egy elvált asszonynak nincs se társadalmi, se anyagi háttere. Billog volt rajtam.

– Az elvált asszonyi státusból következik, hogy egyedül nevelted a lányodat.

– Igen, annak sajnos meg voltak a hátulütői. Egy nő legnagyobb élménye, hogy életet hoz a világra. Ennél nagyobb csoda nem létezik. Egy gyereknek viszont családra van szüksége, anyára, apára. Nőre, férfira, és ennek az egyensúlyára. Úgyhogy ennek meg voltak a maga hátrányai. Helyt kellett állni, elsősorban emberileg, nevelési szempontból, mindenképpen. Anyának és apának lenni. Ez nem hálás feladat. Nem is lehet igazán megoldani. A lányom keményen szenvedett, hogy az apja nem volt mellette. De azért szép gyerekkort próbáltam teremteni neki. Tehetséges rajzoló volt, de nem vették fel a főiskolára, többszöri próbálkozás után sem. Aztán kiszökött Svédországba, most pedig kerttervező mérnök.

– Van családja?

– Nincs.

– A példák miatt?

– Azt hiszem igen. „Válásos” család vagyunk. Nagyapámtól kezdve, aki a század elején elvált. Mintha a görög tragédiák bélyege lenne rajtunk. De remélem, hogy megtalálja a társát. Nyilván pedagógiai hibákat is követtem el a nevelésében.

– Mi volt a kiváltó oka annak, hogy elkezdtél rendezni amikor megalakult a bábszínház.

– Viszonylag én voltam a legfiatalabb, de nekem voltak meglátásaim, elképzeléseim, úgyhogy valószínűleg ezért kezdtem el rendezni. Az első lépéseink egészségesek voltak, mert kisgyermek darabokat játszottunk sok humorral, sok játékkal, kesztyűs bábokkal. Tehát a legélőbb, legdinamikusabb, legközvetlenebb formát választottuk. Ebből aztán hosszú út lett, és nagyszerű kiteljesedés, de az első lépésben a lényeget fogtuk meg.

– Hogyan épült ki a társulat?

– Ez nagyon érdekes volt, de csak utólag tudatosítottuk magunkban. Tele voltunk társadalmi menekültekkel. A bábszínház szűz terület volt, mert nem volt főiskola. Na most, ki megy a bábszínházba? Vagy az, aki semmire se jó, vagy akinek valamilyen tehetsége van, de máshova nem mehet. Kezdjem a csúcson. A mi bábszínházunknak, de a romániai bábjátszásnak, s talán a magyarországinak sem volt olyan képviselője, mint Péter János. Zseniális volt. Amikor dicsérték, mindig azt mondta: ajándékba kapta. Szerényen mosolygott. Péter János kétszer felvételizett a főiskolára, de nem vették fel, mert nem volt szépfiú. Azt, hogy zseniális volt, nem vették észre. Szerencsénkre hozzánk felvételizett, mi pedig rögtön felvettük. Így lett bábszínész. Mindenki elismerte, hogy a legjobb. Ő volt az a színész, aki sohase vétett. Igazán sok színésszel dolgoztam, összeszámolni sem tudom, Romániában 11 bábszínházban rendeztem, Magyarországon ötben, vagy hatban, még Bulgáriában is. Máshova nem kerültem el, de Jánoska volt az egyetlen, aki nem vétett.

– Milyen értelemben nem vétett?

– A színpadon. Olyan fantasztikus ösztöne volt, hogy soha nem lépett át a határon, nem hajlott a ripacskodás felé, pedig neki aztán humora és játékadottsága, közönségvarázsoló képessége volt, de soha nem élt vissza vele. Nem hibázott, nem volt hamis hangja. A Karnyóné… nagyon kényes előadás volt, ő játszotta élő bábként, stilizált mozgással, rikító, bohócmaszkkal, eltolva a késélen táncoló groteszkség felé, és ráadásul női szerepet játszott, de mindig hiteles volt. Ő maga volt a csoda. Aztán voltak a többiek. A tanár, aki nem lehetett tanár, az ügyvéd, akit nem engedtek gyakorolni, az orvos, aki nem tehette le utolsó vizsgáit, stb. Jöttek a fiatalok, Balló Zoltán, aki felvételizett a képzőművészetire, nem vették fel, orvos apuka háttérrel, de kiváló tehetséggel. Jöttek az egészen fiatalok, érettségi után. A legérdekesebb volt aztán, ’Sigmond Júlia, aki harminc éves korában fedezte fel, hogy van felvételi a bábszínházba. Eljött és ő lett a legjobb női pantomimes. A 12 ember zöme tehát jó képességgel és érzékenységgel rendelkezett, egymást neveltük és csíszoltuk évtizedeken keresztül. De az igaz, hogy profi csapat lett belőlük. Én elmentem aztán három évre Nagyváradra, mert összevesztem a „párttal”, a „csakhoz” az is hozzátartozik ugyanis, hogy egy pártállamban pártonkívüli voltam egy életen keresztül. Azt találtam mondani, hogy a pártot a maguk érdekében használják fel. Ennek az lett a következménye, hogy el kellett mennem. Meghívtak Váradra, ott végre összekerültem Fux Pállal, megrendeztük a Don Quijoté-t is. Kaptunk is érte egy fesztiválon valami eredetiség és bátorság pótdíjat. Aztán utánam jöttek a fiúk, Jánoskával az élen, és visszajöttem Kolozsvárra. Megalakítottam az első stúdiót, önképzés céljából, ahol dikciót, mozgásművészetet, zenét és improvizációt tanultunk. Sok beszélgetés volt, közösen olvastunk darabokat. Az itteni csapat lényege az alázat, a fegyelem, a professzionális öntudat és a mesterségbeli tudás volt. A szelleme az egésznek pedig a játékosság és az öröm. Az alkotó színész minden oldalát megközelítettük. Ilyen csapattal a nagyszínházakban sem találkoztam. Az életnek egy ajándéka volt számomra.

– Beszélgessünk egy kicsit a műfajról, mi az, hogy bábszínház?

– Sokaknak még ma is úgy tűnik, hogy csak bábszínház, de számomra a teljességet jelentette. Minden benne volt, ami engem izgatott. A képzőművészettől a mozgásig, az irodalomtól a játékik, a humorig, a groteszkig, a fantázia szabadságáig. Én ezt választottam. Nem véletlenül kerültem oda, nem menekültem a műfajhoz, hanem felvállaltam egy életre. Minden nehézségével együtt. Ez egy ősi, mágikus művészet. Életrekeltésből indul. A holt anyagot életre kelteni egy varázslat. Az egy mágikus rítus. Kevés műfajnak adatik meg ez a csoda. A színházban megvan az átváltozás csodája, de nincs szó ősi rítusról. A filmnél bejön a technika, az operában az istenadta zene. A pantomimnél is van egy nagy csoda, a mozgás erejével láthatatlant lehet megjeleníteni, az is egy varázslat. De az sem mágia. Ez viszont mágia. Talán ezzel kezdődött a bábművészet, szerintem, hogy az elképzelt felsőbb hatalmat az ember megpróbálta életre kelteni. Hogy ő is higgyjen benne és a többiek is. Ez a mágia van jelen a mai bábszínházban is. És a néző, ha gyermek, ha felnőtt, részese ennek a mágiának. Ha jó bábszínházat csinálnak. Mert akkor tényleg életre kel az a bábú, vagy az a tárgy. Az ősisége tehát az egyik csoda. Aztán úgy próbáltam megfogalmazni, hogy a tiszta játék színháza, mert az aljas, mocskos, emberi szennyben turkálót nem tudjuk megjeleníteni, mert a bábú csak jelképesen jelenít meg. Amikor Übü királyt rendeztem, s a diktátor minden szennyjét meg kellett jeleníteni, akkor élő ember-bábbal tudtam megjeleníteni. Az élő ember sem volt elég hozzá, mert fel kellett nagyítani a szatírát. Lett belőle ember-báb, de az ember hús-vér ténye is megmaradt. A báb az jelkép. A típust jeleníti meg. Arról nem beszélve, hogy csak tiszta szívvel lehet bábozni, mert csak gyermekhittel lehet életre kelteni a bábut. Kell hinni benne, mint ahogyan hisz a gyerek a játékban. Tudja, hogy az játék, de teljes szívvel hisz benne. Ezen keresztül az életben is hiszünk, tehát élet-színház is. A játék öröme nélkül nem lehet bábozni. Azonkívül még öröm-színház is. Amikor szegény Jánoskánk meghalt rákban, elég fiatalon, írtam róla egy cikket és csak azt a címet tudtam adni, hogy Örömszerzés volt a mestersége. Ha nem ide születik, akkor szerintem világklasszis lett volna.

– Magadon érzed, hogy ha nem ide születsz Erdélybe, sokkal több sikert érhettél volna el a rendezéseiddel?

– A leányom szokta mondani, hogy ha kimentem volna, akkor karriert csináltam volna. Nem futottam be karriert, mert nem is kerestem. Ami elismerést kaptam, imitt-amott, azt megköszöntem, de igazából a legjobb elismerések nem a hivatalosak voltak. A napokban is, az egyik román színészgyerek azt mondta nekem, hogy Ildikó az a kislány, aki még mindig sárkányokat röptet. Hát ilyen szépet 75 évesen nem hiszem, hogy kaphattam volna. El is készített a legvékonyabb rézdrótból, egy törékeny figurát, és nekem adta. Ez az igazi elismerés. Nem tudtam innen elmenni. Nem is akartam. Az az érzésem, hogy Erdélyben vannak a gyökereim. Ez egy elbanalizált mondat, de nem tudom másként megfogalmazni. Nagyon sok mindent kaptam Erdélytől.

– Mit kaptál?

– Először is a természet szeretetét, hogy beletartozol a természetbe és részese vagy. Hogy három nemzet él itt együtt, ennek a gazdagságát és szépségét. Ezzel gazdagabbak vagyunk mindannyian, szerintem. A „háromnyelvű iskolámban”, amit a Soros Alapítványnál pályáztam meg, fiatal bábszínész képzés céljából, ahol az itteniek mellett voltak magyarországiak is, csodálatosan éltünk együtt hetekig. A sovinizmusnak még az árnyéka sem bukkant fel. Azt mondtam nekik, legyenek büszkék arra, hogy gazdagabbak azon keresztül, hogy ismerik egymás kultúráját, népművészetét. Ez több, nem kevesebb. Aztán kaptam a népművészet fontosságát, szeretetét. Ez életbölcsességet jelent. Nálam nem azért van szőttes a lakásban, mert divat, hanem fontos számomra, hogy valami kicsíszolódott évszázadokon keresztül, a színek, a formák, az emberek kezenyomán születtek meg ezek a dolgok. Bölcsesség és mélység van a népművészetben. Ősi rendet hordoz, amit a civilizáció szétvert. De Erdélyben még megvan. A nagyapámtól és édesanyámtól pedig a reform szellemet örököltem. Nagyapám reformer volt, és ugyancsak szabadgondolkodású. Anyám is kulturált, művelt volt. Polgári család voltak, de világpolgárként élték az életüket. A részben székely származásom miatt pedig a szívósságot, a kitartást, a konokságot, a humort is örököltem. Anyám és nagyapám szellemisége szerint a lényeg az, hogy milyen értékek vannak az emberben, nem a pozicíója. Az előítéletmentesség, az empátia ugyancsak az erdélyi szellemiséghez tartozik, vagy legalábbis kéne tartozzon. Itt még van élet- és emberközelség. A nehézségekre vonatkozóan pedig csak annyit: lehet, hogyha nekem könnyű életem lett volna, és meg lett volna körülöttem minden, lehet, hogy nem is jött volna létre, ami létrejött. Mindig bennem volt a csakazértis, a kitartás, az újrakezdés. Az rossz volt, hogy az ember nem fejlődhetett normálisan. Én 1958-ban például megrendeztem az első filozófikus, szimbolikus elemekkel dolgozó, szöveg nélküli bábdarabot, Mészöly Miklós szcenáriumára, és mai napig nem tudom még egyszer előadatni. Holott akkor olyan világrengetően szokatlan volt, hogy majdnem felfaltak. A párt heteken keresztül ült az agyamon, kérdezősködve, hogy mi mit jelent. Ez Váradon készült, az első nemzetközi bábfesztiválra, Fux Pálnak a nagyszerű képzőművészetével, Csíky Boldizsár csodálatos zenéjével, ami a szöveget helyettesítette. Nagyon szokatlan előadás volt. A felét letiltották. Azt mondták, hogy ennek az Emberke, oh című előadásnak a társadalmi üzenete gyanús, veszélyes. A második felét nem engedték a fesztiválra. Ezt az előadást mai napig nem vállalta senki. A fejlődésről beszélve tehát, nem tudtam folytatni dolgokat, mert kiszolgáltatott voltam. Nem tudtam organikusan tovább fejleszteni azt, amit elértem. A cenzúra, a kiszolgáltatottság miatt. De a lényeg az, hogy sok mindent tudtunk adni, és az előadásaink nem múltak el nyomtalanul. Ma is emlékeznek, a felnőttek, a már idősödő emberek arra, hogy mit láttak a bábszínházban. Kolozsváron divat volt bábszínházba járni, felnőtteknek is.

– A „csak”-nál azt is felróvod, hogy egyesek szerint „csak” gyerekeknek játszotok.

– Igen, ez is egy fájdalmam. Egy életen keresztül próbáltam küzdeni ellene, figyelmeztetni a felnőttet, hogy a gyermek teljes ember. Azért, mert kicsi, nem ostobább, nem redukáltabb képességű, sőt… . Sokkal többet tud az életről, halálról, amit aztán a felnőttek sürgösen elfelejtenek. A gyermek még a lehetőség. Az a lehetőség, amelyre nagyon kellene vigyáznia minden társadalomnak, hogy ne rontsa el. De sikerül, sajnos. Az iskolával, az elavult módszerekkel, a rossz pedagógiával, a nem odafigyeléssel, a meg nem értéssel. A felnőttek elfelejtik a saját gyermekkorukat. Egy páran nagyon tudták, hogy meg kell őrizd a saját gyerekkorodat, ahhoz, hogy megértsd az életet igazán. Sok felnőttnek csőlátása van. Csak a szűk realitást látja. A rosszabb fajta pedig már csak a hatalmat, a pénzt látja. Most már a politika is infantilis lett, a szó rossz értelmében. Hazudnak önmaguknak, egymásnak.

– Ezek a dolgok mind tükröződnek az Adjátok vissza Pinocchiót! című előadásodban.

– Az az előadás bizony a kiszolgáltatott gyermekről szól, s a szeretetről. Az egy sarkított előadás…

– Ez egy rendhagyó Pinocchió, akár csak a rendezőnő.

– Ez valóban nem a könyvbeli Pinocchió, aki hazudik és ki van téve a didakticista nevelési formának. Csak a csodát tartottam meg: a szeretettől életre kelő bábút. A mi Gepettónk fiatal, nem asztalos, hanem gyermekjátékkészítő. Így faragta meg az ő Pinocchióját, ami életre kell, s bizony gyermek-jelkép, látványra is, lényegre is, és tud beszélni. De csak azzal, akit szeret. Az élet belesodorja az érdek, a hatalom, az ostobaság és a gonoszság világába, kiszolgáltatja őt, egészen a háborúig menően. De a gyerekek megmentik őt. Felállnak és üvöltve kiabálják, hogy NEM ADJUK VISSZA! A gyermek még nyitott és még egészséges. Kezdjük azzal, hogy az ember egészségesen születik. Ez egy nagyszerú, csodálatos szó: egész-ség. Tehát egész az ember. A gyermek pedig egészségesen születik. Nyitott a szíve, esze mindenre, rajtunk múlik, hogy mi történik benne. Egészségesen működik az igazsságérzete. Sokat tudnak az életről, sok mindent értenek a világból. Bele kell nézni a szemükbe. Meg kell nézni az óvódásokat. Egy csomó szép arcú, szép tekintetű gyermek, még a tizenévesek is azok. De hogy mennyi csúnya, torz arcú, rossz arckifejezésű felnőtt van a világon! Elsősorban a politikusokat, vagy a funkcionárusokat kell megnézni. Na, de térjünk vissza a gyermekhez. Ennél csodálatosabb közönséget senki se kívánjon magának. A gyermek gátlástalanul, ösztönösen együtt él a mi rítusunkkal, úgy hiszi a játékunkat, ahogyan mi hisszük, ezért nem szabad becsapni. Ezért kell őszintén, tisztán játszani, mert a gyermek rögtön megérzi, hogy mi hiteles és mi nem. De még a felnőttet is fel tudjuk szabadítani a mágiánkkal. A legrettenetesebb, amikor a gyermekek boldogan nevetnek és beleszólnak az előadásba, a tanítónéni pedig rájuk szól, hogy hallgass, csend legyen!

– Szóba került már, hogy csak női rendező vagy. Egy női alkotó mennyivel több vagy kevesebb, mint a másik nemű?

– Ez kényes kérdés. Vannak területek, ahol a nők nem törtek be igazából. Például a zeneszerzés, a képzőművészet. Az irodalomban, az interpretatív művészeteknél már „helyben vagyunk”. Igazán alkotó területen, világszinten és tágasan, nem nagyon hallottam. Egy-két női festő, bár én tagadtam őket, de akadt már, például Anna Margit a magyar festészetben. A rendezést alkotó munkának érzi az ember, de azért igazából ez is interpretatív munka. A bábszínház viszont világteremtés, tehát ez alkotóbb lehetőség, mint a nagyszínház. Ott van egy drámai mű, amelyet sajátos módon kell elolvasni és realizálni a koncepciódat, az erről való képedet. A bábszínházban megadatott a lehetőség arra is, hogy az álmot te találod ki, te valósítod meg, akár egyedül is. Nekem az utóbbi időben voltak olyan kalandjaim, hogy megírtam egy felnőtt színészre egy szcenáriumot, egy tematikát, és ugyanakkor meg is rendeztem, ki is találtam a formáját. Volt amikor meg is rajzoltam valamit. Ehhez nőnek is, férnak is kell lenni, szerintem. Nőnek kell lenni a magad érzelmi világával, azzal a bizonyos vibrálással, amit női érzelmi világnak és ösztönösségnek hívunk. Más alapadottságaink vannak. Már azon keresztül is, hogy gyermeket tudunk a világra hozni. A férfiak viszont minden fegyvert magukról mintáznak, amivel életet adnak, azzal ölnek is. (Ez egy olyan „filozófiai” kérdés, amit még nem oldottam meg). Ami nélkül viszont nem lehet rendezni, az a dolgok belső logikája, a lényegítés, nem lehet beleveszni a részletekbe. A világlátásomban is megvan az egyensúly, tehát nem csak a magam körüli világot látom. Belső rend nélkül sem lehet rendezni, nem lehet hagyni, hogy a női érzelmek, az enyhe hisztériák eluralkodjanak. Ha csevegés szintjén akarom megfogalmazni, akkor így fogalmazhatnék: a férfi rendező reggel felkel, feleség, barátnő, házvezetőnő reggelit készít, kávét főz (ha megrögzött agglegény, egyedül főzi meg), koncentrál a munkájára, és megy alkotni. A családos nő-rendező elkészíti a család reggelijét, a gyermeket elkészíti és elindítja az iskolába, majd elrohan „alkotni”. Közben ebéd, bevásárlás, mosás, takarítás, stb. Ugyanolyan lényeges a világnézete, a logikája, a kultúrája, lélektani és pedagógia érzéke, szerkesztési képessége, mint a férfirendezőnek, de hozzáadja a szeretetet is, az adni-tudást, az érzelmi és érzékelési kifinomultságot, stb. Viszont veszélyes, ha „csak” nő marad.

– Megfogalmazásod szerint ki a bábszínházi rendező?

– A bábszínházi rendező nem játékmester, nem „ötlet-ember”, nem mesterember. A rendező alkotó. A rendezés nem hatásvadászat, nem intellektuális spekuláció, nem kísérletezés. A rendezés, amint mondtam már, világteremtés. A bábszínházi rendező gyermeki hittel és örömmel kell tudjon játszani. A gyermek belső szabadságával kell szárnyaljon a fantázia, az álom birodalmában. Elengedhetetlen kritérium: a humorérzék. Enélkül nem lehet megérteni, felfedezni a bábut, ezt a tragikomikus lényt. Nem lehet bábszínházi rendező akinek nincs képzőművészeti kultúrája, érzéke. A bábú ugyanis képzőművészeti alkotás, a színpad és a játéktér pedig képzőművészeti kompozícióként is működik. Nem lehet irodalom és zene kultúra, valamint mozgásművészeti ismeretek nélkül rendezni. Nem lehet rendező az, aki sohasem játszott a bábúval, aki nem élte át a bábú életrekelésének a misztériumát. A bábszínház mágikus műfaj, az előadást celebrálni kell. Papokra, sámánokra van szükség, belső hitre.

– Hogy „csak” ennyi mindent értél el, ezért milyen elismeréseket kaptál?

– Ezért sok ajándékot kaptam. Először is a munkatársaimtól, akik mai napig szeretnék. A szó legnemesebb értelmében munkatársak voltak. A mi aranycsapatunk. De a későbbiektől is, hiszen már nem tudom hányadik generációval tartom a kapcsolatot. De nagy ajándék a közönségünk is. Éreztük, hogy amit csináltunk, eljutott hozzá. Évtizedek múlva is jöttek visszajelzések. A hivatalos sikereket sohasem hajhásztam, nem is volt jelentősége számomra. Persze elismerésnek számít valamilyen fokon, de formális dolognak tartom. Talán ez az utolsó, a Blattner Géza-díj, ez valahol fontos számomra. Románia nem vette észre, hogy hosszú évtizedek óta dolgozom. De úgy látszik Magyarországon észrevették, hogy ott tíz éve több mindent tettem. De vannak csodálatos „kitüntetéseim”, mint az elmesélt sárkányröptetős történetem. Vagy volt egy CFR (MÁV)-kalandom is. A kalauzt felülellenőrző úrtól például nagy ajándékot kaptam nemrégiben. Meg akartak büntetni, mert néhány évvel ezelőtt elfelejtettem a nyugdíj szelvényemet meglobogtatni azért az ötven százalékos kedvezményért, amit a román állam nyújt, személyvonaton, a hetven éven túliaknak. A kalauz mindenképpen meg akart büntetni, de amikor észrevette, hogy a folyosón van az ellenőr, már nem mert csúszópénzt elvenni. Odaküldött tehát ehhez az emberhez, én odamentem, közöltem vele, kissé mérgesen már, hogy otthon hagytam a nyugdíjszelvényt, 35 évig bábszínházban rendeztem, 1984 óta nyugdíjas vagyok, de most is bábszínházat megyek létrehozni Szatmárra. Ennyi. Rámnézett, s csak ennyit mondott: asszonyom, akkor maga nagyon sok örömöt okozott a gyerekeknek. Egy mondat volt csak, de ennél jobb kitüntetés nem is kell. A szakmabéliek nem mondták nekem soha ezt, vagy legalábbis ritkán. Most pedig valaki megértette a lényeget.

–

– Másik ajándék, mint mondottam, a tehetséges munkatársaim voltak. A kolozsvári „aranycsapat”, az élen Péter Jánossal és Balló Zoltánnal, mindketten korán elmentek, de még sokan a magyar és román csapatból. A kiváló zeneszerzők, Vermessy Péter, Orbán György, Oláh Tibor, Csíky Boldizsár, Liviu Glodeanu, Herţea Iosif, a képzőművészek: Rusan Alexandru, Dan Frăticiu, Grumaz Ida, Krzyzanowsky Zofia, Szervátiusz Tibor, Botár Edit. Aztán írók, akik nekünk írtak, vagy dramatizáltak darabokat: Bajor Andro, Saszet Géza, Nagy Olga, Zalán Tibor, Balla Zsófia, Mészöly Miklós, és még sokan mások. Mind-mind értékes alkotók. Ez is bizonyítja azt a tényt, hogy a gyermekeknek szóló művészetet halálosan komolyan vettük, ezt tükrözi az előadások színvonala is.

– Szélmalom harc volt a művészi pályafutásod?

– Szerintem csak az volt. Ma is az maradt. A Don Quijotizmus tökéletesen működött. Csodálatos dolgok történtek velem, őrangyalok vigyáznak rám. Nem is értem, hogy egy-egy előadásom hogyan csúszhatott át a cenzúrán. Az Übü király a diktatúra idején öt évig működött. Aztán a Szabad Európa rádió megdicsért minket, erre rögtön letiltották. De azért nagy csoda volt. A Don Quijote végigkísért.(mellékelve post scriptum, Ildikó szövege!) Kecskeméten végül megrendeztem egy olyan Don Quijote-t, ahol valamennyire megközelítettem a Cervantes-i világ teljességét, többrétegűségét, bonyolultságát és csodáját. Zalán Tibor szövegével, Herţea zenéjével rendeztem meg, de annak is csúf vége lett. Elvittük Besztercebányára, Budapestre nemzetközi fesztiválokra, de már a pécsi fesztiválra nem vihettük el, mert a színház addigi igazgatója elment, a játékosok közül is néhányan elhagyták a színházat. Pedig lehetett volna hosszabb élete. Aztán három személyes „mini-Don Quijotét” rendeztem itt Kolozsváron ezelőtt egy évvel. Abból egy előadást tudtunk lejátszani. Azóta is házalok vele, de még nem sikerült házat találni hozzá. Ajánlgatom magam, de nem jön össze…

– Nem tudod eladni magad?

– Az biztos. A lényeg az, hogy sok mindent meg kellene még valósítani, de , sajnos mindennel kell házalni, úgyhogy még sokáig eltart. A Don Quijotizmusba azért még az is beletartozik, hogy a nagyapám által örökölt harcos szellemem soha nem hagyott nyugodni. Úgy éreztem, hogy mindent el kéne olvasni, mindent meg kéne nézni, rengeteg helyre kellene utazni. Mindent meg kéne valósítani, s amit megvalósítok, azt lehetőleg maximalista módon kéne megcsinálni. Ez pedig sok szenvedést okoz. Persze rájöttem, hogy nem lehet mindent elolvasni, nem lehet mindenkit megismerni, utazni, sajnos nem engedett az élet. A Don Quijotizmusomban ugyanakkor benne van a változtatási vágy, a tenni akarás. A problématikusnak tűnő előadásaimmal, főleg a pedagógusok, vagy a mindenkori igazgatóim szempontjából, szerintem leginkább az volt a baj, részben, hogy megelőztem a koromat, emiatt szokatlanok voltak ezek a produkciók. Részben pedig amit mondtam ezekkel az előadásokkal, azzal változtatni is szerettem volna sokszor. Egyféleképpen azért politizáltam ezekkel a művekkel, pedig utálom a politikát. Szóval szeretnék változtatni a világon, amennyi telik tőlem, (de sajnos nem nagyon akar megváltozni a világ). Valamennyire azért az emberek tudatában megváltozik valami, hiszem, hogy az elszórt magok életre kelnek. Ez a Soros alapítvány által támogatott iskola szelleme például a mai napig él tovább. Szeretném majd 2004-ben a tíz éves évfordulóját megünnepelni. Összehívnám azokat, akik nosztalgiáznak. Nem tudom hogyan, de hátha megoldom valahogy. Vagy a hét nyáron át tartó pantomim táborok, ahova az ország minden részéből jöttek, pedig a semmiből teremtettem meg úgyszólván.

– Melyek a kolozsvári bábszínház mai problémái?

– A kolozsvári bábszínház helyzete nagyon rossz pillanatnyilag. 1990 óta a hatodik igazgató van funkcióban, akinek a művészet, a gyermek nem fontos.Több beadvány született már, a színészek, mind a román, mind pedig a magyar tagozat részéről, többször tüntettek, jelentéseket írtak, sztrájkoltak, eredménytelenül. A jelenlegi igazgató professzionálisan és erkölcsileg egyaránt, de szervezés szempontjából is lezüllesztette a színházat. Három előadás megrendezése után megfogadtam, hogy nem teszem többet a lábam a színházba, annyira elbánt velem. Az utánpótlás kérdése sincs megoldva, a fiatalok képzés nélkül kerülnek oda, nincsenek szakemberek. A társulat tagjai éhbérért dolgoznak, túlélés szinten. 1990 óta 17 fiatal hagyta el a magyar tagozatot, a románt pedig 22! Senki nem törődik ezekkel a nehézségekkel. Én még mindig házalok nyári intenzív továbbképzésért, hiába. Most tervbe vettem egy falusi bábszínház létrehozását a Kolozsvár melletti Györgyfalván. Ezek a dolgok nincsenek igazán az előtérben, a hivatalosságok és a média nem foglalkozik velük. Pedig a jövő, a következő generáció szempontjából rendkívül fontos lenne. A bábszínház mindeneken túl terápia, lelki nevelőintézet is kellene legyen. Lelki kultúrát nem tanítanak az iskolába, nincs ilyen szak. Nem jöttek rá, hogy szükség van erre. Mi a gyereknek olyasmit tudunk adni, mint senki más, tudjuk ellensúlyozni azt a TV-szennyet, amit rájuk öntenek, a számítógépek személytelenségét, de ugyanakkor agresszióját, életelidegenítését. Az a gyermek, aki öt órát ül a gép előtt, az már nem az a gyermek, aki egészségesen született, az biztos. Sem testileg, sem lelkileg. Nálunk még olyan élő élményt kaphat, amit máshol nem, élő kapcsolata lehet a művészettel. A művészeten keresztül pedig nagyon sok mindent lehet adni, lelkileg, szellemileg, érzelmileg, erkölcsileg egyaránt. Úgyhogy súlyos bajok vannak. Én próbálok is harcolni minden eszközzel…

– Ez is Don Quijotizmus.

– Igen, ez is az. És sajnos kevés harcostársam van.

kapcsolódó írások

Búcsú Kovács Ildikótól Ildikó-sirató Exupéry a felhők felett