HAMLET

Köllő Katalin

Tessék, csak tessék, vissza nem térő alkalom

Kemény Henrik, az élő legenda Kolozsváron

Szabadság, 2005-10-22

Kemény Henrik fogalom a bábos szakmában. Rögtön hozzá kell fűzni: nem csak magyar nyelvterületen, hanem egész Európában, sőt világszerte, hiszen Heni bácsi az egyetlen, még élő, magyar bábos dinasztia utolsó tagja. Az apja Népligetben álló mutatványosbódéjában felnövő Kemény Henrik, akinek amúgy a nagyapja bábszínház-tulajdonos, bűvész és cirkuszigazgató volt, 1897-ig visszavezethetően, hatévesen kezdett bábozni, első, saját maga által készített bábjával édesapja színházában. A nemrégiben nyolcvanadik születésnapját ünneplő Heni bácsi szeptemberben látogatott Kolozsvárra, a Romániai Magyar Bábos Találkozóra, ahova elhozta híres „partnerét", Vitéz Lászlót. No, és Cuclifert is természetesen, hiszen ördög nélkül mit sem ér a bábhős élete, kivel is folytatná igazságtévő harcát?

„A Vitéz László történeteket még a papa vette át a nagyapától", meséli Heni bácsi, akinek édesapja az első világháború előtt kiment Amerikába és a Metro Goldwyn-nál próbált szerencsét. Már ott dolgozott és megállt a saját lábán, amikor hajójegyet küldött apjának és anyjának, hogy kövessék őt. A nagyapa azonban hagyta elveszni a hajójegyet, mondván, ő nem hagyja el az országot. „Édes fiam, gyere haza, ha haza jössz, a te nevedre íratom a színházat", hangzott az atyai hívó szó, s a fiú egy évre rá jött is. Columbia Magyar Mechanikai Színház címmel aztán elindította saját színházát. De hát közbeszólt a világháború, s ismét jött a „tönkremenés".

A háború után aztán Hűvösvölgyben épített magának egy kis szabadtéri bábszínházat, majd lebontotta s átköltözött a Népligeten kialakuló mutatványos térre. Az „öcskössel", így nevezi Heni bácsi a testvérét, Mátyást, akivel együtt dolgozott annak haláláig, a papa tervei alapján a Soros Alapítvány támogatásával újjáépítették, mai napig ott áll a színpad. Az épületbe sajnos már ötször betörtek, minden mozdítható dolgot elloptak, semmit sem mer ott tartani, mondja szomorúan.

Hihetetlen, hogy miket tud mesélni a bűbájos Heni bácsi. Ittlétekor előadás után több mint egy órán át beszélgetett a rá kíváncsi sajtósokkal, a fáradtság minden jele nélkül. Ömlenek belőle a történetek, könyvet lehetne írni az emlékeiből.

Meséli, hogy amikor megkapta a Népművészet Mestere címet a rákövetkező évben a Kenyér Ünnepe volt Székesfehérváron, augusztus 19 és 20-án, s a két nap alatt több mint 30 előadást játszott. – Huszadikán délután már majd leszakadt a karom, a paravánról le se mertem engedni a kezemet. Este 10 óra felé volt vége az előadásoknak, leengedtem a karomat, de már nem tudtam bepakolni, olyan voltam, mint a kifacsart citrom. Éjfél után értem haza, drága édesanyám várt a vacsorával, de néhány falat után elnyúltam, mint a béka. A következő nap hiába ébresztettek, én csak kinyúlva aludtam. Próbálták, de nem tudtak felébreszteni. Drága édesanyám kihívta az orvost, az meghallgatta a ketyegőt, s megkérdezte, mi történt velem. A mama elmesélte, hogy sok előadásom volt. Na, hát ha dolgozott, ki van merülve, mondta az orvos, hagyják csak nyugodtan aludni. Rákövetkező nap mikor felébredtem, nem tudtam hol vagyok. Édesanyám elsírta magát: csakhogy fölébredtél, mondta. De a karomat nem tudtam felemelni, egy vödör vizet nem tudtam arrébb tenni. Hát ezzel jár. Fárasztó, de kibírtam, tessék itt vagyok. – S máris jön a következő történet. A Köztársasági Érdemrend átvételekor Heni bácsi azt mondta: Köszönöm szépen, de ez nem engem illet. – Hogyhogy, hát nem maga Kemény Henrik, kérdezték? Mondom, igen, de ez az ő érdeme: s előhúztam a zsebemből Vitéz Lászlót. Úgy elámultak a papa által készített legrégebbi figurán, hogy azt se tudták hova legyenek. Azóta ott függenek a falomon, még hozzá nyúlni sem engedek senkit. – Hogy ki mindenkivel találkozott és merre járt Kemény Henrik és világhírű „partnere", Vitéz László, elsorolni is nehéz. Jártak már Londonban, Mr. Punch (Vitéz László angol megfelelője) 320 éves „születésnapján", Tajvanban, Indiában, Moszkvában találkozott orosz társával, Petruskával, s annak legfőbb mesterével, Obraszovval, s ki tudja még merre. Franciaországban Miterrand elnökkel fogtak kezet, legutóbb pedig Mátyás király előtt hajolt meg Kemény Henrik, Kolozsváron jártában.

Mesél, mesél, mi pedig elbűvölve hallgatjuk történeteit, s ahogy el-elkalandozik mesélés közben, arra gondolok, Istenem, milyen gyönyörűség, hogy ilyen emberek léteznek körülöttünk. Hogy is lehetne megtanítani az ifjú generációk számára azt az alázatot, ahogyan Kemény Henrik műveli a maga mesterségét?

Csodálatos történelemórán voltunk akkor jelen a Báthory Líceumban, s boldog vagyok, hogy majd elmondhatom: én még láttam Kemény Henrik-előadást, és karonfogva sétálgattam Heni bácsival Kolozsvár utcáin, egy szép szeptemberi estén. Köszönjük, Heni bácsi!

Díjak, elismerések: A Népművészet Mestere (1954), Szocialista Kultúráért (1973), UNIMA dísztagság (1980), A Gyermekekért Érdemérem (1983), Érdemes művész (1987), Arany Szirén Díj (Cervia, Olaszország, 1992), A Magyar Köztársasági Érdemrend Kis- és Középkeresztje (1995), Pro Urbe Budapest-díj (1998), MTV Nívódíjak, Kiváló művész (2002), Kossuth Díj (2005)