HAMLET

Köllő Katalin

Szavak párbaja a sétatéri színpadon

Szabadság / Spektákulum, 2006-10-07

Egy hét alatt két bemutató is követte egymást a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, mindkettőnek a színpadon berendezett stúdiótér adott helyet, érthető módon, hiszen mindkét előadás főleg az aprólékosan kidolgozott színészi játékra épít, ehhez pedig a közelség elengedhetetlen feltétel.

Több más „hasonlóság" is felsorolható: mindkettő kevés szereplős, mindkettő kortárs szerző darabját állítja színpadra, (mindketten 1999-ben távoztak az élők sorából), mindkettő országos bemutatónak számít, és mindkét darabot a kolozsvári színház megrendelésére fordították magyarra.

De van még egy fontos hasonlóság: mindkét darab hétköznapi emberek sorsát ábrázolja, a maguk törpeségében és néhol vélt nagyságában, a maguk egyszerűségében, és ugyanakkor bonyolultságában.

Nathalie Sarraute Egy Igenért vagy egy Nemért című darabját Patrick Le Mauff állította színpadra. A francia írónő egy 1956-ban napvilágot látott esszéjében visszautasítja a regény hagyományos konvencióit, ettől kezdve válik a „nouveau roman", az „új regény" irodalmi mozgalom képviselőjévé. Több színművet is írt, de hogy az egy év híján az egész huszadik századot végigélő írónő melyik műfajban alkotott maradandóbbat, bizonyára az irodalomtörténet hívatott megállapítani. Nathalie Sarraute híres kérdésével indítanám e rövid elmélkedést: „ugyan ki lép be úgy egy kapun, ahogy azt Balzac megírta?" S mindjárt vissza is kérdeznék: ugyan ki tudja eljátszani ezt a darabot, ahogy azt Sarraute megírta? Hiszen nincs színpadi szituáció, nincs cselekmény, csak párbeszéd van, elindított, ám sokszor be nem fejezett gondolatok, néhol csupán sejtések, hogy a másik mire is célozhatott. „Nyelvben történő" darab, ahogy maga a rendező nyilatkozta, „szövegre épülő" színház, hangzik egy másik vélemény.

Valóban különös jelenség a szóközpontúsághoz való visszatérés napjainkban. Jelen esetben viszont azzal a veszéllyel jár ez az amúgy szövege szerint érdekes eszmefuttatás a párbeszéd-mögöttiségről, – arról, hogy értjük vagy félreértjük egymást, hogy miként használunk szavakat, hangsúlyokat, – hogy a már említett cselekmény, színpadi szituáció hiányában időnként unalmassá, néhol pedig érthetetlenné válik az előadás. Rövidre fogva: Sarraute színműve leginkább rádiójátékként érvényesülne.

A díszlettel szembesülve – Carmencita Brojboiu munkája – máris felfedezhetjük: ennek az előadásnak nem a mozgás a lényege, a színpadi tér is arra szolgál, hogy ne vesszen el a szöveg. Nagyon puritán és kifejező: a különböző nagyságú és méretű székek által keretezett üres négyszög szolgáltatja a „szavak párbaja" számára a színhelyet. Az F2 (Dimény Áron) által használt fényképezőgépen kívül, csupán egyetlen kellék van a színpadon, egy zöld alma. Nevezhetjük akár Erisz almájának is, hiszen a két barát, F2 és F1 (Hatházi András) az egymás közötti viszály kiindulópontjához tér vissza, azt próbálják felgöngyölíteni, ki-ki a maga módján, esetenként nagyítóval vizsgálni, mi is történt közöttük, amely ennyire megrontotta barátságukat.

Az előadás egyik erénye, hogy jó színészekre van bízva ez a cseppet sem könnyű feladat: Hatházi András és Dimény Áron tartja a „frontot". Meg kell adni, nem könnyű színészi munkának számít. Egy rövid jelenet erejéig besegít nekik Laczó Júlia és Orbán Attila, nem is akárhogyan. A másik erény a fordítás. Horváth Andor nagyszerű munkát végzett, örülünk, hogy ezzel is gyarapította a kortárs színpadi művek számát. Még akkor is, ha nem jelenthetem ki: minden bizonnyal színpadra való ez a darab.

Egy Igenért vagy egy Nemért