HAMLET

Köllő Katalin

Megfejtetlen talányok

Szabadság / Spektákulum, 2006-04-08

A görög tragédia megfelelő gyógyszert jelenthet korunk embere számára, mondja Thorwald Dethlefsen Oidipusz, a talány megfejtője című művében. Véleménye szerint a tragédia titkát napjainkban nem érthetjük meg, ugyanis a mítosz és a kultusz mára már nagyon távol áll korunk felfogásától, sőt magát a „mitikus" szót is a kitalált, a valótlan szinonimájaként értelmezzük. Holott a „mítosz" a „müthologein" igéből származik, ennek jelentése pedig: „elmesélni a valódi tényállást". Ennek megfelelően a mítosz fogalmat olyan történetekre alkalmazták, amelyeknek szent jelleget tulajdonítottak. Ha mindezekhez hozzávesszük, hogy a drámaelmélet szerint az ókori görög tragédia legfontosabb „tartozéka" a katharzis, a megtisztulás, joggal várnánk el egy Oidipusz király-bemutatótól, hogy „gyógyultan", megtisztultan hagyjuk el a színháztermet, vagy legalábbis úgy érezzük: azzal, hogy nézőkként megéltük a tragikus hős sorsának beteljesedését, felismertük a tragikus vétséget, helyreáll a világ rendje.

Csakhogy Mihai Măniuţiu Oidipusz király rendezésében nincs tragikus hős, nincs tragikus vétség, megfosztatunk a katharzis élményétől (bár lehet, hogy inkább egyes szám első személyt kellene használnom, hiszen ki tudja, másokban mit vált ki az előadás), ráadásul a Szfinx is „kiszabadul a palackból", s ki tudja milyen formát öltve fog ismét kísérteni közöttünk. Engem cseppet sem nyugtat meg, hogy legutoljára bohóc alakjában találkoztam vele a sétatéri színpadon, éppen Szophoklész híres szövegét mondogatva: „Oidipusz, ki a Nagy Talányt megoldta, leghatalmasabb király, / Kinek minden polgár irigy szemmel leste boldogságát, / rettentő sors hullámába hullt! / Senki halandó embert, ki e földön várja még / végső napját, ne nevezzen boldognak, míg élete / véghatárát el nem érte bánat nélkül, biztosan".

Mindent egybevetve tehát Măniuţiu előadása nem mutatja fel a tragédia kínálta gyógyírt, az egész-séget, a lehetőséget a szennytől való megtisztuláshoz. Inkább a (lelki)betegséget, a bomlást, a világ szétesését. Nála Oidipusz önkezével előidézett darabvégi vaksága nem hordozza magában a „látóvá válást", a külső látást nem cseréli fel a belső látás, a bűn előidézte terméketlenség állandósul. Măniuţiu szemében korunk pestise a kábítószer. Senki sem ússza meg egy-két „belövés" nélkül. Ha valaki nem akarná a szert használni, azt kényszerítik rá. Már-már nevetségesen kínos, ahogy a „junkie" Iokaszté (Kézdi Imola), „gondos" anyaként igyekszik percre pontosan injektálni az adagokat, Oidipusztól kezdve, a Karon át, az utolsó pásztorig mindenkinek.

Bevallom, valami szörnyen zavar ebben az előadásban. Mondhatnám, irritál. Talán a mérhetetlen távolság, amit köztem és közötte érzek. Nem érint meg, eltart magától. Meddő kísérletnek (lám csak, hogy kísért a meddőség átka!) számít minden igyekezetem, hogy ráhangolódjak, hogy magával ragadjon a titkos csoda. De lehet, hogy pont ez a célja, ki tudja? S mintha a szophoklészi szöveg is ellenállna az előadásnak. Nem megy vele párhuzamosan, nem simul a cselekvéshez, mintha nem engedelmeskedne a rendezői szándéknak. Éli a maga életét, lecsorog az előadásról, akárcsak a kintről hallatszó, folyamatosan zuhogó eső.

Amint belép az ember a színházba, úgy érzi valamelyik Beckett-darab bemutatójára érkezett: az előcsarnokban két bohóc, egyik (Hatházi András) elektromos zongorán játszik, időnként hangosan, cinikus-játékosan felnevet, folyamatosan ironikus hangsúlyokkal ismételgetve Oidipusz nevét. A másik (Sinkó Ferenc), különböző pantomimmozgásokat végezve, időnként felveszi a földre tett kalapot, és vigyorogva megkörnyékez egy-egy arra járó nézőt, majd kinyújtja keménykalapját, jelezve, hogy fizetséget kér a produkcióért. Az előadás folyamán aztán végig jelen vannak, néha csak „aláfestésként", a színpadi történések párhuzamaként, néha pedig külön nagyjelenetet produkálva. És igen, beigazolódik a kezdeti sejtés: Teirésziászt is ők testesítik meg, Hatházi szavak szintjén is, Sinkó csak neki asszisztálva. Nem baj az, ha egy görög tragédiában a tragikum keveredik a komikummal, gondolná az ember, hiszen az életünk ugyanezt a kettősséget hordozza magában. Aztán persze, mint már említettem, kiderül, hogy a tragikum nem tragikum, és a komikum is kesernyéssé válik, majd elszabadult szellemként ironikusan olvassa a fejünkre a már idézett szöveget.

A színpadkép (díszlet- és jelmeztervező Cristian Rusu) mintha valami világvégi, elhagyatott kórtermet idézne, csak Măniuţiu másik, szintén a kolozsvári színházban színre vitt előadásával, a Doktor Faustus-al ellentétben, ahol szintén egyfajta őrültekháza-féle kórteremben zajlik a cselekmény, itt nem a makulátlan tisztaság, a fertőtlenítettség uralkodik, inkább a rendetlenség, a zűrzavar, a szenny. Egy másik uralkodó elem, amely végigkíséri az előadást, a meztelenség. Ha a szophoklészi szövegben keresnénk megerősítést a rendező szándékára, az a Kreón szájából hangzik el a darab végén, amikor így szól a Karhoz: „s ne hagyjátok meztelenül az átkozottat...". Persze tudom, nem szükséges ilyen támaszokat keresni, ha a rendezői koncepció alátámasztja annak jogosultságát, csupán magam számára szolgálok magyarázattal: talán ide lehetne visszavezetni a szándékot. De, mi van akkor, ha ez a szöveg a lelki meztelenségre utal, teszem fel magamban a kérdést? Így a fizikai meztelenség, amit Măniuţiu minduntalan megmutat nekünk, nincs leigazolva, és nem is tesz egyebet, mint hogy még jobban növelje az idegenségérzetemet az előadás világával szemben. Ez a kérdés is eldöntetlen marad számomra, így a megfejtetlen kategóriába sorolom.

Megpróbálom azonban megfejteni a droghasználat folyamatos jelenlétét. A történet szerint Oidipusz egy részeg szolgától hallja meg az igazságot, így tehát az igazság mámorból, vagyis eksztatikus tapasztalatból ered, ennek megfelelően a szereplők is csak akkor tudják kinyilvánítani véleményüket, ha ilyen hatás alá kerülnek. Persze, ennek az „istenségnek" hódolni veszélyes játéknak számít, de a bohócok játéka ezt is szerencsésen „tompítja". Érdekes megfigyelni az előadás kezdeti képét: a színen feketébe öltözött, kendőbe burkolt, meggyötört arcú, folyamatosan remegő nő, aki tétován szédeleg ide-oda, rettentő állapotban van, s szinte folyamatosan szúrja karjába az újabb és újabb adag kábítószert, majd az elhasznált fecskendőt egy, a színpad jobb szélén álló átlátszó henger alakú „oszlopba" dobja, amelyben a töménytelen mennyiségben felhalmozódott fecskendő között ott ül mozdulatlanul a Szfinx (Skovrán Tünde). Mint már tudjuk, a „junkie" alak Iokaszté, a „királyi nő", aki később maga nyitja ki a henger ajtaját, és lép kapcsolatba a Szfinxszel. Szexuálisan is. A Szfinx tulajdonképpen ős-női lény, aki tudja az emberlét titkát, de nem akarja elárulni, mert ebben rejlik hatalma. Oidipusz általi „legyőzetése" igazából nem végleges, hiszen a Szfinx változtatja alakját, így érthető, hogy Iokásztéval való „egyesülése" mit jelent. Ennek megfelelően logikusnak tűnik, hogy Iokaszté tudja: Oidipusz a bűnös, de megpróbálja meghiúsítani az igazság kiderítését. Ám érdekes módon a rendező azt érzékelteti velünk, hogy a „királyi nő" már eredendően, a Szfinxszel való egyesülése előtt tudja, saját fiával él bűnös viszonyban. Részben motivált tehát az állandó révülete, az utolsó fázisban lévő kábítószeres állapota. „Te is légy boldog, idegen" mondja keserűen, s a gyanútlan Hírmondó (Orbán Attila) karjába is beadatja a boldogságokozó szert. Erőszakos módon, szavanként hangsúlyozva szuggerálja a színen lévőket: „álmaiban már sok ember szeretkezett a saját anyjával", mit csodálkoztok szerencsétlenek? S mikor már nem tudja tovább hátráltatni az igazság kiderítését, kiszabadítja az előadás kezdete óta a sarokban lévő gipszszoborba falazott Pásztort (Galló Ernő). Szépen megkomponált jelenetnek vagyunk tanúi: az időtlen idők óta várakozó Pásztor járni, látni és beszélni tanul.

Măniuţiu koncepciójában Oidipiusz (Bíró József) nem hős, nem tartozik az Arisztotelész által meghatározott derék jellemhez, nem nagy ember. Az elején szinte zavarban van a Kar (Balla Szabolcs, Fogarasi Alpár, Laczkó Vass Róbert, Szűcs Ervin) előtt, számonkérésük után „alájuk megy", mikor azt mondja nekik, segíteni akar az igazság kiderítésében, mintha nem ez lenne a szándéka. Úgy tűnik, a Kar hajszolja bele őt végül abba, hogy megmentse városát a pusztulástól. Egy idő után aztán az az érzésünk: egyszerű hatalmi harcra redukálódik le az egész konfliktus. A Teirésziasz és Oidipusz között lezajló jelenetben Bíró József durcás gyermekként viselkedik, kamaszos odamondással vádolja Kreónt: ő találta ki az egészet, hogy letaszítsa őt a trónról. Nem tud felnőtté válni. Háta mögött csúfolkodik Teirésziasszal, s amikor az nem akarja abbahagyni vészjósló mondatait, egyszerűen elhallgattatja egy nyakába szúrt egész fecskendőnyi adag kábítószerrel. Egyszóval Oidipusz nem tragikus hős. Érdekes módon a rendező mégis becsempészi a szenvedésre utaló jelzést, ahol nem is számítunk rá: egyszer csak a Szfinx, aki Oidipusz helyett mondja el élettörténetét, egy adott pillanatban pietà-pózba vágja magát. Valahogy mintha mégsem erről az áldozatról szólna ez az előadás.

Nincsenek kiemelkedő alakítások az Oidipusz királyban. Egyenletes színészi munkának vagyunk tanúi. Kicsit sajnálom is, talán kárpótolna valamicskét, mert továbbra is úgy érzem: tudatosan megfosztottak a katharzisélménytől.

Oidipusz király