HAMLET

Köllő Katalin

Bocsárdi lelki meztelenjei

Szabadság, 2004-02-07

Il teatro di Luigi Pirandello. Ez a cím áll a "színpadi újság", a színpadi albérleti szoba színpadi dolgozószoba-féleségének falára sok-sok példányban, mintegy tapétaként fölragasztott elsô oldalán. S rögtön a következô percben egy másik szalagcím is szemünkbe ötlik: Un fiasco. Persze nem tudjuk mit tartalmaznak e címek alatt az írások, de talán nem is fontos, hiszen mint említettem, a kiragasztott és a földön nagy csomókban heverô példányok csak "színpadi újságok". Mégis induljunk ki az elsô címbôl, Luigi Pirandello színháza. Ezt is, mint általában, ha Pirandello neve kerül szóba, kétféleképpen lehet érteni. Életrajzát böngészve fölfedezzük, hogy színházat alapított magának, a cím tehát ezt is sugallhatja. De jelentheti a pirandellói színházat is, vagyis azt a színházi nyelvezetet, amelyet a szerzô művei képviselnek. Induljunk ki az utóbbi változatból. Bizonyára sokak számára ismerôsen cseng az olasz drámaíró neve, az utóbbi években gyakran szerepelt a színházak repertoárján, mondhatni: divatba jött. "Megbomlott" korunk tükrében ez érthetô. Pirandello elmélete ugyanis, amely minden drámájából kicseng, nagyon idôszerű. A feltételezés, hogy más az egyéniség és más a személyiség. Egyéniségünket az ösztöneink határozzák meg, vallja a szerzô, személyiségünket viszont a társadalmi befolyások alakítják, mondhatni: torzítják. Meglátása szerint tudatunk állandó kettôsséggel küzd: megpróbálunk egyensúlyozni, ám sok esetben tudathasadásos állapotba kerülünk. Utóbbit közvetlen közelbôl tapasztalhatta felesége révén, ez a keserű megélés bizonyára nagyban befolyásolta művei megírásában.

Az Öltöztessük fel a mezteleneket című darabja aránylag ismeretlen, ritkán játsszák, legalábbis mifelénk. Nem tartozik a nagy sikerű drámái közé. Ennek ellenére sok minden tetten érhetô benne. Megvan a késôbbi sikeres darabjainak csírája, ami a kettôsséget illeti. Megvan a regényeinek témája, fôleg az elsônek, A kitaszítottnak, ami az igazság és a hazugság felcserélését illeti. De benne van a Forog a film című alkotásának is a központi problémája, miszerint a szereplô(k) nem igazán tudják elkülöníteni a film-, illetve jelen esetben a darabbeli történetet a valóságtól. (Valóság? Egyáltalán létezik-e a pirandellói felfogásban ilyesmi?) Benne van az önirónia. Minôsíti, kommentálja saját írói tehetségét. A darabbeli szerzôvel, Ludovico Notaval (Bogdán Zsolt) mondatja ki saját nevét (Pirandello írta, ki nem állhatom azt az írót), illetve kérdôjelezi meg elsô regényének, a már említett A kitaszítottnak az értékét, (Hát törôdöm én vele, hogyha azt hitted egy rossz regényrôl, hogy én írtam, pedig semmi közöm hozzá). Valószínűleg nem csupán a poén kedvéért csempészte be ezeket a mondatokat. És még valami. Benne van "az állandóan változó, egymással ellentétes személyiségek összege", mint ahogyan írja Szabó György Pirandello Színművek című kötetéhez írt utószavában, amelyet az újságszerű műsorfüzet elsô oldalán idéznek.

S már megint idetolakszik az újság. Az a bizonyos sajtótermék, amelynek, Bocsárdi László rendezô felfogásában, ki vagyunk szolgáltatva, megmérgezi életünket. Az újságban álló friss hírek, amelyekrôl azt hisszük, hogy valóságosak, a való élet történéseit tükrözik, Bocsárdi víziójában értéktelenné, szellemi szemétté válnak. A hatalmas halomban fekvô újságok között Ludovico Nota hiába keresi — szinte az ôrületig fokozva a kutatást — azt a példányt, amelyben megjelent Ersilia Drei (M. Kántor Melinda) tragikus története, és amelynek nyomán útnak indult megkeresni s megmenteni az életnek a sikertelen öngyilkosságot elkövetô fiatal, törékeny lányt. A lassan kibontakozó történetbôl végül mégis összeáll a kép, csakhogy már szinte követhetetlenek a szálak, hiszen minden szereplô a saját változatát igyekszik tálalni, attól függôen, hogy társadalmi pozíciója mit követel meg tôle. Környezetünk kisszerű elvárásai ellen viszont csak úgy tudunk harcolni, ha megteremtjük a magunk belsô világát, ha nem engedjük "testközelbe" a külvilágot, annak rémisztô, minden történést felnagyító, szenzációt hajhászó törekvésével. A baj csak az, hogy a társadalom által befolyásolt személyiség minduntalan hazugságra kényszerül, ha azt akarja, hogy belsô világa ne sérüljön lépten-nyomon. Ersilia Drei, a rendezô, illetve a szereplôt megformáló M. Kántor Melinda felfogásában a gyermekkorba menekül vissza, így próbálja meg kivédeni az ôt ért támadásokat. Néha szeszélyes gyermekként viselkedik, aki kénye-kedve szerint irányítaná, mondhatni: manipulálná a körülötte lévô felnôtteket. A színen idônként megjelenô kislány (Ambrus Gyurka Zsófia — rendezôi telitalálat a felléptetése) nem csak a történetbeli halott gyermek szellemét jelképezi, aki a hôsnô lelkiismeretét hivatott háborgatni, hanem egyúttal Ersilia másik énjének szimbóluma is. Láthatóan jóban van képzeletbeli társával, s mi sem bizonyítja jobban kettejük "összetartozását", mint az elôadás utolsó remek tablója: mindketten kilépnek abból a világból, ahol annyi fájdalomnak voltak kitéve. Nem a halálba, hiszen azt már kipróbálták, talán csak egy másik idôsíkba, egy esetleges másik létbe, ahol nincsenek bilincsbe verve. Szép pillanatai vannak Kántor Melindának, összességében véve azonban nincs ereje alakításának. Körülötte forog az esemény, ô a középpont, szinte azt mondhatni: "ujja köré kellene hogy tekerje" a történetet, a többi szereplôvel együtt. És mégsem sikerül, valahol mindig kicsúszik a kezei közül az a fránya karmesteri pálca. Szándékosan idéztem be írásom elején Szabó György szövegét a Pirandello kötethez írt utószavából: "lényünk valószínűleg nem más, mint több, állandóan változó, egymással ellentétes személyiségek összege". Ez sikkad el M. Kántor Melinda alakításában.

A darab másik fontos szereplôje Ludovico Nota regényíró, akit Bogdán Zsolt formál remekbe. Az ô felfogásában Nota, a már idôsödô író esetlenül téblábol a történetben. Látszik, hogy a mindennapi életben nem tud mit kezdeni magával, azzal a humánus, bár nem egészen önzetlen ötletével sem, hogy a sikertelen öngyilkosságot elkövetô Ersiliát magához vegye, és új életet kezdjen vele. Amikor rájön, hogy nem minden úgy történt, mint az ô képzeletbeli regényében, amelyet írói fantáziája már ki is színezett, kissé ingerülten veti Ersilia szemére az alkotói szempontot: a regényt vagy írjuk, vagy átéljük. Ettôl kezdve viszont Nota már nem írja ezt a történetet, annak bonyolult szálait nem is tudja kézben tartani, hiszen minduntalan új mederbe terelôdik a cselekmény, ô pedig ki van szolgáltatva az igazi szereplôk kénye-kedvének, akik úgy igazítják a sztorit, ahogyan saját helyzetüknek megfelel. Mint ahogyan ki van szolgáltatva háziasszonyának, Onoriának. Varga Csilla házvezetônôje remekbeszabott alakítás. Csak idônként érezhetô némi megtorpanás, ám akkor sem az ô hibájából. Pirandello, vagy éppen Bocsárdi helyezte olyan szituációba, hogy passzívan kelljen szemlélnie a színpadi történést. Szenvedélyes, vérbô olasz nôt alakít Varga Csilla. Az emberekhez való viszonyulását folyton változó érzelmei befolyásolják, szinte percenként képes átállni egyik táborból a másikba. Élete, mint minden valamirevaló házvezetônônek, az utcán és a szomszédok között zajlik, látszik, hogy néhány perc magány megölné. Az a szó, hogy intimitás ismeretlen számára. Nagyszerű az ájuldozó Ersiliát masszírozó jelenete.

Ki kell emelnem a Grotti konzult alakító Szabó Tibort, aki elsô ízben lép fel a színház művészvendégeként. Pontosan kidolgozott, nagyszerű színészi munka.

Mint ahogyan kitűnô karaktert állított elénk Bíró József is, Alfredo Cantavalle újságíró megformálójaként. Nem tudom maradéktalanul ugyanezt állítani sajnos Molnár Leventérôl, aki Franco Laspigaként lép színre. A volt sorhajóhadnagy, Ersilia vôlegénye alakjában minduntalan visszaköszön Dybbuk-beli figurájának, Michaelnak, Asriel rabbi segédjének sok-sok gesztusa. Kár, ugyanis Molnár Levente sokkal tehetségesebb színész, minthogy rá legyen kényszerülve eszköztárának ilyen gyakori ismétlésére.

Összegezve végül mondandómat a kolozsvári színház legutóbbi produkciójáról, bár nem tekinthetjük a legsikerültebb Bocsárdi-alkotásnak, a színpadi újság másik cikkének címe, az Un fiasco szerencsére messze elkerüli az alkotókat. Öltöztessük fel a mezteleneket, biztat Pirandello darabjának címe. Ám a lelki meztelenséget, amelyrôl Bocsárdi színpadi változata szól, bármennyire is igyekszünk, nem tudjuk eltakarni. Hiába is öltöztetnénk bíborba, bársonyba a mezteleneket.