HAMLET

Köllő Katalin

Károly és a többiek

Egy bemutató margójára

Szabadság, 2001-09-28

Adott egy tér, a Malom utcai zsinagóga, a Tranzit Háznak elnevezett hely, ahol már többféle rendezvényt is szerveztek, különbözô mûvészeti ághoz tartozó alternatív produkciókat. Volt itt koncert, filmfesztivál, kiállítás, performance-ok és happeningek, színmûvészeti fôiskolás vizsgaelôadások, egyéni elôadóest — minden mûfajhoz igazodik ez a tér.

Így fogadta be a kedd esti produkciót is, amelyet nagy várakozás elôzött meg. Hogyan viselkedik a tér, de hogyan simul majd a térhez a megszokott helyébôl kiköltözô színház, és hogyan fogadja el a közönség ezt a fajta próbálkozást? Nos, azt hiszem mindezek a kétségek elszálltak, hiszen a kedd esti bemutatón bebizonyosodott, hogy színház és Tranzit Ház, közönség és színész nagyon jól megfér egymással ebben a különleges hangulatú térben. Persze ehhez szükség volt Mrožekre, három kitûnô színészre, szükség volt egy rendezôre, aki eldönti, hogy ebben a térben akar valamit csinálni, és fôképp szükség volt Károlyra.
Hogy ki az a Károly? Ô az est fénypontja, az abszolút hôs, a fôszereplô, bárminek nevezhetjük, csak az ég ôrizzen meg mindenkit attól, hogy — ártatlan emberként — bármely pillanatban valaki szemében Károly legyen. Mert akkor piff-puff, volt Károly, nincs Károly. Mint az akciófilmekben. A nagyapák és unokák pedig, akik elôszeretettel lövöldöznek a Károlyokra, megnyugodva hazatérnek, hiszen a „vadász ül hosszú, néma lesben"-pozíció rendkívül megviseli az idegrendszert. Az már eszükbe se jut, hogy az általuk elôidézett Károlyságunk milyen lelki terrorral jár, hogy bármikor, bárki az agresszivitás és az intolerancia potenciális áldozata lehet, az üldözônek csak a megfelelô dioptriájú szemüveget kell föltennie, ahhoz, hogy kiválassza a céljának megfelelô individuumot.

Na, de tegyük félre a filozófiai eszmefuttatást, hiszen Slawomir Mrožek Károly címû darabjában mindezek nincsenek benne. Illetve benne találhatók, de nem így, hanem amolyan Mrožek-módra, sok-sok abszurd helyzettel, iróniával, szatírával és fôleg rendkívüli humorral fûszerezve. Mindezt pedig csak véresen komolyan lehet eljátszani, s akkor már a rendezônek nincs is nehéz dolga. Fôleg, ha olyan színészekre bízza a szerepeket, mint Csíky András, Bíró József és Dimény Áron. Ezt tette Tompa Gábor is, aki erre a térre találta ki a most megrendezett elôadását, bebiztosítva ezáltal a sikert. Ez a három színész emeli a produkciót olyan színvonalra, hogy szinte megnyugodva távozunk, elfogadva esetleges Károlyságunkat, vagy netalán potenciális vadászságunkat. Hiszen az elôadás befejezése is ezt sugallja, sokkal hangsúlyosabban, mint azt Mrožek megírta.

És a kellemetlen érzést, hogy magunkban is fölfedeztük ezt a kettôsséget, csak a színészek játéka által nyújtott élmény nyomja el valamelyest. Egy apróság: amint a szemorvost játszó Bíró József ott áll az elôadás végén az iszonyattól és az átélt izgalmaktól megrokkanva, hát azt tanítani kellene. Csak az a bökkenô, hogy sajnos nem lehet. Vagy tudja valaki csinálni, vagy nem. Bíró József tudja.

Károly